„A zenébe egy életen át szerelmes az ember” (Yehudi Menuhin)
Susi – vagy Susi néni – szépségére, elegáns megjelenésére öt-hat évtized távolából is mindegyik tanítvány jól emlékezik. V. Bálint Éva újságíró, aki a múlt század ötvenes évtizedében járt a Damjanich utcai „tanodába”, visszaidézte nagyon mutatós kontyát, és ma is szeme előtt van egy elegáns fekete ruha, amelyet koncertre vagy operába vett föl. Erdei Péter sokszorosan kitüntetett, világszerte ismert kórusvezető-karnagy szerint a tanárnő „szép asszony volt”, s bájos akcentussal beszélte a magyart. Hont Zsuzsa fogorvos azt mondja, hogy „egyetlen hajszála sem rendetlenkedett”, s mindig elegáns pulóvereket viselt – nyakában szép gyönggyel. Zsuzsi még Susi néni Ausztriában élt édesanyjára is emlékszik, aki az ötvenes évek végétől olykor ellátogatott Budapestre, s mindig kötött – a szép kardigánok többsége az ő keze alól került ki. Korányi Pál informatikus ugyancsak gyerekkorában járt a Damjanich utcába: nem szégyelli bevallani, hogy kiskamaszként valósággal elvarázsolta a tanárnő; „nem volt tudatos erotikus vonzás, de csodáltam őt mint nőt” – mondja Pali, aki a négy-öt családnak otthont adó 225 négyzetméteres óriás lakásból több családtagra is emlékszik, főleg csinos unokanővéreimre.
A szép asszony ugyanis, akinek az emlékét ezeken a hasábokon megidézem, sziléziai születésű, német édesanyám (1923–1986), aki a breslaui egyetemen (a nagyváros lengyel neve Wrocław, magyarul Boroszló) eltöltött két évnek köszönhetően német anyanyelvén kívül igen jól tudott angolul, könnyedén megszólalt franciául, később kiválóan megtanult magyarul. Mi több, az ötvenes évek elején a Gorkij fasorban lévő Lenin Intézet tanfolyamán elsajátított annyit az oroszból, hogy az orosz vizsgára kötelezetteknek segíteni tudjon; a Rákosi-korban sok állás betöltéséhez minimális orosz tudást szabtak feltételül, ám nem keveseknek még a cirill betűk befogadása is szinte leküzdhetetlen nehézséget okozott. A tanárnő ’56 után fokozatosan felhagyott az orosztanítással, a Rákosi-világ után a Kádár-kor enyhültebb légkörében maradt elegendő tanítvány németből és angolból, az óradíjakkal így tudta kiegészíteni a jogi doktorátussal segédmunkásként dolgozó édesapám fizetését. Édesanyám keresztneve Zsuzsanna, s ennek német megfelelőjéből származik, becéző formában a „Susi”, magyar kiejtéssel „Szuzi”. És még valamit a nevekről: e sorok írója két egykori tanítvány kivételével az itt megszólaló riportalanyokat hosszú évtizedek óta ismeri, innen a keresztnév használata, hiszen furcsa lenne általános iskolás osztálytársamat folyvást teljes nevén emlegetni.
Korányi Pálból így lesz Pali, aki pontosan emlékszik arra, hogy az órán Ernst Häckel tankönyvét használták, s amikor már jobban tudott németül, egyedül próbált boldogulni, például Stefan Zweig híres Sakknovellája kétnyelvű kiadásának olvasásával. Német tanulmányaiból emlékszik még az „Oh, du lieber Augustin”-re és A kis Muck történetére. És így maradt meg nekem „Gyuri”, akit a szakma és sok-sok kis betege Fekete György professzorként, a Tűzoltó utcai Gyermekklinika – később nyugalmazott – igazgatójaként (1944-2024) ismert. Nagyívű szakmai pályájának elején igen csak hasznát vette a Damjanich utcai „tanodának”: édesanyámnál már nem kezdő németes volt, amikor kiderült, hogy 1972-ben egy évre kimehet dolgozni az NSZK-beli Marburgba. Mint elmondta, ha nem ismeri jól a nyelvet, valószínűleg nem jut ki, márpedig egy ilyen kiküldetés nagy szó volt abban az időben.
Palócz Éva közgazdász kilencéves korától érettségiig tanult németül – idővel belevágott az angolba is –, sem a fordítási gyakorlatokkal, sem a szabályokkal nem volt baja – némelyikre mind a mai napig szó szerint emlékszik –, de a szavak kikérdezését nem kedvelte. A hetedik kereszt című Anna Seghers-könyvet németül olvasták, s felhasználták angol fordítási gyakorlatokra is. Palócz Éva a Damjanich utcai nagy lakás kis szobájában úgy megtanult németül, hogy érettségi után német nyelvű idegenvezetést vállalt. V. Bálint Évinek spirális szótárfüzete volt, ebbe írta az ismeretlen szavakat, amelyeket a következő órára meg kellett tanulni. A szótárfüzetnek volt egy másik – diszkrét – funkciója, hamarosan erről is esik szó. Évi meséli, hogy Susi néni tanította meg neki Heine híres versét, a Loreley-t, s ugyancsak tőle tanult néhány angol katonadalt.
Többeknek nem a tételes nyelvtanulás, hanem a társalgás volt a fő célja; így például Münz András újságíró, a Nők Lapja máig aktív publicistája 1978-as oxfordi útja előtt majd’ egy évtizedig járt angolra, gépészmérnöki diplomával és középfokú nyelvvizsgával elsősorban a beszéd gyakorlására törekedett. „Szuzika” – ahogyan András emlegeti édesanyámat – az oxfordi kiutazást megelőző levelezést szívesen átnézte, s ha kellett, javította. Erdei Pétert amerikai kiküldetése sürgette: 1967 szeptemberétől mindössze tíz hónapon át tanult nagyon intenzíven az Essential English című, akkor jól ismert tankönyvből, mert meghívták egy Boston környéki kisvárosba énektanárnak. Az amerikai kiejtéssel ő sem könnyen boldogult – mint az európaiak túlnyomó többsége –, de ettől még az első tanév nagyon jól sikerült, a kisvárosban hamar híre ment az énekóráknak, s annak, hogy a nebulók két hónap után már tudtak kottát olvasni. Elégedettek voltak a szülők, érdeklődni kezdtek a kollégák. A tanár úr három évre kapott meghívást, s az iskolai oktatás sikerei nyomán Erdei Péter amerikai földön – Boston közelében, egy Wellesley nevű kisvárosban – 1972-ben szervezhette meg a világ első Kodály Intézetét, amelyet két év múltán követett a világhírű kecskeméti intézmény, 34 éven át Erdei irányításával. A Damjanich utcai nyelvtanulás „rövid, de fontos” epizód volt pályáján, ami mindig eszébe jut, valahányszor elhalad a hármas számú, egyemeletes ház előtt.
S miért volt fontos a szótárfüzet? Bálint Évi elárulja, hogy a tízforintos óradíjat mindig ebbe tette bele, Susi néni innen vette ki. Korányi Pali viszont egyáltalán nem emlékszik „pénzforgalomra”: szerinte a két mama – az övé és az enyém – ezt egymás között intézte el, olykor beszéltek telefonon, az „akkori időknek megfelelően nagyon óvatosan”. Az emlékezők egyhangúan úgy gondolnak vissza az órákra, hogy a társalgásban mellőzték a politikát, a család és a kultúra, mindenekelőtt a zenei élet adta a fő témákat, ami azonban nem jelentette azt, hogy teljességgel kerülték volna a „kényes kérdéseket”. A vallás akkoriban szintén ezek közé tartozott: Hont Zsuzsi elbeszéli, hogy tudtak egymás vallásosságáról. Zsuzsi a közeli Bethlen téri zsinagógába járt, Susi néni pedig a Rózsák terei római katolikus templomba. Bálint Évi is felidézi, hogy ’56 előtt mindig a Bethlen térről ment Susi nénihez. Egyetértünk Évivel: nem igaz, hogy nem lehetett hittanra járni, bár persze jutalmat nem ezért osztogattak.
„Szuzikával” könnyen ment a társalgás, így pergeti vissza az időt Münz András, mert egyfajta „tapintatos és empatikus kíváncsiság” jellemezte, s kiváló humorérzéke volt. András beszélt a maga zsidóságáról, édesanyám pedig sziléziai ifjúkoráról, két rövid egyetemi évéről. Palócz Évában mély nyomokat hagytak az órák, s talán még inkább Susi néni egyénisége: a rendszert nem szerette – erre volt oka, teszi ma hozzá Éva –, de gyűlölködő megjegyzést soha nem hallott tőle, inkább olyasféle mondatok maradtak meg benne, hogy „XY nagy kommunista, párttag, de rendes ember”. Nem panaszkodott, csak egy-egy elejtett megjegyzés árulkodott a többszörös társbérlet megpróbáltatásairól, nehéz életéről; egyszer azt találta mondani Évának: „tudod, nekem csak egy vágyam van, élhessek egyszer úgy, hogy akkor megyek be a fürdőszobába, amikor akarok”.
Sokat jelentő „semmiségek” is beszöknek a mesélésekbe: hallom, hogy az egyik órán a frissen kimosott zoknikat párosították, Bálint Évi visszaidézi, hogy Susi néni megtanította őt arra, miként lehet rózsaszínű selyempapírból karácsonyfára akasztható díszt hajtogatni – amibe aztán valamilyen finomság került, otthon ezeket hívtuk „rózsának” –, Hont Zsuzsi pedig máig őriz egy darab szép karácsonyi csomagolópapírt és egy díszes, henger alakú gyufásdobozt, amelynek aranyszínű gyufaszálaival ama másik világ adott hírt magáról: olyan szépek, hogy kár lett volna rágyújtani velük, nem is hiányzik egyetlen gyufaszál sem... Zsuzsinak a gyufásdobozt a tanárnő hozta ajándékba, egyik nyári útján, a díszes csomagolópapírban pedig szirupot vitt Zsuzsi gyengélkedő fiának.
Az órai társalgásokon kiemelt szerep jutott a kulturális eseményeknek, mindenekelőtt a zenei életnek, mivel a tanárnő a klasszikus muzsikának igazi szerelmese volt. Szecskay András ügyvéd így emlékszik: ha úgy toppant be a tanítványi szobába – amely egyébként lakószobaként is szolgálta a családot –, hogy szólt a Magyar Rádió harmadik műsora, a Bartók elődje, máris megkönnyebbült, mert így a beszélgetés mindjárt a zenei aktualitások felé kanyarodott, s az órából máris elment vagy tizenöt perc, éppen a számonkérés ideje. Ifjú ügyvédként Andrásnak a rengeteg munka mellett sokszor nem jutott ideje a házi feladat elkészítésére, amit a tanárnő megértően fogadott, bár az írásbeli feladatokat komolyan vette.
Az óra záró szakaszában sokszor olvastak újságcikkeket a Volksstimméből, az osztrák kommunisták lapjából. A nagyanyámtól postán érkezett lapkivágásokon nem akadtak fenn a hatóságok, s az írások elsősorban a nemzetközi zenei élet eseményeiről szóltak. Wirthmann Julianna idegenforgalmi menedzser gimnazistaként tanult angolul a Damjanich utcában, s a társalgásban ugyancsak nagy helyet kapott a muzsika, annál is inkább, mivel Juli gimnazistaként zenetudományi pályáról álmodozott, s ez a tájékozódási pont a későbbiekben is megmaradt. A koncertjáró szenvedély és az opera szeretete csak megerősítette a baráti szálakat a volt tanítvány és a tanárnő között. Aki a zenehallgatásban nem ismert határokat: Korányi Palit például Susi néni arra biztatta, hogy hallgasson minél több Mozartot; Pali kiskamaszként elsősorban Beethovent, Wagnert és Lisztet részesítette előnyben, a bensőséges hangulatú Mozart-zenékre a tanárnő hívta fel a figyelmét.
***
Imádott Mozartja mellett édesanyámnak sok kedvenc zeneszerzője volt, közöttük Richard Strauss. A rózsalovagot számtalanszor látta, onnan fentről, az Operaház harmadik emeletéről. A tanítványok visszaemlékezései a Tábornagyné híres monológját juttatták eszembe az időről, amely „furcsa dolog”, körülöttünk van, de bennünk is, s pereg hangtalanul, mint a homokóra...
