Kresz Géza doktor például fertőtlenítő kályhák bevezetését szorgalmazta, a tűzoltók viszont a Garay téren máglyát raktak a kolerások holmijaiból, nagy megbotránkozást és rémületet keltve ezáltal.
Október 4-én aztán megemberelte magát Gebhardt Lajos tiszti főorvos, összehívta a kerületi orvosokat és rendelkezett a szükséges lépésekről. Barakk-kórházakat állítottak fel Pesten és Budán, a 240 ágy közül 45 rögtön használatba is került. Elrendelték, hogy nyissanak megbízhatóan tiszta vízzel szolgáló közkutakat a lakosság ellátásra, hogy a szegények se kényszerüljenek a Dunából inni. Utasították a lakosságot, hogy csak forralt- vagy ásványvizet fogyasszanak, a pékárut melegítsék át a sparherd sütőjében, evés előtt mossanak kezet „sublimatoldatos” vízben, és egyáltalán ne egyenek gyümölcsöt. Az orvosok rendelőjét nappal vörös zászló, éjjel vörös lámpa jelölte, a jégárusító helyeket – ahol orvosi igazolással a rászorulók ingyen kaphattak jeget – zöld lámpa és zászló.
Hogy mire kellett a jég? Az orvosok már tudták, mi okozza a kolerát, de az antibiotikum nem lévén még felfedezve, a gyógyítására alig volt több eszközük, mint az 1831-es, 1848-as vagy 1872–73-as pusztító járványok idején. Jobb híján a has jeges borogatását rendelték hát el, és erősen remélték, hogy a főváros szűrt vizet szállító vízvezetékrendszerének és csatornahálózatának folyamatos fejlesztése elejét veszi majd a szennyeződéssel terjedő ragályoknak. És valóban: ez, valamint a betegek bejelentési kötelezettsége, az elkülönítés és a megelőzést célzó lépések szerencsére megtették a kívánt hatást, így a három hónap alatt lezajló járvány végül mintegy ötszáz áldozatot követelt.
Ötszáz emberéletet mármint. Emellett áldozatul esett neki egy lakóház is, az éppen kiépülőben lévő József körút mentén.
A József körút és a Nap utca egyik sarkáról már meséltem önöknek. Azt az 1889-ben felépült bérházat a kortársak igencsak tetszetősnek minősítették: „egy igen sikerült rokokó-izlésű ház, kitűnően megoldott toronynyal a sarkán, jó — csak egy kissé sűrűen alkalmazott — ornamentikával a falterületeken” – írta róla a Budapesti Hírlap. Képzelhető hát, mennyire bosszantotta a tulajdonost, majd a környéken szaporán épülő többi ház birtokosát, hogy a Nap utca másik sarkán egy földszintes, vedlett homlokzatú, a sáros udvar körül dohos lyukakat lakásként kínáló nyomortanya éktelenkedett. Tenni azonban nem nagyon volt mit, hiszen a háziúr, Gergelyi Kálmán az adókat pontosan fizette, fővárosi képviselő lévén remek kapcsolatokkal rendelkezett, és a törvény is úgy szólt, hogy a körút megnyitása után kerek tíz éve van, hogy az elvárt „palotaszerű” bérházat megépítse, és így harminc éves adómentességet kapjon.
Úgy kellett hát a helyhatóságnak a kolera, mint egy falat kenyér. Egy hónapja sem tartott még a járvány, amikor a kerületi elöljáróság a házat kiüríttette és lakásul használatát eltiltotta: a jelek szerint amellett, hogy az épület „ronda volt” és „botrányos állapotok” uralkodtak benne, súlyosbító tényezőként merült fel, hogy „cigányok lakták”. (Jegyezzük meg: egy német kútásó, egy címfestő és egy fakereskedő mellett kétségkívül itt lakott Csipak József zenész is, ahogy korábban Sallai Gyula vagy éppen Parádi Sándor muzsikus volt a ház lakója.) A tulajdonos egy darabig még fellebbezgetett: beadványaiban felhozta, hogy „a ház szépészeti szempontból kifogás alá eshetett, de ez nem szolgálhat ürügyül arra, hogy kilakoltassák”, illetve hogy a járvány alatt egyetlen megbetegedést sem jelentettek az épületben. De a kiesett lakbért természetesen egyetlen hivatal sem volt hajlandó pótolni.
Gergelyi Kálmán végül beletörődött a dologba, lebontatta az öreg házat és egy három emeletes bérpalotát emeltetett a helyén. 1894. május elsejére már meg is hirdette a frissen elkészült „úri” lakásokat, a következőképpen: „a ház I emeletén 7 esetleg 12 szoba, 3 előszoba 2 fürdőszoba, 2 konyha, zárt s nyílt erkély, kocsiszín, istálló, kocsis-szoba kiadó. Ugyanott kisebb lakások is kiadók”. Arra, hogy neki magának esze ágában sem volt a Nap utca sarkára költözni, s hogy volt benne némi neheztelés a környezete iránt, legfeljebb abból következtethetünk, hogy a sarki üzlethelyiséget egy kizárólag éjszaka üzemelő zenés kávéháznak adta bérbe, melynek neve talányos módon Jókai lett, s ahol Heimann Sándor kávés minden éjjel „nagy zenehangversenyt” húzatott Csóka József zenekarával.
Aztán amikor jobb idők jöttek a József körúton, a sarki üzletben is bank lett, később pedig mozi, de Gergelyit ebből csak a bérleti díj érintette, mert ő mindvégig az Aldunasoron lakott, a Havas utca sarkán, ahol szinte az ablaka alá építették meg a Gellérthegy alá átvezető új hidat. Az övé volt ez a bérház is, ahogy még egy a Molnár utcában, egy az Akácfa utcában és egy a Rákos utcában, az Üllői útnál. Volt emellett egy csokornyi telke a Svábhegyen, ahol nyaranta lakni is szokott.
Gergelyi, egy felvidéki származású pesti polgár fia, eredetileg ügyvéd volt, végtelenül macerás, de igen jól jövedelmező váltóügyekkel foglalkozott. Szorgos tevékenykedés után, 1874-ben felépíttette a Duna-parti bérházat, aztán szépen összevásárolta a többi, nem épp fényűző, de megbízhatóan jövedelmező épületet, s végül kereken negyvenévesen, 1880-ban töröltette magát az ügyvédi kamarából.
Onnantól tehenészetet üzemeltetett Leányfalun, méhészkedett a Svábhegyen, népkonyhát alapított a Józsefvárosban, és várta, hogy ötven, de legfeljebb hatvan évesen visszaadhassa a lelkét a teremtőnek, ahogy az akkoriban a pesti urak között szokásban volt.
Persze akit intézkedő természettel áldott meg a sors, az nem képes csak ölbe tett kézzel ülni, így Gergelyi Kálmán idővel nemcsak fővárosi képviselő, de méhészegyesületi alelnök és elismert méhészeti szakíró is lett. Az okszerű méhészet dióhéjban című könyve számos kiadást megért, és aki követte az útmutatását – plusz nem volt nagyon félős –, az az orbánctól a csúzig számos kórságot gyógyított méhcsípésekkel. Kitüntetésszámba ment, hogy pár hónappal a kolera kitörése előtt, 1892 májusában a méhészegyesület fővédnöke, Erzsébet királyné éppen az ő svábhegyi mézéből rendelt több üveggel is a saját asztalára.
A kolera és a kényszerből épített úrias bérház persze sok mindent megváltoztatott Gergelyi Kálmán életében. Legfőképp zavarni kezdte, hogy a régi bérházak tulajdonosai nem élveznek ugyanolyan – habár csak részleges – adómentességet, mint az újak birtokosai, és ebben az ügyben már 1892-ben a fővároshoz fordult. Mit sem törődve azzal, hogy a Magyar Hírlap például szerkesztőségi üzenetben koppintott az orrára: „A felpanaszolt dologban nem igen talál semmiféle bíróságnál orvoslatot, mert a pénzügyi tisztviselők teljesen korrektül járnak el. Egyebekben csodálatos, hogy a közhit nem tartja olyan szerencsétlen embereknek a budapesti háziurakat, mint ahogy azt ön látja.” Aztán pedig bosszantani kezdte az Üllői út és a József körút sarkán terpeszkedő Gschwindt-gyár füstje és malátabűze is, és a szeszt, élesztőt, likőrt és rumot előállító üzem kitelepítése érdekében folyamatosan kérvényekkel bombázta a fővárost.
Gergelyi Kálmán egyébként megérte a gyár elköltöztetését, sőt azt is, hogy a telken előbb a Corvin mozi, majd az azt körbeölelő házcsoport is megépüljön. Matuzsálemi korban, nyolcvankilencedik életévében hunyt el 1928-ban, pár hétre rá követte a felesége – és hamarosan igazán híresek lettek mindketten.
Történt ugyanis, hogy a házaspár egyik unokája, bizonyos Szabó Sándor mérnök beperelte a saját anyját és annak négy húgát, mert az öt Gergelyi-leány nem akarta kiadni neki azt a százezer pengőt, amelyre az unoka a nagyapja melletti magántitkárkodás javadalmazásaként tartott igényt. Szép summa volt ez, kétségtelenül, az egymilliósra becsült hagyaték egytizede; ha tudni szeretnék, mennyit érne ma, szorozzák be pengőnként 1146 forinttal. Szabó Sándor három különböző okiratot is bemutatott, melyek szerint Gergelyi Kálmán neki szánta ezt a pénzt, az unokatestvére, dr. Bezsilla Nándor vezette csapatok pedig újabb és újabb bíróságok előtt igyekeztek bizonyítani, hogy az öregúrnak a halála előtti években már régen nem volt fogalma arról, mi a korona és a pengő között a különbség, és melyik mennyit ér.
Az öt évnél is hosszabb ideig tartó pereskedés során az Igazságügyi Orvosi Tanács szakértői eskü alatt vallották, hogy az idős úr már a halála előtt jóval a dementia senilis állapotában volt. Nehéz ezt megkérdőjelezni, ha az ember végigolvassa az 1926 májusában kelt sokadik végrendeletét, amelyben oldalakon át hagyományoz 100-200 koronákat különféle szegényegyleteknek, a rozsnyói evangélikus gimnáziumnak, a fővárosi mentőszolgálatnak, majd az irat végén olvasható a közjegyző elszámolása, miszerint áldozatos munkálkodásáért és költségei fejében felvett 18 millió koronát. Egy korona akkor épp 9 mai fillért ért, hiába, hogy tíz évvel korábban még 1159 mai forintot.
1934-ben a Kúria mégis úgy döntött, Gergelyi Kálmán az ítélőképessége birtokában hagyott százezer pengőt az unokájára, így a család végül kénytelen volt fizetni. Dobra verték hát a József körút 70-et, amely a végrendelet értelmében amúgy közös örökségük volt, de történetesen a rokonságból épp a Bezsilla család élt évtizedek óta a falai között. Alig kaptak érte többet, mint amennyit az elszánt unoka követelt.
