Az orosz-ukrán háború nem lett kevésbé véres, zajlik a vita, mi lenne a tömegek reakciója az ikonikus épületeket érő rakétatalálatokra Moszkva belvárosában

Sokakban eluralkodott az érzés, hogy ez a háború nem is annyira durva, és a fronton leginkább csak a drónokkal lövik egymást. A híradókban a közlekedési balesetek és a nyaraláshoz kapcsolódó történések mögé sorolódtak az ukrajnai beszámolók. Pedig mindaz, ami a keleti szomszédunknál zajlik, nem lett sem békésebb, sem kevésbé véres. Naponta ezrek halnak meg vagy válnak egy életre nyomorékká, sokan mindenüket hátrahagyva menekülnek a rommá lőtt otthonukból.

Mindeközben egyre gyakrabban derül ki biztosnak vélt dolgokról, hogy egyáltalán nem azok, aminek eredetileg látszottak. Maradva az ukrajnai háború példájánál, feltehetően a legtöbben már nem is emlékeznek arra, hogy milyen terelésekkel, a végtelenségig ismételgetett hazugságokkal indult az egész. A fő mondás az volt, hogy a kelet-ukrajnai orosz ajkú lakosságot sanyargató kijevi hatalomtól akarják megvédeni az embereket. Ez bővült ki később a katonai célú biológiai laboratóriumokról szóló mendemondákkal. A NATO keleti irányú terjeszkedésére való hivatkozást összekapcsolták a „mi kénytelenek voltunk megelőző lépeseket tenni” gondolattal. Így aztán meg is született a magyarázat arra , hogy miért nem agresszió az a pusztítás, amit az orosz hadsereg immár negyedik éve művel. Mint azt már megtapasztalhattuk, ha valamit sokáig, határozottan, naponta többször ismételgetünk, azt végül elhisszük. Így például azt, hogy nem Oroszország robbantotta ki a háborút, hogy az egészről a Kijevben székelő náci rezsim, a háborúpárti Brüsszel és az előző, Biden vezette demokrata párti amerikai mélyállam tehet.

Vlagyimir Putyin világosan megfogalmazta, hogy szerinte az évszázad tragédiája, igazságtalansága volt a Szovjetunió széthullása. Másképp fogalmazva, ő azt a darabjaira hulló birodalmat siratta, aminek a szétesését ellenséges külső erők okozták. Azt már többen megállapították, hogy vitatkozni az orosz elnök gondolatmenetével több okból sem érdemes. A Putyin által hivatalosnak elfogadott orosz história annyi torzítást, tudománytalan fantáziálást, és bizonyítottan hazugságot halmozott fel, hogy alig győzték újra, majd újra, és újra szövegezni az iskolai történelemkönyveket. Idejük volt bőven, nem kellett kapkodni, mivel mindenféle huncut demokratikus választások nem fenyegettek azzal, hogy ideológiai változásokhoz kelljen igazodni.

Ezért sem okozott össztársadalmi megrázkódtatást az, ahogyan az ukrán szuverenitás magától értetődő elismerésétől Putyin egy évtized alatt eljutott a szomszédos szláv nép önálló létezésének teljes tagadásáig. Vagyis minden további lépést, követelést, jogosultságot erre alapozva, Moszkva úgy gondolja, hogy a képzelt birodalmi érdekek megengedik, hogy az eszközök bármelyikéhez nyúljon. Nem számít semmi, sem a történelmi tények, sem a nemzetközi jog, sem más népek, államok akarata.

Az 2025-ös nemzetközi gazdasági fórumon Szentpéterváron Putyin ki is mondta azt, amit korábban legfeljebb elszabadult vodkázás nyomán, zárt körben mertek megfogalmazni. Szerinte egy régi szabály úgy szól, hogy „ahova egy orosz katona beteszi a lábát, az már a miénk”. A náci világszemlélet gyöngyszemének beillő gondolatsornak volt egy, konkrétan az ukránokra vonatkozó leágazása is. Abban az hangzott el, hogy „az oroszok és az ukránok egy nép. Ebben az értelemben egész Ukrajna a miénk.” Ezek után nem csak Kijevben lehet világos, hogy mire lehet számítani a nagy keleti szomszédtól. Legalább is addig, míg olyanok irányítják és képzelik el a jövőjét, akik úgy intéznek el más népeket, mint ahogyan Putyin az ukránokat.

Hogy mi köze van mindennek a háború befejezéséhez és a jövőben kialakuló, újrafogalmazódó világrendhez? Putyin szavai leginkább Oroszország közvetlen szomszédainál, az úgynevezett közel-külföldieknél váltottak ki alig leplezett idegességet. A legkeményebben a NATO-tag Törökországot maga mögött tudó Azerbajdzsán pozicionálja magát. De az orosz érdekövezeten keletkezett repedésként lehet tekinteni Örményország törekvéseire is. Jereván óvatos kézfogása az ősellenség Bakuval, méghozzá Moszkva kizárásával, valamint az amerikai katonákkal tervezett hadgyakorlat, csupa olyan jel, ami azt jelzi, hogy már túl vannak Putyin szavainak értelmezésén. Kazahsztánban óvatosabbak, de ők sem tétlenkednek. A kazah vezetés abban bízik, hogy a nemzetközi gazdasági kapcsolatépítés, a világpiaci pozicionálás, azon belül a kínai partnerség jelenthet védettséget.

Putyin segített az Európai Unió és a NATO tagállamainak annak a dilemmának a feloldásában, hogy mire helyezzék a hangsúlyt az Oroszországhoz fűződő viszonyukban. Az óvatoskodó kompromisszumok helyett a határozott erő politikáját választották. Igaz, ebben nem is nagyon volt választási lehetőségük, mivel Donald Trump elnöki ciklusa első hónapjaiban lényegében megkérdőjelezte a NATO jövőjét, valamint erőfeszítéseket tett az EU gyengítésére. Aztán sokak megkönnyebbülésére az európai államok egysége, valamint az amerikai választói hangulat nyomása álláspontja korrekciójára kényszerítette a Fehér Ház lakóját.

Eddig az Irán elleni katonai csapásokon és néhány harsányan beharangozott, majd visszafogottan bevezetett vámintézkedésen kívül Trump az üres, súlytalan fenyegetőzések elnöke. Ezért okozott meglepetést az, ahogyan a Putyin okozta csalódás hatására a kemény szavak után határozott lépésekre ragadtatta magát. Először is elkötelezte magát az ukrajnai fegyverszállítások felújítása, magasabb szintre emelése mellett. A Trump típusú konstrukció részeként Amerika szállít, Európa pedig fizet. De washingtoni pletykák szerint a törvényhozás saját hatáskörben is dollár tízmilliárdos nagyságrendű, Ukrajnát segítő finanszírozás megszavazását készíti elő.

Mértékadó katonai elemzők szerint számos jele mutatkozik annak, hogy Ukrajna új fejezetet tervez nyitni a csapás-ellencsapás paritásban. Eddig az orosz hadsereg annak tudatában támadta naponta drónokkal és rakétákkal az ukrán városokat, köztük Kijevet, hogy még ha érkezik is válasz az ukránoktól, akkor az katonai célpontokat és korlátozottan energetikai létesítményeket fog érinteni. A most lejáró Trump-ultimátum várható orosz elutasítása viszont felszabadíthatja az utat az agresszor nagyvárosai elleni válaszcsapások előtt. Az ukránoknak most már vannak saját fejlesztésű pilóta nélküli és ballisztikus eszközei, amelyek a nyugati szövetségesektől kapott rakétákkal együtt alapvetően megváltoztathatják a lakosság viszonyulását a háborúhoz.

Jelenleg élénk vita zajlik arról, hogy milyen lenne a tömegek reakciója egyes ikonikus, történelmi jelképnek számító létesítményeket érő rakétatalálatokra Moszkva belvárosában. Több elemző szerint az ilyen csapások mozgósító erejű, hazafias hullámot indíthat el az eddig leginkább közömbös civilek körében. A külföldön élő, rendszerkritikus emigránsok között többen pontosan ettől tartva óvnak az ilyen válaszcsapásoktól. Más, radikálisabb orosz ellenzékiek viszont úgy gondolják, hogy amíg nem érkezik meg a háború Moszkvába, Szentpétervárra és a többi milliós orosz nagyvárosba, addig a lakosság esélyt sem kap arra, hogy háborúként fogja fel azt, ami a mindennapok részévé vált Ukrajnában.

Hogy a titkosszolgálat Lubjanka néven ismert székháza, a védelmi minisztérium erődítménynek is beillő központja, esetleg a Kreml tornyai közül az egyik célponttá válik-e, vagy a Krími híd és a nagy olajfinomítók kerülnek újra a célkeresztbe, azt csak az ukránok tudják. Rajtuk kívül talán a célmegjelölésben segédkező amerikaiak.

Nem véletlenül küldte Trump két, Trident rakétahordozó atom-tengeralattjáróját valahova lőtávon belülre. Ez egy adott pillanatban higgadtabb válaszra ösztönözheti a Moszkvában Steve Witkoff-fal, az amerikai elnök különmegbízottjával találkozó orosz tárgyalókat.