Mélységes döbbenetet, de talán annál is nagyobb izgalmat váltott ki Budapest-szerte a hír, hogy Deutsch Lajost, a dúsgazdag vállalkozót fényes nappal agyonlőtték a Teréz körúti irodájában. A Haas és Deutsch céget mindenki ismerte azokban az időkben, nem létezett nélkülük folyószabályozás, vasútépítés vagy bármilyen nagyszabású állami beruházás – egészen az új királyi palota megépítéséig. Haas Jakab és Deutsch Lajos még az 1860-as években kezdte a közös munkát, és 1895-re már úgy emlegették a céget a tőzsdén, mint szótári fogalmat, amelynek jelentése: „korábban Magyarország”.
Azon az augusztusi napon viszont Deutsch Lajos egyszerűen rosszkor volt rossz helyen. Jólészi Chászár Károly, a cég máramarosi faipari vállalatának elbocsátott alkalmazottja nem személy szerint őt kereste, csak valakit, akin számon kérhetné a neki járó 4000 forintot, és kifogást emelhetne az őt ért váltófenyegetés miatt. A nagydarab, látványában is erdészforma ember elől pánikszerűen elfutott minden irodista, míg végül szemtől szemben találta magát Deutsch Lajossal, akit némi vita után főbe lőtt.
Az áldozatról aztán a másnapi újságok ugyanazt a pár dolgot ismételgették. Krőzusi gazdagságát, legendás szigorúságát, ritka jókedvét – amire éppen a tragédia előtti napokban unokája születése adott okot –, s azt a furcsa körülményt, hogy hirtelenjében nem tudták hová vinni a holttestét, mert azon a nyáron Pesten még otthona sem volt. Történt ugyanis, hogy az év elején bontani kezdték a régi Valero-házat a Király utcában, ahol a családjával élt, de még nem készült el pazar új otthona az Akadémia és Arany János utca sarkán. Míg a család a tápiógyörgyei birtokon időzött, ő egy fogadó szerény szobájából járt inspiciálni az építkezést. Így a ravatalt végül unokatestvére, egyben sógora, Haas Jakab Duna-parti palotájában állították fel.
Jellemző, hogy százharminc vérzivataros év múltán az utókor talán nem is a merénylet tényén döbben meg igazán, hanem ezen az apró részleten: jé, a Valero-ház egészen 1895-ig állt a Király utcában? Hiszen még 1776-ban épült meg az első selyemmanufaktúra Pest akkori külvárosában, és a gyár többszörös bővítés után, 1829-re elnyerte nagyjából azt a formáját, amilyennek a Vasquez-féle térképről is ismerjük. Kastélyszerű, emeletes épület volt, Terézváros megkérdőjelezhetetlen nevezetessége, ahol a Király utcára néző homlokzat mögött több száz munkás szőtte serényen a selymet, a bársonyt, a flórt és a fátyolanyagot, a Dob utca felé nyúló, hatalmas kertben pedig ezer eperfán tenyésztek a selyemfonalat előállító hernyók.
A nagy árvíz idején sok környékbelinek nyújtott menedéket az épület, itt vészelték át a nehéz napokat a szemközti – róla elnevezett – Gyár utcában lévő vakok intézetének növendékei is. (Ma a Zeneakadémia áll az intézmény telkén.) Egy évvel később azonban Valero Antal mégis átköltözött a Lipótvárosba, az üzemet az óriási telekkel pedig eladta gróf Teleki Lászlónénak, 130 ezer forintért. A következő évtizedekben jól megfért itt néhány kisebb szövőüzem, egy zsinagóga, valamint a Teleki grófnő által alapított „sínlők háza”, ahol egyszerre száznál is több gyermek kapott gondozást és némi szellemi muníciót, hogy kamasszá serdülve végül inasként, szolgálóként helyezkedhessen el.
1861 utolsó napjaiban aztán új tulajdonosa lett az öreg háznak és az immár kisebb teleknek: Csillag Gábor vásárolta meg, 110 ezer forintért. Vagyonát haszonbérlőként alapozta meg Fejér megyében, majd Szatmárban lett földbirtokos. A Valero-gyárba ő is beköltözött családostul – feleségével hét gyermeket neveltek, négy lányt és három fiút –, de a hatalmas épületbe befogadott lakásbérlőket, iparosokat is, így az orgonakészítéstől a fotografálásig és a katolikus legényegylet gyűléseitől a baptisták istentiszteletéig a legkülönfélébb tevékenységeknek adott otthont a hajdani selyemgyár. A telek pedig afféle népkertként működött, volt benne vendéglő és szabadtéri színpad is.
A Valero-ház körül csak akkor gyorsultak fel az események, amikor 1870-ben egyre több szó kezdett esni egy városszéli körút megnyitásának szükségességéről, illetve az államvasút állomásától induló Gyár utca, és az akkor csak a Dob utcáig futó Kertész utca összekötésének időszerű voltáról, hogy így a tervezett új körút mellett legyen egy kényelmesen végigjárható másik útvonal is, ahol zavartalanul haladhat például a teherforgalom. A következő években a Király utcánál meg is történt a körút áttörése, az Oktogonig kijelölték és elegyengették az új utat, a Király utca város felőli sarkain felépült két új bérház, közben pedig egyre többen vélték úgy, hogy a tervezett új Népszínháznak az erre igen alkalmas Valero-telken kell felépülnie.
Aztán a bécsi krach megálljt parancsolt az egész felbuzdulásnak. A körút kiépítése megtorpant, a Népszínházat városfejlesztési kármentésként a Józsefvárosban, a Kerepesi út mentén építették meg, Csillag Gábort pedig senki sem zaklatta tovább a Valero-ház bontásának és a Kertész utca meghosszabbításának ötletével. Ellenkezőleg, megállapíttatott, hogy az utcanyitás „csak a mély telkek tulajdonosainak nyújtana különös előnyt”, így még egy bazársor felhúzására is engedélyt kapott.
Húsz évvel később azonban már minden másként festett. Egyrészt végül csak elkészült a Nagykörút, amerikai tempóban épültek a bérházak mellette és a környező utcákban. Másrészt 1893 novemberében előbb Schweiger Regina, majd a vigasztalhatatlan férj, az immár 78 éves Csillag Gábor is elhunyt. Nagy összegeket hagytak a különféle zsidó jótékonysági egyletek javára (sokak meglepetésére főleg ortodox intézményeknek adományoztak, habár ők maguk neológok voltak; a gyanú szerint ebben egyik lakójuk, egyben orvosuk, dr. Schächter Jakab befolyása érvényesült), de az igazán jelentős örökség a gyermekeiknek jutott: a páratlan lehetőség, amelyet a Valero-ingatlan rejtett.
A Csillag-örökösök persze saját jogon is rendkívül tehetős és fényesen érvényesülő emberek voltak. Az ekkor már középkorú leszármazottak legidősebbike, Boschán Jakabné Csillag Etelka férje például ugyancsak Ibrányban volt földbirtokos, ahol Csillag Gábor. Miután a házaspár elveszítette egyetlen fiát, közös végrendeletet fogalmaztak, amelyben Hold utcai, két utcára néző bérházukat a rabbinövendékek nagyon hiányzó internátusának megteremtésére ajánlották fel. Az adomány végül 1908 legvégén, Boschán Jakab halálát követően kezdte szolgálni a jó célt.
Csillag Cornélia viszont a legjelentősebb hazai bőr- és szőrmekereskedés egyik örökösének, Heidelberg Mórnak a felesége lett; lányuk, Ilona pedig hozzáment a családdal több szálon rokonságban lévő Popper família mérnök sarjához, Popper Istvánhoz. A nagyszülők halálakor valószínűleg még senki sem sejtette, hogy ő fogja befutni a legfényesebb karriert az összes Csillag-rokon közül. Az akkor épp csak útjára indított Telefonhírmondó tökéletesítőjeként és tulajdonosaként, a millenáris kiállításhoz társuló Ősbudavára megvalósítójaként, víz- és vasúti mérnökként ugyanúgy maradandót alkotott, mint ahogy Kossuth könyvtárának hazamenekítőjeként és Eötvös Károly hű barátjaként is emlékeznek majd rá, amikor kormányfőtanácsosi címmel kitüntetve 1938-ban örökre lehunyja a szemét.
De most még csak 1894-ben járunk, Csillag Gábor halála után, amikor 18 mesterember – pék, ruhatisztító, cipész, borbély, lakatos, aranyműves és papírkereskedő –, valamint 26 lakásbérlő mellett Heidelberg Mórék, továbbá Csillag Aranka és férje, Deutsch Lajos is bent lakik a Valero-házban. A Közmunkatanács pedig a sarkára áll, és kimondja: ha építkezni szeretnének, „a nyerendő két új homlokzat fejében” a Csillag-örökösök tartoznak a Kertész utca meghosszabbítására kártalanítás nélkül átengedni a telkük egyötödét. És ez a következő év végéig meg is történik. A Valero-házat lebontják, a Kertész utcát kifuttatják a Király utcáig, a család pedig összesen hat pompás bérházat húz fel a vadonatúj utcaszakaszon. Mindet Schomann Antal tervezte, és Heidelberg Mór már az 1896. májusi házbérnegyedre kínálni kezdte az itteni lakásokat és üzleteket.
A Kertész utca körút felőli sarkán álló ház a családon belüli osztozkodás után dr. Csillag Kálmán ügyvéd nevére került, ezt Csillag udvar néven emlegették. Vele szemben, Király utca 59/a-nak számozva, felirata szerint a Lajos udvar áll. A várostörténeti szakirodalom jó ideje találgatja, ki lehetett a névadó. Pedig nem titok, hiszen ez a sarokház özvegy Deutsch Lajosné, majd – egészen az államosításig – a leszármazottai tulajdona volt. A meggyilkolt építési vállalkozó emlékét őrzi tehát.
Egyébként mire az első lakók beköltöztek Csillag Aranka házába, már lezárult a férjét megölő jólészi Chászár Károly pere. Nyolc évre ítélték emberölés vádjával, öt év leteltével szabadult a lipótvári börtönből, 1902 novemberében pedig hivatalosan is kegyelmet kapott az uralkodótól. Ezt már Haas Jakab sem érte meg, az egykor virágzó cégbirodalom pedig végképp nem: a Haas és Deutsch ekkorra rég tönkrement. A kegyelmi döntést követően Chászár Károly viszont újfent beperelte kártérítésért a meglátása szerint neki még mindig tartozó máramarosi faipari részvénytársaságot.
Infó: Örök hűség, kis hibával címmel adott ki válogatást N. Kósa Juditnak a Népszavában megjelent Lelőhelyeiből a Városháza Kiadó. A kötetet a szerző a könyvhéten dedikálni is fogja.
