A koreai-német filozófus a mindössze pár rövid esszét tartalmazó kis könyveivel is teljesen feje tetejére tudja állítani gondolkodásunkat. Ezek a kis kötetek jól példázzák, hogy a hatásos mondanivaló nem a hossz függvénye, pár oldalban is össze lehet foglalni formabontó koncepciókat. Csakhogy ebben az esetben is van egy kisebb csapda: elsőre talán úgy tűnhet, a befogadást is megkönnyíti a rövid terjedelem, valójában azonban az ilyen jellegű esszék igencsak megtornáztatják az olvasó agyát. Így van ez a már említett Byung-Chul Han esetében, de hatványozottan érvényes Peter Sloterdijk munkáira is.
Sloterdijk német filozófus és kultúrteoretikus, állandó résztvevője a különböző filozófiai fesztiváloknak, időről időre pedig magyarul is megjelenik egy-egy esszéje. Legutóbbi műve a Stressz és szabadság címet kapta, amelyben nem meglepő módon e két fogalom egymáshoz való viszonyát elemzi itt-ott szokatlan, máshol egészen meghökkentő módon. Fejtegetésében Sloterdijk abból a problémából indul ki, amely nem csak nála, de másoknál, így például a szintén kortárs bonni gondolkodónál, Markus Gabrielnél is előkerült, jelesül abból, hogy a megszervezett tudományból és az intézményesült filozófiából mintha kiveszett volna a rácsodálkozás képessége. A filozófus a művével föllázadva a „nem-csodálkozó” politikusok és szociológusok főáramával szemben, egy csodálkozási gyakorlatra hívja fel a figyelmet és igyekszik jobban megérteni a kortárs életformák mibenlétét. Meglátása szerint magától értetődőnek vesszük a társadalmat, mint olyat, így annak újragondolására van szükségünk. Fontos lenne továbbá beszélnünk arról, hogy létezésünket a technikai civilizációban egyfajta tarthatatlanság-érzés itatja át, amely elválaszthatatlan attól a felismeréstől, hogy társadalmunk önfenntartási stresszbe került. Sloterdijk szerint az a politikai „nagytest”, az a kollektívum, amely sikerrel tartja fenn a közös nyugtalanságot, nem más, mint a nemzet; egy gondközösség, amit a média „izgalmi javaslatai” naponta táplálnak.
A társadalommal együtt a szabadság fogalmát is újra kell gondolnunk, mert míg Rousseau szerint a szabad ember az, aki bensőjében a fenséges munkanélküliséget fedezi fel, addig a modern elképzelés szerint a szabadság a szubjektumot az objektív gondokhoz köti, valamint a sikerre és a gazdaságra való törekvés jellemzi. Sloterdijk szerint az nekünk már nem adataik meg, ami Rousseau-nak még igen, úgyhogy a már eddig említett koncepciók mellett itt az ideje az individuális szabadság és a liberális civilizáció jelentését is újraértelmeznünk. A német filozófus úgy tartja, hogy a liberális és neoliberális szavak még sohasem vettek fel annyi alantas konnotációt, mint az elmúlt években, a szabadságot pedig sohasem hozták még annyira szoros és veszedelmes kapcsolatba az emberek mohóságstressz általi megszállottságával, mint a legutóbbi időkben.
A szabadság védelmére kialakított tervezet némileg pesszimista, Sloterdijk ugyanis arra jut elemzésében, hogy meg kell békülnünk azzal a ténnyel, miszerint a valóság leginkább átfogó stresszkonstruktumként vesz körül bennünket. S mivel már a liberális szó is elvesztette jelentését, jobb volna a liberalitás kifejezésben rejlő potenciált elsajátítanunk, amely a zsarnokság minden formája alóli emancipáció iránti szimpátiát jelenti.
Sloterdijk Stressz és szabadság című esszéje nem könnyű olvasmány, talán nehezebb is, mint Byung-Chul Han művei, pedig utóbbi tömörsége is rejt kihívásokat. Ennek ellenére megéri a rá fordított időt, különösen akkor, ha Sloterdijkhez hasonlóan mi is jobban meg szeretnénk érteni azt a bizonyos politikai „nagytestet”, amit a mindennapokban úgy nevezünk: társadalom.
(Peter Sloterdijk: Stressz és szabadság. Typotex Kiadó, 2024)
