„A kárpátaljai magyarok nem az ukránoktól, hanem egymástól és a magyar államtól félnek”

Az ukrán népnek szóló nyílt levél egyik kezdeményezőjeként nemrég Kárpátalján járt egy magyar küldöttség tagjaként. Ki hívta meg Önöket, ki szervezte az utat?

- Kezdjük az előzményekkel. A Nyílt levél az ukrán népnek megszületése nem egy szervezet vagy belterjes baráti társaság, még csak nem is egy eszmei közösség kezdeményezése volt. Ez egyszerűen 50 ember, aki úgy gondolta, hogy jelezni kell – Ukrajna és az ukrán emberek felé, hogy van egy másik Magyarország, amelyik nem úgy gondolkozik Ukrajnáról, ahogy ezt a magyar kormány, illetve a kormány által elfoglalt média teszi. Ezt a levelet az aHang közzétette aláírásra. Nagyon szép visszhangja volt, több mint 52 ezren írták alá öt hét alatt. És ezen felbuzdulva indítottunk egy gyűjtést, eddig 3,8 millió forint érkezett be, ami nem kis összeg. Aki már gyűjtött adományt, tudja, hogy ezt kijuttatni vagy jó célt találni nem olyan könnyű, volt már olyan esetünk, hogy egyszerűen nem tudtuk célba juttatni Ukrajnába a pénzt. Most nagyon hamar adódott a lehetőség, hogy támogassunk egy olyan magyar szervezetet, amely rendszeresen nyújt segítséget Ukrajnában, főképp Kárpátalján. Ez lett a MedSpot Alapítvány, akik mentőkocsikkal járnak ki Kárpátaljára, és a háború első napjaitól, Beregsurányban egy kamionban nyújtottak orvosi segítséget a Magyarországra érkező menekülteknek.

 Választ is kaptak a nyílt levelükre?

Két válasz érkezett. Az egyik Magyarországról, személyesen a miniszterelnöktől, aki nyilvánosan úgy reagált a kezdeményezésünkre, hogy a levél aláírói „semmibe veszik Magyarország érdekeit”, sőt „akár Oroszország érdekeit szolgálják”. A másik reakció Ukrajnából érkezett. Egy levél arról, hogy ők nagyon jól tudják, hogy a kormány álláspontját nem osztja minden magyar ember. Ezt látják abból a segítségből is, ami eddig érkezett Magyarországról Ukrajnába, és ezt tudják azok, akik ezt a segítséget kapták, és azok is, akik követik az eseményeket. Ezt a válaszlevelet aláírta 25 vezető ukrán értelmiségi. Mögöttük áll egy szervezet, az ICES, a Közép-Európa Stratégiai Intézet, amelyet Andrij Ljubka költő vezet. És akkor támadt az ötlet, hogy jó lenne egy találkozó, mégpedig egy szimbolikus kiutazás, amelyen a MedSpot Alapítványt elkísérnénk arra az útra, amikor az általunk összegyűjtött pénzen vásárolt gyógyszerek nagy részét célba juttatják. Akkor megnézhetjük, hogyan dolgoznak, találkozhatunk az ukrán értelmiség képviselőivel és helyi emberekkel is. Végül augusztus 9-11. között voltunk Kárpátalján öten, Gerzson János, aki a levelet fogalmazta, ő felkérte Wizner Balázs dokumentumfilmest, aki az útról készített egy videót, Stark Tamás történész, Horgas Péter látványtervező, a Civil Bázis elnöke, és én, egy irodalmár.

Mit tapasztaltak e három nap alatt?

Semmit és nagyon sokat. Egyáltalán nem tapasztaltam azt, hogy a magyarokkal szemben bármiféle ellenérzések lennének. Az ICES- azért alakult, hogy gondozzák, elősegítsék a jó viszonyt a szomszéd országokkal. Az ő rendezésükben éppen akkor zajlott Ungváron egy filmfesztivál, aminek a Szomszédok mozija volt a címe. Elmondták, nagy hangsúlyt fektetnek a lengyel, szlovák, cseh, román és magyar viszonyokra, de köztük „Magyarország nem élvez prioritást”, és nekik a legfontosabb a lengyelekkel való jó kapcsolat, ezt így ki is mondták.

Ez Lengyelország katonai, geostratégiai súlyának köszönhető, vagy van mögötte más is?

Lengyelország egy nagy ország, súlya van, de ami a szervezet számára szerintem kiemelkedően fontos lehet, az a súlya az Európai Unión belül. Mert ahogy elnéztem az intézet aktuális programjait, ők az EU-csatlakozás elősegítésén dolgoznak. És az számít, melyik szomszédos ország partner ebben, és melyik nem. Hát Magyarország nem.

Épp az alaszkai Trump-Putyin csúcs előkészülete zajlott akkor, milyen várakozásokkal tekintettek az ukránok a csúcstalálkozó elé?

Semmilyennel. Azoknak, akikkel mi beszéltünk, nem voltak illúzióik. Márpedig sokféle emberrel találkoztunk és beszéltünk, nemcsak a válaszlevelet aláíró értelmiségiekkel. Volt lehetőségünk az utca emberével, kárpátaljai ukránokkal is szóba állni, de főleg azokkal a menekültszállókon élő belső menekültekkel is, akik az elfoglalt vagy ostrom alatt álló kelet-ukrajnai megyékből érkeztek, akik a háború kiszolgáltatott áldozatai, elveszett az otthonuk, elveszett az egzisztenciájuk, elveszett a munkahelyük, elveszett mindenük, és most belső menekültként ezeken a szállásokon élnek. Egyébként ők még szelídebb véleményeket fogalmaztak meg, nyilván azért, mert vagy több gyerekes anyák, vagy idősebbek, hiszen akiben van életerő, az megpróbál egzisztenciát teremteni, dolgozni Kárpátalján. A menekültszállásokon élők különben is egyszerűbb emberek, kevésbé politizáló, híreket figyelő emberek általában. Sokkal határozottabban és élesebben fogalmazták meg álláspontjaikat azok, főképp a fiatalok és középkorúak, akikkel a városokban beszéltünk.

Találkoztak kárpátaljai magyarokkal is?

Igen. A harmadik napot már csak hárman - Stark Tamás, Horgas Péter és én - arra szántuk, hogy magyarokkal találkozzunk. Én megírom ennek az útnak a tapasztalatait, és amit megírok, mindig elküldöm az érintetteknek, engedélyüket kérve a közlésre. Nos, egy magyar azt válaszolta, hogy szó sem lehet róla, hogy én ezt közzétegyem vagy nyilvánosságra hozzak bármit abból, amit ő mondott nekem. A végén azt válaszoltam, hogy még azt sem fogom megírni, hogy találkoztunk. Szóval névtelenül írtam meg. Nem őt hibáztatom, hanem a helyzetet.

Mit tud tenni?

Fénykép is készült, és ugyebár, ha az ember interjú után beáll egy fotóba, nyilván tudja, hogy a fotó publikus célból készül, nem pedig az unokáinknak. Négyen szépen belemosolyogtunk a kamerába. Most viszont a mesterséges intelligencia segítségével kivettem a csoportképből a rejtőzködőt, és jeleztem, hogy valójában itt állt közöttünk ismeretlen interjúalanyom is.

Mitől, vagy kitől félnek?

Félnek a magyar reakciótól és a belső konfliktusoktól, ami egy óriási kontraszt volt ahhoz képest, amit az ukránokkal tapasztaltunk. Közöttük ilyen típusú félelmet, belső konfliktust nem észleltem, pedig problémájuk van bőven. És erről nyíltan beszéltek is. Például a kelet-ukrajnai menekülteknek sem egyszerű, de velük sem könnyű Ungváron. Más az életmódjuk is. A város népessége duplájára duzzadt, a menekültek többségük most kezd ukránul tanulni. Ők ugye orosz anyanyelvűek, de most nagyon tanulják az ukránt. A menekültszállón oroszul beszéltem és senki nem tiltakozott. A városban viszont már senki nem volt hajlandó oroszul beszélni.

A kárpátaljai magyarok az ukránoktól félnek?

Dehogy! Egymástól és a magyar államtól, a szövevényes viszonyoktól. Fél, hogy a másik magyar majd mit használ fel ellene. Egyszerű lenne arra gondolni, hogy két szemben álló csoport van, de nem, mert a csoportok önmagukban is konfliktusosak. Nagyon szomorú helyzet. A kárpát-ukrajnai magyarság léte, mindennapjaik - a főiskola és a különböző magyar szervezetek működése mind-mind a magyar kormány támogatásától függ. Volt, aki erre hivatkozva nem is találkozott velünk.

Van-e élő kapcsolata Oroszországban élő oroszokkal, vagy az orosz emigrációval? Azért kérdezem, mert az orosz sajtóból nem szerezhetünk valós képet az orosz társadalomról. Az egyetlen független orosz közvélemény-kutató, a külföldi ügynöknek minősített, Levada Intézet utolsó, június elején közzétett felmérése szerint is rekordmagas, 87 százalékos Putyin támogatottsága, miközben 76 százalék úgy gondolja, hogy nem szabad „engedményeket tenni” Ukrajnának a háború befejezése érdekében, és „amit elkezdtek azt végig kell csinálni”. Kapcsolatai szerint valóban így gondolkodnak az oroszok vagy már a Levadának is félnek igazat mondani?

A közvélemény-kutatások egy diktatúrában olyanok, amilyenek, és nem csak azért, mert torzítják az adatokat. Gondoljunk bele, mennyire mérvadó az, hogy mit válaszol egy megfélemlített orosz a nyilvánvalóan lehallgatható telefonon elhangzott kérdésekre. Persze a Levada feltesz profi módon olyan burkolt kérdéseket is, amiből igazából kiderül, hogy mekkora a támogatottság. De sajnos afelől nincsenek kétségeim, hogy azok, akik most Oroszországban még ott maradtak, zömében támogatják Putyint és a háborúját. Tegyük azt hozzá, hogy Oroszország nem az értelmiség krémjéből áll manapság, ők meg is fogyatkoztak, emigráltak, de az oktatási rendszer és az anyagi juttatások rendszerével elképesztő elmaradottságban tartott vidék bizony szavazók millióit jelenti, és mindig ezeken dőlnek el a választások. És az orosz választások eldőltek. Valószínűleg voltak hamisítások is, de hogy a végeredmény a valóságot tükrözi, afelől sajnos nincs kétségem. Hogy mit tehetnek és mit tesznek az emigránsok? Kétségbe vannak esve. Latolgatják, vajon mennyi időre szól az ő emigrációjuk. Éppen most kedden, ugyanaz a csoport, amely a háború kirobbantását is azonnal nyilvánosan elítélte, útnak indított egy petíciót, amelyben a háború befejezését, béketárgyalást sürgetnek, várják az aláírásokat, a csatlakozókat. Ez is egy nagyon kétségbeesett próbálkozás, azt hiszem.

De hozzátenném, hogy nemcsak az oroszok, hanem az ukránok is azt gondolják, hogy most már végig kell vinni ezt a háborút.

Ezt a helyszínen tapasztalta?

- Igen. Nagyon sokan ezt mondták nekem, nem vagyok benne biztos, hogy mindenki így gondolja, de ez elterjedt álláspont. Nemrég készült egy amerikai dokumentumfilm az ukrán amerikai futball csapatról, köztük egy testvérpárról, ahol az idősebb, egy ismert játékos 2022-ben elesett a háborúban. Ungváron az ő sírját is megkerestük. Nos, ebben a filmben a testvére azt mondta bátyja temetése után, hogy ő azért harcol a végsőkig, hogy saját gyerekének – épp akkor született a fia - soha ne kelljen bevonulnia, vagy ne kelljen arra várnia, hogy mikor hívják be.

A tavalyi őszi Budapesti Könyvfesztivál kapcsán Ön hívta fel elsőként a figyelmet, hogy két olyan orosz szerzőt hívnak meg, akik a Putyin rezsim és háborújának nyílt támogatói. Mi várható az idén?

Idén is lesz orosz stand. Tavaly én megpróbáltam mindenféle indokokkal megmagyarázni a felháborodásomat, de erre nincs is szükség, mert a képlet egyszerű – ha lesz orosz stand, az az orosz állam standja, ez evidens. A delegáló intézet nevében az orosz kulturális központ jelentkezik, ami viszont az orosz külügyminisztérium alá tartozik. Ez máshol is így van, Magyarország külföldi kultúrközpontjai is a magyar külügyminisztérium alá tartoznak. Egyértelmű, hogy csakis olyan embert fognak idehozni, - akár írót, akár hivatalnokot, mert bizony hivatalnokok is jönnek jutalomutazásként szép számmal, nem ám műfordítók, nem ám kiadók! - akiknek vízumot ad az orosz állam, és akinek beutazási vízumot ad a magyar állam. Következésképpen: aki idejön, az a Putyin-rezsim haszonélvezője, a rendszer embere.

Lehet már tudni, kik jönnek idén?

Hát ezt nyilván a megfelelő helyen meg lehet tudni, de ha olyan író jönne, aki nagyon támogatja ugyan a Putyin rezsimet, de nagyon jó író, annak sem tudnék örülni, de annak már régen híre lenne. De nem is ez a lényeg, hanem az, hogy a nyugati világ egyetlen nagy könyvvásárán sincs orosz állami stand a háború kitörése óta. Az egyetlen ország, amely fogadja őket, az Magyarország. Az egész könyvfesztivált bepiszkoljuk ezzel. Én megpróbáltam megkeresni könyvkiadókat, olyanokat, akik tavaly jelezték, hogy bennük is visszatetszést keltett az orosz stand léte, és nem kaptam választ. Szóval egy széles szakma úgy döntött, hogy ez egy nem létező probléma, azzal meg is szűnt, ha besöpörtük a szőnyeg alá. Márpedig, ha az értelmiség feladja, és egy ilyen icipici, jelképes ellenállásra sem hajlandó, vagy fél belemenni a bojkottba a magyar kormányzati álláspont miatt, akkor nem tudom, milyen perspektíva van. Akkor talán ne hibáztassuk azokat az oroszokat, akik otthon kiszolgálják a Putyin-rezsimet.

Orosz emigráns írók lesznek itt ?

Hát hogy lennének? A könyvfesztiválnak nincs pénze, a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülete egy pénztelen vállalkozás, amely tagdíjakból él. Ők nem meghívnak szerzőket, hanem náluk bejelentkeznek a kiadók, kifizetik a standjukat, a magyar kiadók is, a külföldiek is. Az orosz állami standból ugyanolyan bevételük van, mint a többiből, tehát tulajdonképpen maguk ellen dolgoznának, ha egy standdal kevesebb lenne. De hát a nyugati könyvfesztivál szervezők is megteszik, mint ahogy a magyar emberek is beengedték a lakásukba anyagi áldozatok árán az ukrajnai menekülteket. A bojkott mindig anyagi áldozatokkal jár. És itt csak egy egészen pici anyagi áldozatot, egy szimbolikus határozatot kellene hozni. Erre úgy látom nincs esély, viszont annak, hogy én ezt szóvá tegyem, egyelőre még megvan a lehetősége, hátha másnak is eszébe jut, hogy valamiféle apró jelzéseket kellene azért küldeni kifelé.

Ki irányába?

Nekünk az elnyomott oroszokkal, az ukránokkal és Nyugat-Európával kellene szolidárisak legyünk. Egykori orosz kollégáim, akikkel jóban voltam, félve mennek be a munkahelyükre, nem tudják, hogy melyik nap melyik szavukat fogják félremagyarázni, mikor lesznek idegen ügynökök. Sorra fosztják meg őket a publikálási lehetőségtől. Most hoztak egy olyan határozatot, hogy azok, akik idegen ügynököknek vannak nyilvánítva, szeptember 1-től nem posztolhatnak a közösségi médiában és nem taníthatnak sehol. Mi, ha tiltakoznánk az ellen, hogy orosz stand legyen a Budapesti Könyvfesztiválon, akkor szolidárisak lennénk nem csak azokkal a nyugati könyvvásárokkal, kiadókkal, akik nem fogadják az oroszokat, hanem azokat az orosz értelmiségieket is biztosítanánk a szolidaritásunkról, akiknek nincs lehetőségük sehova se utazni, akik nem publikálhatnak. Ha publikálják is az írásaikat, ha árulják is még a könyveiket, akkor sem kaphatják meg a honoráriumot, mert azt átutalják a bankszámlájukra, amit viszont zároltak, sőt, a pénzüket a háború finanszírozásra fordítják. Nagyon rosszul néz ki, hogy a magyar Könyvfesztivál nem tart lépést a nemzetközi könyvszakmával, de főleg nem szolidáris a szenvedőkkel sem. Mintha megfeledkezne arról, hogy a szomszédban lőnek, és kik lőnek, és hogy az értelmiségnek van morális szerepe a társadalomban.