Ez a kijelentés már hosszú hónapok óta igaz az agresszor és a hazáját védelmező ukrán hadsereg megközelítően ezer kilométer hosszan elnyúló csatatere mentén. A véres híradásokba egyre inkább belefáradó embereknek önkéntelenül is megerősödhet az az érzése, hogy a világunk egésze is dermedten várja a végkifejletet. Azt, hogy szinte mindegy miként, de legyen már vége ennek az őrületnek.
A jó hír az, hogy ez a háború is véget ér. Előbb vagy utóbb, méghozzá tartós tűzszünettel, vagy békekötéssel, ahogyan az a történelmi példák tanúsága szerint lenni szokott. Viszont nagyon nem mindegy, hogy kinek a győzelmével, vagy legalább is kinek az akaratának az érvényesülésével. Erre azért érdemes emlékezni, mert láttunk már győzteseket a megdicsőülés után évtizedekkel szegénysorban vergődni, miközben a vereséget megélők virágzó államot építettek a romokon.
Addig is, amíg teljesen világossá nem válik ennek a történelmi léptékű tragédiának a végső szereposztása, fontos észrevenni, hogy mennyire megváltozott szinte minden a minket körülvevő világban.
A második világháborút követő új világrend, a győztes hatalmak megállapodása még a dermesztő hidegháború évtizedeiben is lehetővé tette, hogy az emberiség elkerülje az újabb önpusztító világégést. Majd következett az olvadás, a fegyverzetcsökkentés időszaka, a béke, a demokráciák ünnepe, az a korszak, amikor a gazdasági fellendülés, karöltve a technológiák forradalmával, emberek milliárdjainak tették látványosan jobbá az életét.
A világ működőképességét olyan globális játékszabályok biztosították melyek az ENSZ alapokmányában, és a nagy nemzetközi megállapodásokban rögzítve kihatottak az életünk minden területére. A nemzetközi jogrendszer mindenkinek, függetlenül a mérettől, a katonai, és gazdasági erőtől, vagy vallási hovatartozástól olyan biztosítékul szolgált, amit nem lehetett megkérdőjelezni. Ez a világrend nem volt hibátlan. Voltak államok közötti konfliktusok, véres polgárháborúk, drámai társadalmi feszültségekkel járó gazdasági válságok. Még csak azt sem állíthatjuk, hogy végül mindig a jó és az igazság győzedelmeskedett. Nem volt így, de azt pontosan lehetett tudni, hogy ki melyik csapatban játszik. Azt, hogy ki a gyilkos és ki az áldozat, hogy ki a hamiskártyás, és ki veszi el a másét, a szomszéd földjét, az addig tulajdonolt értékét, szabadságát, életét.
Hogy megértsük a jelenlegi történéseket érdemes eltávolodni az ukrajnai háború borzalmaitól, és nagyobb perspektívából vizsgálni a világpolitika egészét. Rendkívül naivnak kell lenni ahhoz, hogy egy orosz-ukrán csetepaténak gondoljuk a szomszédságunkban zajló háborút. Mostanra teljesen világossá vált, hogy Vlagyimir Putyin vágyai nem korlátozódnak Ukrajnára. Ne tévesszen meg senkit sem az, amit minden oroszok elnöke, és gigantikus világméretű propagandagépezete hazudozik nap mint nap. A bizonyítványt magyarázva hallhattunk kelet-ukrajnai sanyarú sorsú oroszokról, biológiai laboratóriumokról, fasiszta kijevi rezsimről, fenyegető NATO-ról. Elég volt Putyinnak elhinnie, hogy javultak a győzelmi esélyei, máris megjelentek a követelései között a szovjet korszakot idéző birodalmi igények.
Sokan nem veszik komolyan azokat a moszkvai gondolatokat, qmelyek szerint a NATO-nak vissza kell húzódnia Kelet-Európából a bővítést megelőző határok mögé. Vagyis Oroszország államok sokaságának szuverenitását semmibe véve úgy érzi, meghatározhatja, hogy azok mit tehetnek, és mit nem.
A volt szovjet tagköztársaságok, az orosz terminológia szerint közel-külföldnek tekintett államok vissza kell térjenek a birodalmi keretek közé. Az elmúlt hónapokban teljesen gátlástalanul elszabadult orosz kommunikáció változatos szófordulatokat használva már meg is fenyegette a Kaukázust, benne Örményországot, Azerbajdzsánt és a félig már bezsákolt Grúziát. De kijutott a birodalmi felsőbbrendűségből Kazahsztánnak, a három balti államnak és Moldovának is. Fehéroroszország és Ukrajna speciális okokból lóg ki a felsorolásból. Az elsőre eleve úgy tekintenek Moszkvában, mint egy már megtért megyére, az utóbbi meg éppen folyamatban van.
Vagyis már most, csak hogy el ne sikkadjon, érdemes megállapítani, hogy Oroszország jelenlegi vezetése nem tartja magára nézve kötelező érvényűnek a nemzetközi jogot. Az olyan gyűlölten lenézett úri huncutságok, mint az államok szuverenitása, a nagy globális nemzetközi szerződésekben vállalt kötelezettségeknek és a kétoldalú államközi megállapodásoknak a tiszteletben tartása, a háborúk viselésének szabályait rögzítő törvények betartása, csupa általuk szabadon értelmezett fogalom.
Az orosz-ukrán háború nem lett kevésbé véres, zajlik a vita, mi lenne a tömegek reakciója az ikonikus épületeket érő rakétatalálatokra Moszkva belvárosábanA nemzetközi jog komoly szakértőin kívül a legtöbben csak legyintettek, amikor 2020. december 8-án Putyin elnöki aláírásával életbe lépett Oroszországban „az alkotmány elsőbbségének elve a nemzetközi joggal szemben”. Vagyis az akkor már hat éve, 2014 óta kis zöld emberkékkel Ukrajnában agressziót elkövető Oroszország szabad kezet adott magának bárminemű nemzetközi jogsértés elkövetéséhez. Mindezek következtében, Moszkvában úgy érzik, hülyének nézhetik az egész világot. Rezzenéstelen arccal közölhetik, hogy a megszállt Krím-félszigetet és a csak részben elfoglalt négy kelet-ukrajnai régiót egy senki által el nem ismert népszavazás után Oroszország részének tekintik az alkotmányuk szerint.
Így vált valósággá az a vicc, amit Putyin iskolásokkal színpadon beszélgetve adott elő. A kérdésre, hogy „Hol érnek véget Oroszország határai?”, egy kisfiú azt válaszolta, hogy a Bering-szorosnál, az Egyesült Államoknál. Erre a tréfás kedvű Putyin kijavította, hogy Oroszország határai sehol sem érnek véget... Mielőtt hangos kacagásban törnénk ki érdemes átgondolni azt, hogy Putyin mennyire hosszú távra tervezve építette fel birodalmi lépéseit és hogy mennyire nincs egyedül.
Amikor 1939. november 30-án a Szovjetunió megtámadta Finnországot, az ENSZ elődje, a Népszövetség azonnal reagált. Agressziónak minősítették a szomszédos ország lerohanását, és már 14 nappal később kizárták a Szovjetuniót a nemzetközi szervezetből. Jellemző módon az ENSZ nem tette meg ezt a lépést Oroszországgal. Moszkvát elítélő közgyűlési határozatok születtek, de mivel az agresszor Oroszország a Biztonsági Tanács állandó tagja, minden lehetősége megvan arra, hogy belülről hiteltelenítse és béna kacsává változtassa a világ egyik legfontosabb szervezetét.
De a helyzet még ennél is súlyosabb.
A dolgok jelenlegi állása szerint Vlagyimir Putyin egy gyengének nem nevezhető rajongó támogatását is élvezi. Donald Trumpnak a személyes szimpátiáján túl több olyan lépést is volt, amelyekkel felmérhetetlen szívességet tett a kínos elszigeteltséggel terhelt orosz elnöknek. Trump tárgyalási stratégiája kiemelte Putyint a szégyenteljes háborús bűnös szerepből, az alaszkai meghívással pedig visszahelyezte a diplomácia csúcsára. Az már más dolog, hogy a nemzetközi bíróság által szankcionált Putyin úgy élt a lehetőséggel, hogy bohócot csinált meghívójából.
Vlagyimir Putyin elégedett lehet, Donald Trump támogatja, hogy Ukrajna területeket adjon át Oroszországnak a békéértTrumpról, ahogyan a korábbi orosz fricskák, ez is lepergett. Az Egyesült Államok jelenlegi elnöke nem szeret elveszni a finom diplomáciai és nemzetközi jogi részletekben. Ezt már akkor is bebizonyította, amikor katonai erő alkalmazásával fenyegette meg Kanadát és Mexikót. De nem finomkodott Grönland kapcsán sem, példátlanul agresszíven jelentette be igényét a szigetre Dániának.
Ezzel előállt az a rendkívül aggasztó helyzet, hogy a világ két legnagyobb nukleáris haderejével rendelkező állam vezetője semmibe veszi a nemzetközi jog mindenkire érvényes passzusait. Igaz, nem egyforma mértékben, de mostanra mindketten tanújelet adták annak, hogy magasból tesznek a világ működésének erkölcsi és jogi kereteire. Lehet, hogy ezért is értenek ennyire szót egymással?
