Én éppen hogy túl voltam a tizenkettedik életévemen. A házra, az udvarra, a magas emeletekre máig is jól emlékszem, igaz, talán csak azért, mert két évtizeddel később sokszor jártam ott anyám jó barátainak, a Thury Zsuzsa-Sándor Kálmán íróházaspárnak a lakásán.
Három nappal később beállított a lakásba egy negyven körüli asszony a nálam két-három évvel fiatalabb kislányával. Náluk elgyötörtebb embereket én még nem láttam. A nyilasoktól tartva ők még október 15-én este elmenekültek a csillagos házban lévő lakásukból és majd négy napig a szó szoros értelmében bolyongtak a városban. A nappalaikat az utcákat járva, vagy mozielőadásokon töltötték, éjjel parkok padjain ültek-aludtak (október közepe volt!), míg végül nem bírták tovább és beállítottak Polányihoz, akinek az asszony, ha nem csalódom, a páciense volt. A fogorvos őket is készséggel befogadta.
Nekünk, zsidónak minősülő embereknek Polányi doktor otthona biztos menedéknek tűnt. A fogorvos ugyanis lelkes nyilas volt, de a zsidóüldözést nem helyeselte.
Nem pénzért bújtatott bennünket és nem is azért, ahogyan mások, köztük még nyilasok is tették, hogy a háború után erre hivatkozhassanak, hanem meggyőződésből. Mint már a felszabadulás után megtudtam, valahonnan szerzett néhány száz, zsidókat mentesítő külföldi diplomáciai menlevelet, úgynevezett Schutzpasst, és ellenszolgáltatás nélkül eljuttatta azokat az arra rászoruló családoknak. Ezt leszámítva meggyőződéses hungarista volt, mi több, magával Szálasival is régi személyes kapcsolatban állt. Éppen ottlétem egyik estéjén fogta magát és már elsötétítés után felbiciklizett a Várba a Nemzetvezetőhöz, hogy bemutassa neki legújabb találmányát. Ez a találmány egy olyan gáztöltetű csodafegyver volt, amely halomra öli a bolsevik katonákat, de a magyarokat és a németeket megkíméli. Ezzel nekem is eldicsekedett, amiből én, a pszichiáter fia, haladéktalanul levontam magamban azt a helytálló következtetést, hogy Béla bácsi elmebeteg.
Négy vagy öt napig élveztem Polányi vendégszeretetét; amikorra aztán kiderült, hogy a nyilasok még nem ölik halomra a zsidókat; apám értem jött és hazavitt anyámhoz. Az más kérdés, hogy ez az állapot rövid életű volt, a későbbiekben máshol kellett bujkálnom. A felszabadulás után nem is kerestem egykori bújtatómat, mivel egy fikarcnyi kétségem sem volt afelől, hogy a többi nyilassal együtt decemberben Sopronba vagy Kőszegre, majd Németországba menekült az oroszok elől, és ha túlélte a háborút, azóta valahol Nyugaton húzta meg magát. Feltehetőleg így gondolta apám is, akivel 1944-ben az ellenállási mozgalom cionista szárnyán keresztül lehetett kapcsolata.
Így hittem tehát nyolc évtizeden át, amikor is néhány hete eszembe jutott az egész história, és merő kíváncsiságból elkezdtem keresni a neten a bizonyára már régen elhunyt Polányi doktor nyomait a magyar emigráns sajtóban. Ott ugyan nem találtam, viszont egészen másutt váratlanul a szemem elé került a zsidómentő nyilas fogorvos neve. Az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára folyóiratában, a Betekintőben jelent meg Varga Krisztiánnak A Kirchknopf-dosszié címet viselő tanulmánya, amely tucatnyi jegyzőkönyv, rendőrségi jelentés, kihallgatás, népbírósági ítélet és egyéb korabeli dokumentum alapján tár fel egy sor olyan nyilas bűncselekményt, amelyeknek Polányi nem is az alanya, hanem az egyik tárgya volt.
A dosszié „főszereplője” Kirchknopf Etel, Polányi asszisztense, majd szeretője, aki főnöke jóformán minden ügyéről tudott. A nőnek Polányival párhuzamosan volt egy másik szeretője is: Dikán Lajos, Magyarországra szökött jugoszláviai pilóta, 1944 októberében az úgynevezett Halálfejes Légió szolgálatvezető őrmestere.
Polányi tudott szeretője és a legionárius kapcsolatáról, de ez kevéssé zavarta, sőt, megpróbálta bevonni a férfit mentőakcióiba. Dikán azonban csak a vetélytársat és a kirabolható gazdag áldozatot látta Polányiban, így szerzett ellene egy elfogatóparancsot.
November 9-én társaival együtt megjelent a Szent István körút 9. szám alatt és elhurcolta a fogorvost a Halálfejes Légió kaszárnyájába azon a címen, hogy az amerikaiaknak kémkedik. (Ezt a másokat is feljelentő Kirchknopf állította róla teljesen alaptalanul.) Ott Polányit és egy kapcsolatát napokon át a legkegyetlenebb módokon kínozták, majd két nappal később átadták a nyilas rendőr-főkapitányságnak. A fogorvos és társa via dolorosájának következő állomása a Gestapo főhadiszállása, a sváb-hegyi Melinda szálló lett. Onnan a kémkedéssel is meggyanúsított zsidómentő Polányi és társa a Fő utcai fogházba került, majd útnak indították őket a sopronkőhidai büntetés-végrehajtási intézetbe. Polányi fogolytársának kapcsolatai révén csodával határos módon kimentették őket ebből a halálmenetből, majd az üldözőik közötti zűrzavarnak, félreértésnek köszönhetően a két férfit szabadlábra helyezték.
Polányi ekkor hazatért a Szent István körúti otthonába, elsősorban azért, hogy ismét birtokba vegye ott tárolt morfiumkészletét. (A fogorvos már hosszabb ideje a kábítószer rabja volt.) Lakását kifosztva találta, mi több, új lakóba ütközött ott: a Halálfejes Légió néhány tagjába, valamint Kirchknopf testvérébe. Polányi csúnyán összeveszett a szeretőjével, aki ezután haladéktalanul értesítette Dikánt arról, hogy a fogorvos szabadlábra került és otthon van. Dikán még aznap este rátört és ismét elhurcolta Polányit, ezúttal Óbudára vitte, ahol egy társával együtt lelőtte, majd holttestét a Dunába dobta.
A felszabadulás után Kirchknopf és Dikán (akiket egy sor egyéb bűncselekménnyel is vádoltak) rendőrkézre került; 1947 májusában Dikánt a népbíróság halálos ítélete alapján kivégezték.
Nem tartozik ugyan Polányi Béla ügyéhez, de a teljesség kedvéért: a fogorvos üresen maradt Szent István körúti lakását a felszabadulás után Somlay Artúr színművész igényelte ki és kapta meg.
