Az Orbán-kormánynak nem négy, hanem tizenhat évről, nem egy négyéves gazdaságpolitikai zsákutcáról, hanem az Orbán-rendszer tizenhat éves gazdasági zsákutcájáról kell elszámolnia. Az Orbán-rendszer nemcsak arra tett ígéretet 2010 óta valamennyi választási ciklusban, hogy magas gazdasági növekedést, emelkedő jólétet és a térség illetve Európa gazdaságainál gyorsabb felzárkózást hoz létre, hanem arra is, hogy jobb, hatékonyabb gazdasági rendszerrel – mechanizmussal, szerkezettel, gazdaságpolitikával –, magyar külön úttal, magyar modellel végrehajtja az igazi modernizációt. Sikerült-e a magyar külön út megteremtése? Ennek az összefoglaló cikknek a végső következtetése, hogy az Orbán-rendszer gazdasági külön útja éppúgy zsákutcába futott, mint politikai és társadalmi rendszere.
A rendszerváltás rendszere egy piaci és versenygazdasági mechanizmust igyekezett kiépíteni, és mindent megtett a magyar gazdaság mélyebb és szélesebb európai integrációjáért. Az Orbán-rendszer a piacgazdaságot, a versenyt, a magántulajdon autonómiáját korlátozó, központosított állam/oligarchairányítású gazdaságot teremtett. A személyes autokrácia hatalmát központosítva megsemmisítette a jogállam gazdasági kereteit, a gazdaságban létező súlyokat és ellensúlyokat, a parlamenti, az igazságszolgáltatási, a jegybanki, az önkormányzati és a vállalati önállóságot. Ezzel együtt a hatalmon lévő(k) magánérdekét követte a nemzetgazdaság közérdeke helyett. E mechanizmus felélte, kirabolta és elpazarolta a gazdaság munkaerő, környezeti, szociális – egészségügyi, oktatási, kutatási – és reál infrastruktúra-erőforrásait, az EU ingyenes támogatásait. Nem javította, hanem rontotta a növekedés feltételeit, a felzárkózás esélyeit, a termelékenységet és a versenyképességet.
Az EU-val és a Nyugattal való szembefordulás, a magyar és/vagy keleti külön út Magyarországot a régió egyik vezető gazdaságából az utolsók közé taszította, bizonyítva, hogy ez egy zsákutcás mechanizmus, kilátástalan növekedési pályamodell.
Az orbáni gazdaságpolitikának a nemzetgazdaság fejlődésére nézve hátráltató mivoltát jól szemlélteti a Covid-19 járvány – egyébiránt minden európai nemzetgazdaságot fejlődésében visszavető – hatásainak kezelése. A pandémia kétségkívül valamennyi nemzetgazdaság fejlődését visszavetette, az egyes államok gazdaságpolitikája azonban – eltérő módszerekkel – képes volt a következmények kezelésére, és a gazdaság növekedési pályára állítására. Ennek irányát és mértékét, az állami gazdaságirányítás eredményességét szemlélteti a hazánk földrajzi környezetében működő, Magyarországgal csaknem egyidejűleg uniós tagállammá váló nemzetgazdaságok gazdasági teljesítményének negyedéves volumenváltozását összevető ábránk (lásd a következő oldalon).
Két tényező határozza meg a magyar gazdaság jelenlegi helyzetét. Az egyik hosszú távon hat: a 15 éve korántsem következetes kormányzati politika, amely zsákutcába juttatta a magyar gazdaságot; a másik a rövid távon ható, részben külső körülmények. Ezek a tényezők azonban egymástól nem függetlenek: az uniós források fokozatos elapadása ugyan külső tényező, de a kormány politikájának egyenes következménye. Ugyanígy a járműipar és az akkumulátorgyártás jelenlegi gondjai is a nemzetközi konjunktúra változásából erednek, ugyanakkor a két feldolgozóipari alágazatnak való túlzott kitettségünk egyértelműen a dilettáns gazdaságpolitikának köszönhető. Sajnos általánosan is megállapítható, hogy a másfél évtized alatt meghozott kormányzati döntések sorra negatív következményekkel jártak.
A magyar gazdaság ez évi kilátásait – különösen a más nemzetgazdaságok felé nagymértékben fennálló kitettség miatt – természetesen komolyan befolyásolja a világgazdaságban tapasztalható növekvő bizonytalanság, az amerikai elnök rögtönzéseinek nehezen felmérhető hatása, az ennek következményeként kialakuló vámháború. Ennél is nagyobb kockázatot jelent azonban a kormány választás előtti osztogatásának a szokásosnál is nehezebben becsülhető folyamata és ennek következményei. A miniszterelnök láthatóan érzékeli, hogy az amerikai elnök egyik oldalról kiszámíthatatlan, más oldalról nagyon is kiszámítható politikája hátrányos a magyar gazdaságra, miközben megnöveli a magyar kormány mozgásterét a demokrácia elleni fellépésben. Orbán számára pedig ez a lehetőség fontosabb az előbbi hátránynál.
Az Orbán-rendszer gazdaságpolitikájának jellegzetességei a Magyarországon csak részlegesen működő jóléti állam visszaszorítása, az elméletileg nehezen definiálható munkaalapú gazdasági növekedés erőltetése, az autoriter kapitalizmus megvalósítására való törekvés. A kommunikációban a célkitűzés a nemzeti tőkésosztály létrehozása, valójában a klientúra kiépítése, lényegében a versenyt háttérbe szorító piacgazdaság működtetése erőteljes nacionalista felhanggal, egyes multinacionális cégek háttérbe szorításával. Kezdetben ezt kiegészítette az Orbán által privilegizáltnak tekintett termelőtőke kedvezményezése, különösen azon német ipari nagyvállalatoké, amelyek hajlandóak voltak nyilvánosan elfogadni a kormány politikáját. A multikkal szembeni felemás viszonyt tükrözte a szolgáltató szektorban tevékenykedők háttérbe szorítása, valamint az is, hogy különadók sorával igyekeztek korlátozni tevékenységüket – jellemzően a bank-, az energetikai-, illetőleg a kiskereskedelmi szektorban. Kijelöltek stratégiai ágazatokat, ahonnan ki akarták szorítani a multikat. Ez csak részben sikerült: a bankrendszer arányait átalakították a „családhoz” tartozó két bank létrehozásával (MBH, Gránit Bank), a dohánykereskedelmet jogszabályok segítségével sajátították ki, az energetikai cégek jelentős részét kiszorították, de – egyelőre – a tervezettnél kisebb eredményességgel sikerült ezt megvalósítani a bolti kereskedelemben, különös tekintettel az élelmiszerláncokra, a kivételesen magas extra-adók ellenére, és csak lassan halad az építőanyag-ipar kizárólagos saját kézbe vétele. Amikor kezdett látványossá válni az eltávolodás az európai értékektől és normáktól, a piactorzító intézkedések tömege pedig fokozatosan konfliktusokat generált a multinacionális cégekkel, meghirdették a szinte kizárólagos Kelet felé fordulást – a hanyatló Nyugat elméletével magyarázva az Európai Unióval szemben alkalmazott egyre durvább konfrontációt, kezdetben csak a hazai kommunikációban, később a nemzetközi politikában is.
A kormány saját eredményességét a gazdasági növekedés általa vélt és kommunikált dinamikájával szándékozik hitelesíteni. Ennek elérését kezdettől fogva magas beruházási hányaddal gondolta megvalósítani. Ez azonban nem következett, mert nem következhetett be.
A rendszer többszörösen elkövette azt a hibát, hogy az alapvető közgazdasági tényeket és törvényszerűségeket figyelmen kívül hagyta.
A hatékony versenygazdasági magánberuházások kialakította egészséges szerkezet helyett a beavatkozó állam magas beruházási rátával soha meg nem térülő presztízsberuházások sorát hozta létre. A mostani ciklusban pedig egy azonnali csőddel és környezeti katasztrófával fenyegető „akkumulátor-iparosítást” indított. Fennmaradt, sőt, romlott a gazdaság duális szerkezete, az alacsony hozzáadott értéket exportáló multinacionálisok és a versenyképtelen kkv-ék kettőse. Ez a zsákutcás szerkezet tökéletesen ellentmond az európai fejlesztéspolitikához illeszkedő kutatás-fejlesztési, MI, zöld, infrastrukturális fejlesztő, minőségi szolgáltató szerkezetnek.
Kezdetben a siker kulcsának az unortodox gazdaságpolitikát tekintették. Ez magában foglalta a tulajdonviszonyok kíméletlen átalakítását, a klientúra, és különösen a „család” gazdasági kulcspozícióinak kiépítését, az extenzív növekedés erőltetését, gyakorlatilag a „vas és acél országa 2.0” gazdaságpolitika megvalósítását. Ehhez kellett a magas beruházási hányad, amelyben komoly szerepet játszottak az állami irányítású, ám többségében uniós finanszírozású nagyberuházások, közöttük pedig kiemelt szerepet betöltve az állami presztízsberuházások. Ennek volt része a munkaalapú társadalomként hirdetett foglalkoztatáspolitika is a szerény képzettségű, betanított és alacsonyan fizetett munkaerő bevonásával. Ez a kormányzati gazdaságpolitika csak időlegesen hozott – akkor is lényegében látszat- – eredményt a növekedésdinamikában, annak jelentős részben ugyanis a nemzetközi konjunktúra és különösen a nagy volumenű uniós források voltak a mozgatói, no meg az, hogy a magyar gazdaság több éven keresztül deflációt importált az Európai Unióból. A Covid-járvánnyal ezek az előnyök elvesztek, ehelyett előtérbe került e gazdaságpolitika tarthatatlansága. A forint árfolyamának megrendülése ébresztette rá az MNB elnökét a monetáris politikában a váltás szükségességére, amely addig irreálisan alacsony kamatokkal adott versenyelőnyt a klientúra cégtulajdonosainak. Ezek később a gyorsan emelkedő kamatok időszakában hatalmas profitokat zsebelhettek be pusztán amiatt, hogy az általuk felvett hiteleket dilettáns módon – vagy szándékosan a klientúraépítés eszközeként alkalmazva a módszert – fix kamatozással kapták.
Az ezt követő időszak kormányzati gazdaságpolitikája már az akarat-vezérelt modellt alkalmazta, amelynek lényege, hogy a kormány fiskális és monetáris politikai stimulusokkal a gazdaság erőforrásait meghaladó növekedést idéz elő. A jelenlegi hazai körülmények között azonban az alacsony termelékenység mellett önmagában ez a gazdaságpolitika nem működőképes, mivel nem függetlenítheti magát a külgazdasági körülményektől. Mindezen túlmenően a 2024 végén meghirdetett semleges gazdaságpolitika közgazdasági szempontból értelmezhetetlen, nyilvánvalóan kommunikációs célú politikai termék.
2010 óta a változó hazai gazdaságpolitikai módszerekben közös a fiskális – kormányzati költségvetési eszközökkel (adók, állami kiadások) történő gazdaságszabályozás – politika leértékelése, amely lényegtelennek, kötelező formaságnak tekinti nem csupán a költségvetést, de általában az országgyűlést, a jegybank vezetését, az autonóm szervezeteket a Gazdasági Versenyhivataltól a Költségvetési Tanácson keresztül a gazdaságpolitikai szakmai feladatokat ellátó hatóságokig, beleértve a szakminisztériumokat is. A minisztériumok és más szakapparátusok felkészültségének és munkamoráljának színvonala fokozatosan lesüllyedt. A kormány közigazgatásért és igazságügyért felelős minisztere már 2010 nyarán megfogalmazta irányukba az elvárást: „a lojalitás fontosabb, mint a szakértelem”. Kezdetektől jellemző volt a túlcentralizált irányítás, amelyet a miniszterelnök egy személyben az éppen ügyeletes jobbkeze segítségével gyakorol. E szakmai megfontolásokat jelentéktelennek tekintő irányítási metódus hatását tovább fokozta a 2015 óta folyamatosan alkalmazott veszélyhelyzeti jogalkotás. Azóta az országgyűlésnek végképp nincs érdemi szerepe a gazdaságpolitika alakításában, a kormány saját hatáskörben folyamatosan, önkényesen átrendezi a költségvetési forrásokat. 2022-ben és 2023-ban hetente módosította a költségvetés előirányzatait, 2024-ben havonta háromszor került ilyenre sor.
Folyamatos instabilitás jellemzi az Orbán-kormányok irányítási rendjét is.
Önálló pénzügyminisztérium csak Matolcsy jegybankelnöki regnálásának 12 éve alatt, annak nem egészen a végéig működött, majd a gazdasági minisztériumhoz kerültek a költségvetési és adóügyek, sőt a nyugdíjpolitika is. A szakterületi kompetenciakeveredés részeként a rendészetért felelős belügyminisztériumhoz tartozik a közoktatással és az egészségüggyel együtt a gondoskodáspolitikára átkeresztelt szociálpolitika, ellenben a titkosszolgálatokért és a kormánykommunikációért felelős intézménykör mellett a Miniszterelnöki Kabinetirodát vezető Rogán Antal felügyeli a stratégiai szakpolitikai döntéshozatalhoz elengedhetetlen adattárházat kezelő módszertani intézményt, a Központi Statisztikai Hivatalt.
A kormány extenzív gazdaságpolitikájának egyik alapelve, hogy a növekedéshez magas beruházási hányadra van szükség. Fő cél a markáns gazdasági növekedés elérése, a miniszterelnök felfogása szerint a kikényszerítése. Ugyanakkor ezt extenzív módszerekkel, a foglalkoztatottak számának növelésével, az ipar erőltetett ütemű, szűk profilú fejlesztésével kívánja bármi áron elérni. A cél azonban mind ez idáig csak részben valósult meg, a beruházási hányad tekintetében Magyarország valóban az Európai Unió tagállami rangsorának a felső harmadában van. A gond csupán annyi, hogy ez nem eredményezett dinamikus növekedést. Ráadásul a 28 százalékos GDP-arányos beruházási rátát felfelé torzítja az állami beruházások, illetve a keleti befektetők által létrehozott fejlesztések megvalósításánál érvényesített korrupció, mivel a túlárazott tevékenységet a számlában szereplő és nem annak üzletszerzési jutalék nélküli, valós értékén veszik számba. Ugyanez érvényesül a GDP számításánál is, következésképpen a korrupció a beruházási hányadot valószínűleg 2, míg a GDP-indexet 0,5 százalékponttal a valós érték fölé emeli.
Az utóbbi szűk másfél évtizedben az állami nagyberuházások döntő hányada uniós forrásból valósult meg, hazai forrásból szinte kizárólag kormányzati presztízsberuházások, stadionok, és más sportlétesítmények épültek. A jelentősebb hazai magánberuházások döntő hányadát is uniós pénzeszköz vagy vissza nem térítendő állami támogatás finanszírozta, szinte kizárólag a hatalomhoz kötődő klientúra gyarapodását segítve. A termelő szektorban megvalósuló beruházások alacsony mértékben állítanak elő hozzáadott értéket, megvalósítják a tipikus összeszerelő ország szindrómát.
A hazai gazdaság hatékonyságát tovább rontotta az utóbbi években a nyugat-európai és amerikai cégekkel szemben folytatott konfrontatív kormányzati politika, emiatt ezek visszafogják magyarországi fejlesztéseiket, sőt, jó néhány amerikai és német cég ki is vonult hazánkból. A magas járműipari és akkumulátorgyártási kitettség komoly kockázatot jelent. Ha a kormány törekvéseinek megfelelően jellemző lesz az ázsiai, főleg kínai cégek magas arányú jelenléte, az jelentősen hátráltatja a gazdaságot abban, hogy kitörjön a közepes jövedelem csapdájából.
A foglalkoztatottság növelése mindvégig kitüntetett szerepet töltött be a kormány politikájában. Orbán 2010-ben meghirdette a munkaalapú társadalom létrehozását, amit a segélyalapú társadalom ellentéteként értelmezett. A tapasztalatok azóta megmutatták, hogy ez a felfogás szembemegy a fejlett világ tudásalapú társadalomra irányuló célkitűzésével. A meghirdetett cél tíz év alatt egymillió új munkahely teremtése volt, melynek – a statisztika szerint – a kétharmada valósult meg, ám sajnálatosan nem járt együtt a hatékonyság és a gazdaság teljesítőképességének növekedésével. Az adatok összehasonlíthatóságával azonban akad némi probléma. A KSH szerint 2024-ben 780 ezerrel többen dolgoztak, mint 2009-ben. Közülük 120 ezren voltak olyanok, akik nyilatkozatuk szerint a gyes/gyed lejárta után visszatérhetnek korábbi munkahelyükre – őket csak 2021 januárjától veszi számba aktív foglalkoztatottként a statisztika.
A foglalkoztatottság igazi problémája azonban, hogy a lényegesen több foglalkoztatott nem állít elő arányosan több értéket.
A hibás gazdaságpolitika hatásaként kialakult duális gazdaságszerkezet következtében rendkívül szerény dinamikával, éves átlagban mindössze 1 százalékkal – az Európai Unióban az egyik legszerényebb mértékben – nőtt a termelékenység. A nemzetközi cégek és a hazai vállalkozások között már eleve nagy különbség tapasztalható hatékonyságban, termelékenységben és jövedelmezőségben. A külföldi tulajdonú vállalkozások magyarországi üzemei többségénél nem túl nagy a belföldön előállított hozzáadott érték. Ezek tipikus összeszerelő üzemek, általában kevésbé képzett munkaerőt foglalkoztatnak. Különösen igaz ez az ázsiai, főleg a kínai tulajdonú cégekre. Ezek száma az utóbbi években megnőtt, és a kormány szándékai szerint a következő években várhatóan jelentősen tovább emelkedik.
Az Orbán-rendszer az adócsökkentések kormányának állítja be magát. Ez csak részben igaz, ugyanis többszörösen torzított az adórendszer, emellett kevéssé hatékony és rendkívül igazságtalan a közteherviselés egésze. Az egyik első kormányzati intézkedés az adóbevételek eltolása volt a fogyasztást terhelő adók felé. A magyarországi 27 százalékos általános forgalmi adó (áfa) kulcs a legmagasabb az Európai Unióban, emellett alig alkalmazzuk a kedvezményes kulcsot. Ezért kirívóan magas a magyar élelmiszerek adóterhelése, az élelmiszer-kereskedelemre kirótt különadó nélkül is. A fogyasztást terhelő magas adók az alacsonyabb jövedelmű rétegeket hozzák nehezebb megélhetési helyzetbe.
Orbán gazdaságpolitikai alapelvként a munkát terhelő adók csökkentése mellett állt ki. 2011-ben egykulcsos személyi jövedelemadót (szja) vezetett be 16 százalékos mértékkel, melyet 2016-ban 15 százalékra módosított, sőt többször is egy számjegyű szja-t helyezett kilátásba, ami – az államháztartás bevételi struktúráját nagymértékben érintő következményei miatt – szerencsére nem valósult meg. Az egykulcsos jövedelemadónak valóban van kedvező hatása a munkakínálatra, de igazságtalan a közteherviselésben, azaz a magas jövedelműek adóteher-mérséklését az alacsonyabb jövedelműekkel fizetteti meg. Jelenleg nálunk a legmagasabb az Európai Unióban az adóék az alacsony jövedelmeken a minimálbér kirívóan magas adóterhelése következtében.
A magyar adórendszer másik torzító tényezője a munka- és a tőkejövedelmek adóterhelésének jelentős különbsége. A 9 százalékos társasági adó a legalacsonyabb az Európai Unióban, az adóparadicsom határát súrolja. A magyar kormány sokáig ellenállt a globális társasági minimumadó bevezetésének, noha az gyakorlatilag csak a multinacionális nagyvállalatokat érinti, mivel csak a 750 millió euró, azaz 300 milliárd forint feletti éves árbevételű vállalkozásokra vetik ki, első alkalommal 2024-re.
A vállalkozások adózását több tényező is torzítja. Hosszú ideje problémás a helyi iparűzési adó, amelynek alapja nem a vállalkozások nyeresége, hanem azok árbevétele. Jelentősen torzít a többi forgalomalapú különadó mára meglehetősen kiterjedt rendszere is. Az egyes ágazatokra, gyakran konkrét vállalkozásra kivetett különadók áttekinthetetlenné teszik az adórendszert és akadályozzák a versenyt. Az ideiglenesnek deklarált különadók összege 2022-ben 1311, 2023-ban 1894 milliárd forint volt, részarányuk folyamatosan nő; 2022-ben a társasági nyereségadó 175,5, míg 2023-ban 186,7 százalékát tették ki. Ezeket a kormányzati kommunikáció extraprofitadónak állítja be, noha közülük csak néhány – például a MOL-ra kivetett különadó – tekinthető annak.
A forgalmiadó-típusú közterhek általános tulajdonsága, hogy azokat végső soron, áttételeken keresztül a fogyasztó fizeti meg. A kormány által extraprofitadónak nevezettek közül többet a multik közteherviselésének szolidaritásalapú növeléseként kommunikáltak, megtiltva azok – ma már tudjuk, hogy csak ideiglenesen – fogyasztókra történő közvetlen továbbhárítását. Azonban bevezetésüket követően rövid időn belül a lakosság kiadásait növelték: ilyen például a formailag a bankokra kivetett tranzakciós illeték, a 2024-ben bevezetett devizaváltási illeték, vagy a kiskereskedelmi hálózatokra kivetett különadó. Utóbbi a gyakorlatban az élelmiszerek amúgy is kirívóan magas áfakulcsának burkolt emelését jelenti. Az élelmiszerek többségét ezáltal 31,5 százalékos áfa terheli, miközben az Európai Unióban ez az adómérték legfeljebb 10-12 százalékos. Többek között ezért is kerültek a magyar háztartások abba a helyzetbe, hogy az élelmiszerárak meghaladják az EU tagországainak átlagát, miközben a magyar átlagkeresetek az uniós átlagnak nem egészen a felét teszik ki.
A kormány jövedelempolitikája pontosan tükrözi a rendszer lényegét. Egyik alapelve a középosztály támogatása, a felső középosztály kedvezményezése; a másik pedig a tőkejövedelem kedvezménye a munkajövedelemmel szemben, amit az adórendszeren keresztül érvényesít. Ez a politika megmutatkozik a klientúra rendkívül gyors anyagi gyarapodásában, és abban is, hogy ez a különleges tempójú gazdagodás döntő részben közpénzből történik, melyhez jelentős hányadban az EU adófizetői adják a forrást.
Az unortodox, majd magas nyomású, erőltetett növekedési gazdaságpolitikák éppúgy megbuktak, mint a 2022 ősze óta követett improvizált válságkezelő politika.
A prociklikus, erőltetett monetáris, fiskális és jövedelempolitika a növekedés lassulásához és egy inflációs gazdasághoz vezetett. A felelőtlen és ad hoc válságkezelés a stagfláció csapdájában vergődik. A választási ciklushoz kötött stop-go politika – választás előtti osztogatás, választás utáni megszorítás – felgyorsult, egy-egy politika már csak hónapokig, hetekig tart. A rángató gazdaságpolitikának, ahogy az egész gazdasági rendszernek nincs más célja és távlata, mint a hatalom fenntartása.
A jövő tavaszi választásokig úgy jut el a gazdaság, hogy az akkori teljesítmény érdemben nem haladja meg az előző, 2022. évi választáskor regisztráltat. Az inflációval képtelen megbirkózni a kormány, a piacgazdasági normák helyreállítása helyett a kormányzati beavatkozást erőlteti. Eközben az árbér-spirál tovább növeli az inflációs kockázatot. A gazdasági zsákutcából történő kijutás mégsem a gazdaságpolitika megváltoztatásával kezdődhet, hanem a mélyülő társadalmi, politikai és erkölcsi válság leküzdésével, azaz a rendszerváltással.
