A PARADICSOMBÓL KIŰZÖTTEK. Az egészségügyről való gondolkodásból nem maradhat ki a hajléktalanokat, illetve a hajléktalanságot illető figyelemfelhívás. Elsősorban azért, mert szeretném érzékeltetni azt a mély társadalmi-politikai hipokrízist, amely a hajléktalanságot természetesnek tartja, és elvárja az egészségügytől, hogy az otthon és társak nélkül élő embertársainkkal ugyanúgy bánjon, mint a többiekkel, akik társas környezetben élnek, jövedelemmel vagy jövedelmecskével rendelkeznek.
Ez a társadalmi elvárás látszólag „keresztényi”, valójában álságos és hazug. Merthogy a magyarnál százszor gazdagabb betegellátó szolgálat sem volna képes a feladatot teljesíteni, ugyanis a feladat teljesíthetetlen. Továbbá nincs olyan jelentéktelen, enyhe lefolyású betegség, amely „az utcán” meggyógyul, és sajnos olyan sincs, amely bármelyik magyar menhelyen meggyógyulna. Az sincs rendben, hogy a kisebb-nagyobb Mészáros Lőrincek országában a világ rendje az otthontalanság. A „jedem das seine” hitleri, vagy a „mindenki annyit ér, amennyije van” lázárjánosi alapon.
Az viszont már alvilági (pokoli) aljasság, hogy amikor a hajléktalan beteg lesz - és előbb-utóbb az lesz –, azonnal egyenlően vehetne ki részt abból, amiből senkinek sem jut. A rendszer szerencséje, hogy a hajléktalanok nem érik el azt az életkort, amikor nagyízületi protézisre lenne szükségük. Ha tovább élnének, akkor nem két, hanem három évet kellene várni csípőprotézisre. Ceterum censeo: hajléktalanok egészségügyi ellátása csak fekvőbeteg intézetekben kecsegtet a gyógyíthatóság reményével.
Az utcán élők nagy többsége férfi. A folytonos talpon álló életmód miatt nincs közöttük senki, akinek alsó végtagjain a vénás keringés jól működne. Az apróbb-nagyobb vénatrombózisok következtében hónapok alatt jutnak el a lábszárfekély kialakulásáig, ami rendesen a vénás elégtelenség „végstádiuma”. A lábszárfekély Magyarországon a hajléktalanok népbetegsége.
Az a néhány kormánytisztviselő, akit jó sorsa és jó fizetése arra kényszerít, hogy (megfelelő szakmai háttér nélkül) a betegellátás működését irányítsa, nem ér rá a hajléktalanság problémájával törődni. Minden szellemi erejüket leköti, hogy a négyökrös szekér („egészségügyi szolgáltató hálózat") férőhelyeit a legfényesebb mesterséges intelligencia segítségével osszák el: központilag, országosan és természetesen „igazságosan”. Így az otthontalan sebes lábú emberek ellátása az irgalmasság hatáskörébe utalódik.
Igen sajnálatos, hogy az irgalmasságot a koldusboton tartott egészségügynek kell gyakorolni, és (csak például!) nem a krőzus „keresztény” egyházaknak. Félreértések elkerülése végett le kell szögezni, hogy a lábszárfekély gyógyítása szempontjából ezerszer fontosabb az életmód váltás, mint a gyógyszerek és a kötszerek. A megszüntetett kórházak és más egészségügyi intézmények (talán száz is van országszerte) túlnyomó többsége üres, pusztul. Épületeikben, parkjaikban új Paradicsomot lehetne teremteni az otthontalanoknak. Ha lenne Magyarországon kereszténység.
Már nincs, de volt. Az egyetlen általam ismert és szeretett valódi keresztény egyház, az Iványi Gábor fémjelezte Evangéliumi Testvérközösség 1992-ben egy Demszky főpolgármester segítségével megszerzett egykori kóser mészárszék tágas épületében elkezdte egy ilyen új Paradicsom építését. Az angol példa a megvalósításban nagy elismerést eredményezett, amikor II. Erzsébet királynő meglátogatta az éppen megnyílt menhelyet. Iványi Teremtő lett, így, nagy T-vel. Csinált a menhelyen tisztasági fürdőt, ingyen konyhát, fodrász műhelyt, kápolnát, orvosi rendelőt, kórházat, óvodát, iskolát, főiskolát, sportegyesületet, művészeti stúdiót. 2010-ig, ha nem is zökkenőmentesen, de épült-szépült a ház és az egyház. Azóta az apokalipszis lovasai kormányoznak.
A szerző orvos.
A szerző sorozata az egészségügy megújításáról július 15. óta keddenként olvasható a Népszava 10. oldalán és az online-on. Jövő kedden folytatódik.
Összedőlt a kártyavár IV.Összedőlt a kártyavár III.Összedőlt a kártyavár II.Összedőlt a kártyavár