Tass Bálint: Valami erőset

A sínen ültél.
Egyik lábad magad alá húzva,
mint aki nem akarja, hogy megfázzon a lelke.
Fejed lehajtva – nem áhítatból.

Leültem veled szemben.
Éreztem a sínek hidegét:
korhadó fa, kátrány, nyárutó.

A kezedben mobil,
egy üzenet világított rajta:
„Többet ne keress.”

Megfogtam a kezed, óvatosan,
nehogy visszahúzd.
Szólongattalak. Rossz szokás.

A tekinteted sehol.
Körbenéztem: nyomasztó semmi.
Tudod, amikor azt hiszed,
most majd jön a megoldás.

Mint egy elrontott zárójeles mondat,
ami sehova nem tartozik.
Nem lehetett nem észrevenni,
hogy nem akarsz lenni.

A pólódon:
„AISEC, Közgazdász tábor”.
Egyformák voltunk,
két helyét kereső egyetemista,
akik még kicsit vadulni akartak,
mielőtt véget ér a nyár.

Vonatfütty.

Fel akartalak húzni.
A semmit bámultad,
hintáztál előre-hátra,
a saját jelentésedtől leszakadva.

Aztán zakatolt
a világ, a gép, a döntés –
megragadtam a karod,
és vittünk egymást lefelé.

A töltés alján víz,
szúrás, szakadás, szuszogás.

Elment.
A vonat.
Az egyik.

A mobil a kövek közt hevert,
egy tócsa felszínén üres műanyag flakon.
A kijelző világított,
az arc, ami visszanézett rád,
már nem tudott bocsánatot kérni.

Azt mondtam, igyunk.
Azt felelted:
– Valami erőset. Duplát.

A strand melletti büfében
(lángos, sör, emberek)
támaszkodtunk a pultnak,
mint akik nem akarnak leesni a földről.

A hangosbemondó közölte a valóságot:
„Klárika várja szüleit a pénztárnál.”

A mobilod üvegét piszkáltad,
mint egy pókhálót,
amin át sejteni lehet a múltat.

Szilánk az ujjban.
Kihúztad a fogaddal,
elegánsan köptél oldalra.

Aztán csak annyit mondtál:
– Legalább a kislányt várja valaki.

És kitörölted a számot.
De nem csak azt.

Ittál még egy kortyot,
és elmentél.

Nem volt búcsú, nem volt kérdés.
A nevedet elfelejtettem megkérdezni.

De emlékszem,
mit mondtál.
Valami erőset.
Duplát.