Lerombolja, de újra is építi – Szórakoztató bizonytalanság Bognár Péterrel

Az új könyv igencsak fölrúgja az előző kettő keltette elvárásokat („Mi mindannyian ez a polgárőr vagyunk” – Interjú Bognár Péterrel Plutarkhoszról, krimiről – és hangágyúról, Nyitott mondat, 2022. március 25.), és markánsabb szépirodalmi eszközökkel dolgozó regény irányába tolja el az egész sorozatot. A krimiszál folytatását váró olvasói mit szóltak a fordulathoz?

Hogy fölrúgja-e az elvárásokat? Nem is tudom. Ha meghosszabbítom azokat a vonalakat, amik az első kettőben elindulnak, akkor nem. És én ezt is alapvetően szórakoztatónak érzem. Bár tudom, Kafka is azt hitte, hogy szórakoztatók a szövegei, mi mégsem találjuk őket humorosnak. Ha azt nézem, hogy Bognárnak, a regénybeli írónak a szerepe egyre nő – az első könyvben még nagyon kevés van belőle, és inkább csak betétszövegek jelennek meg tőle, a másodikban már szereplő –, akkor ez afelé megy, hogy megteremtődik az új elbeszélőnk, egy új karakter. És ilyen értelemben teljesen szerves következménye az első két könyvnek. De hát van az a furcsa paradoxon, hogy az olvasó azt akarja, hogy egyrészt legyen ugyanolyan a könyv, mint az előzőek, mert megszokta, másrészt viszont legyen teljesen más. Én is ilyen vagyok. Hatalmas nagy kedvencem Hrabal, és amikor először olvastam a műveit, nagyon örültem, hogy újra és újra ugyanazt a világot kapom meg, és azt akartam, hogy maradjunk benne ebben a világban, de azért ezen belül legyen egy másik könyv, egy másik történet. Az Elmész, visszajössz, sose halsz meg regényben valamennyire kezeltem ezt a problémát, mert ugyan minden teljesen más a korábbiakhoz képest, tehát más a helyszín, mások a nevek, minden teljesen megváltozik, de reményeim szerint az olvasók közben mégis azt érzik, hogy hát azért ez ugyanaz a falu, ami az előzőben még fiktív faluként szerepelt, és ezek a szereplők bizony többé-kevésbé azok a szereplők. Az a világ, ami itt felépül, bár valóban lerombolja, de újra is építi ugyanazt a világot – ugyanabban a valóságban mozgunk, mint ahogy ugyanabban a fikcióban is.

Ezért kellett maga mögött hagynia az ügyefogyott polgárőr Oktávot?

Ugyan valóban nem az Oktáv nevű polgárőrünk van ebben a kötetben, hanem helyette egy másik, de talán felmerül az olvasóban az, hogy ennek a kettőnek közük van egymáshoz. Az önazonosság érdekelt, hogy mitől lesz azonos egy-egy szereplő a következő regény hasonló szereplőjével. Nyilván sok dologból tevődik össze valaminek, jelen esetben egy szereplőnek az önazonossága, és ebből csak az egyik a név. Ebben az értelemben van itt egy játék: vajon azonos marad-e egy szereplő a következő regényben, akkor is, ha szemmel láthatóan máshogy hívják őt?

Akkor Oktáv és az író-elbeszélő karakter akár rokonítható is egymással?

– Igen, abszolút. A harmadik regény ott ér véget körülbelül történetileg, ahol az első elkezdődik, mert az elbeszélő el fog válni a feleségétől, vagy a felesége fog elválni tőle, ki tudja, és kvázi most jut el oda, hogy majd ő polgárőr lesz. Annak a mániákusságnak, ami Oktávot jellemzi, itt, a harmadik részben látjuk a kifejlődését: ahogy ennek az elbeszélőnek bizonyos gondolati konstrukciói elkezdenek torzulni. Mániákusan féltékeny lesz, és ennek hatása alatt hagyja tönkremenni, illetve pusztítja el maga körül a dolgokat. Azt az előtörténetet kapjuk meg ebben a harmadik részben, amiről a trilógia első könyvében még csak visszautalás-szerűen hallunk.

Ha a monománia visszatérő probléma, akkor mondhatjuk, hogy alkotóként is foglalkoztatja?

Azért érdekel, mert alapvetően ilyennek látom az embert magát: a világról és magunkról alkotott képzetek minden embert nagyon könnyen bele tudnak zárni olyan zsákutcákba, amikből monomániák lesznek. Illetve hát többé-kevésbé mindannyian hordozunk is magunkban ilyen zsákutcákat, vagy legalábbis ezeknek a lehetőségét, és nagyon meghatározzák a gondolkodásunkat, és ezáltal a hétköznapjainkat is. Tehát én nem úgy látom, hogy vannak a normális emberek és ezen kívül vannak a csodabogár monomániás emberek, hanem fordítva. Hihetetlenül ritka az olyan ember, akinél ne lenne semmiféle olyan terület, ami legalább potenciálisan ne temetné maga alá.

„Visszamentem a házba, és leírtam: Éjfél. Az eső veri az ablakot. Nem volt éjfél. Nem esett.” Ez a Beckett-től származó idézet egy másikkal karöltve rendre visszahangzik a történet során. Személy szerint miért volt ennyire fontos önnek?

Beckettet nagyon szeretem, az egyik legfontosabb szerző számomra, de ez a beidézés inkább véletlen volt. Ezeket olvastam, miközben írtam, és bizonyos pontokon kijegyzeteltem belőlük jó mondatokat, és aztán amikor eljutottam oda, hogy egyszer csak odakívánkozott, akkor tudtam, hogy jók lesznek ezek nekem. De ugye most nagyon nagy divatja van annak, amit autofikciónak szoktunk nevezni. És nyilván amikor meglett az a koncepció, hogy ki fogok lépni az első két kötet világából, és rá fogok építeni egy metaszintet – most nevezzük nagyon parlagiasan így –, világos volt, hogy valamit kell csinálni azzal, hogy autofikciós jelleget fog ölteni ez a könyv. Mostanság pedig nagyon sok olyan szöveggel találkozom, ami inkább biográfia, és nagyon kevés benne a fikciós rész. Én viszont jobban szerettem azt, hogyha a szöveg nem szorul be a hétköznapokba, hanem szabadon használni tudja azt is, amit a fikciótól elvárhatunk. Nagyon érdekelt, ami a Beckett-idézetben is van, hogy az irodalomnak nem kell szolgaian ragaszkodni valamiféle valósághoz. És akkor hogy is működik ez a kétféle szint együtt? Vagy hogy kell működtetni? Vagy mi nyerhető meg az egyikből vagy a másikból?

Ön mit nyert belőle?

A tudomány úgy működik, ha jól gondolom, hogy elvileg egy darab igazság létezik. Egy rendszeren belül nem képzelhető el két egymást kizáró igazság, ugye? A művészet viszont nem ilyen. Szinte nem is ismerünk olyan műalkotást, ami ne attól lenne nagyszerű, hogy egymást kizáró igazságok jelennek meg ugyanabban a térben, és képes kezelni. Ott van például Bruegeltől az Ikarosz bukása, ami zseniális kép: van rajta pompa, szép hajó, a parasztok szántogatnak, de Ikaroszból csak annyit látunk, hogy a lába áll ki a tengerből, teljesen mellékes. És szerintem hatalmas lehetőség van ebben a tágasságban, ebben a játékosságban, ebben az önellentmondásokat is kezelni képes világban. Amit azért vagyunk hajlandók elfogadni szerintem olvasóként, mert kötöttünk egy olyan alkut, hogy ez fikció, tehát nagyon könnyedén vesszük azt, hogy többféle igazság dúródhat egybe. Az autobiográfiában pedig el tudtam játszani azzal, hogy mögé teszek egy-egy kvázi valóságreferenciát, ami igenis könnyen azonosíthatóan létezik, legalábbis elemeiben. És hogyha sikerül jól működtetni, akkor szerintem szórakoztató tud lenni az a fajta játék, hogy tudom, valahol van mögötte egy valóságreferencia, de az el van maszkolva, satírozva, egy csomó része nem is lehet igaz, de bizonytalanságban vagyok hagyva abban a tekintetben, ezek a síkok hogyan válnak szét.

+1 KÉRDÉS
A regény történetében a Krasznahorkai László 70. születésnapjára írt, Napjaink című versének „keletkezése”, illetve a budapesti Kamrában tartott ünnepi rendezvény is kiemelt szerepet játszik. A barátság és a kollegialitás mellett milyen szerepet játszottak a művei az ön életében?

A magam szempontjából nagyon fontosnak, sőt nélkülözhetetlennek érzem a humort, nála pedig ez egyszerre tud megjelenni a nagy komolysággal is. Van a transzcendencia, de abban is van humor. Ebben olyan, mint Beckett, aki szintén nagyon jól tudta ezt. Krasznahorkai rendkívül izgalmasan tudja működtetni ezeket a rétegeket, mert különben nagyon egynemű, giccses lenne a dolog. Például abban nincsen semmi kívülállás, ellenpont, ha csak nézem a szarvast, ahogy iszik a gyönyörű folyóból naplementekor. Ugyanezt lehet csinálni a komorsággal és a sötétséggel is, ha valami annyira egyneműen borzalmas, és egy pillanatra sem mosolyodom el, akkor felszámolja magát ez a borzalom, és sötét giccs lesz belőle. Nagyon nagyra értékelem, hogy nála jól tudnak menni együtt ezek a dolgok. Illetve hát azért megy az egyik, mert ott van mellette a másik is. Úgyhogy emiatt is én őt nagy mesternek tartom.