Sorsok három sorban

Megnéztem a feliratot, hol járok: Magyarság háza galéria.

Valamiért megszólított a hely, talán az képek a falon és a levegőben, talán a hűvös nyugodtság. Amikor beléptem, egy férfi köszöntött, először angolul. Gondolom, inkább külföldiek térnek be ide, pedig a képeken magyar verseket olvastam. Mondtam a teremőrnek, hogy magyar vagyok. Megörült nekem és mosolyogva mesélni kezdett. Mint kiderült Csík Mónika, vajdasági magyar költő haiku kiállításába cseppentem bele.

A haiku egy XIII-ik századból származó japán versforma és műfaj, a versek mindössze három sorból állnak, amelyek 5-7-5 szótagból épülnek fel és nem feltétlenül rímelnek. Szeretem a haikukat, mert egyszerűek mégis bölcsek, Fodor Ákos egyik haikuját idézve:

„Mire megtanulsz

énekelni, dalod már

rég nem arról szól.”

A teremőr elmondta, hogy az írónő és Janovics Erika iparművész már több éve dolgoznak együtt. Közben elindította a hangfelvételt, ahol a verseket elmondták, és hellyel kínált az egyik nyugágyon. Minden fekhely mellett ott volt a kék könyv, amiben a versek sorakoztak. Egyszerre olvashattam, hallgathattam és nézhettem a kiállítást. A kényelmes pihenőágy helyett inkább körbe sétáltam a teremben, közben meg-megálltam egy-egy képnél, amelyik megérintett a színeivel a szavaival.

Szinte hihetetlen volt ez a kis nyugalom sziget ezen a hétfő délelőtti napon. Álltam a képek előtt, és abban a pillanatban nagyon jól esett, hogy megismerhettem Csík Mónika Szél viszi táncba verseskötetét Janovics Erika illusztrációival.

Tündér

felhőpamaccsal

púderezi arcát, rőt

málna az ajka.

Nem voltak igényeim, nem voltak elvárásaim sem a versekkel, sem a képekkel kapcsolatban. Egyszerűen szembe jött velem a kiállítás. Miután mindent megnéztem, elolvastam és a hangfelvétel is véget ért, ismét beszélgetésbe elegyedtem a teremőrrel, akinek bemutatkoztam illedelmesen és én is megtudtam a nevét, Fancsalszky Gyula. Mesélt nekem a kiállításról, elmondta a nyitvatartási időt, ami azt jelenti, hogy kedd kivételével minden nap ingyenesen meg lehet tekinteni a haiku kiállítást.

Aztán csak úgy jöttek a szavak, és kommunikáltunk egymással, ahogyan emberek szoktak. Gyula is és én is egyetértettünk abban, hogyha közlekedünk, akkor nem telefonozunk, hanem figyeljük az embereket. Sajnos nem ritka az a látvány a metrókon, hogy az egy sorban ülők görnyedt testtel csak a mobilt bámulják. Erre a tart a világunk. Begubózunk a virtualitásba és elfelejtünk élni.

Szerencsére azért vannak olyan helyek, ahol egy pillanatra meg lehet állni, és háromsoros vajdasági verseket olvasni, hallgatni, megnézni, és Gyulával a teremőrrel is lehet diskurálni, mert emberek vagyunk saját gondolatokkal, nem pedig robotok.