Összedőlt a kártyavár III.

HARMADIK FEJEZET, HARMADIK KÉRDÉS: Honnan lesz az új struktúrákhoz személyzet?

Az előző két fejezetben tárgyalt változtatások puszta átgondolása is fölösleges, ha csak átmenetileg is elfogadjuk azt a tényt, hogy az egészségügy legfontosabb, „hétköznapi” értékét előállító szereplők társadalmi megbecsülése hiányzik. Őket még ma is ápolószemélyzetként szokás emlegetni, holott legtöbbjük (talán mindannyian) bőven megérett a „gyógyító személyzet” elnevezésre.

A gyógyítás (ép orvosetikai viszonyok között) diplomával rendelkező, esküt tett (nagyon fontos, lásd a következő fejezetet!) orvosok szakmai irányításával történik, team munkában. Civileknek jó tudni, hogy a team munka nem az, hogy a vezető orvos ugráltatja orvos beosztottjait, hanem ahogy a modern hadseregekben csinálják. Az a szám, amely mutatja, hogy egy lövészre mekkora kiszolgáló személyzet van hadrendben, jellemzi a hadsereg fejlettségét. Az öbölháború idején az amerikai hadseregben 9, a 67-es háborúban az izraeli hadseregben 7 fő jutott egy „lövészre”. Ha elfogadjuk a hasonlatot, akkor az egészségügyben az orvos a lövész. (Történetesen nem halált, hanem életet oszt.)

Az ország legkisebb megyei kórházában 1973-ban egy orvosra 4 fő gyógyítást segítő (incl. mosoda, varroda) jutott. 1978-ban Budapest egyik legnagyobb sebészeti osztályán 1, de 1998-ban az egyetemi sebészeti klinikán sem érte el a két főt. 2005-ben, az Egyesült Királyságban – szobapincérrel és londínerrel együtt – 8, két év múlva egy spanyol üdülőváros (magán)kórházában az intenzív terápiás osztályon 7 fő dolgozott egy orvossal. Az utóbbi húsz évben csak betegként jártam magyar kórházban. Számolgatni nem volt időm, de az „ápolási helyzet” finoman szólva is kétségbeejtő volt.

Attól félek, hogy a választási handabandák szónokai nem tudják, mi kellene álljon nagy, üres szavaik mögött, amikor „az egészségügy rendezését” ígérik. Nos, az első és legfontosabb, hogy egy elfogadható orvos-asszisztens arány kialakuljon. Ehhez nagyon komoly létszámbővítés kell, ami értelemszerűen nagyon komoly anyagi ráfordítást igényel. A szükséges pénznél is nagyobb probléma, hogy a magyarországi munkaerőtartalékban ilyen képzettségű szakemberek egyáltalán nincsenek. Más kultúrákból érkező külföldiek csak végszükség esetén (most az van!) foglalkoztatandók.

Ha új és modern magyarországi egészségügyi kultúra kialakításáról álmodunk, akkor csak az oktatás és a képzés lehet minden reményünk. Új, jó iskolákat indítani nem kunszt, és nem is őrült drága. Jó tanárokat és jó szakoktatókat is össze lehet szedni. Sokkal nehezebb lesz tanulókat találni. Hacsak észre nem veszi a nagypolitika, hogy vannak az országban leszakadt és leszakadóban lévő rétegek. (Meglepne, ha megtörténne!) Az ő kisgyermekeik számára perspektívát jelentene az egészségügyis pálya. Komoly ösztöndíjakkal, kollégiumi elhelyezéssel a képzés is vonzóvá lenne tehető a szülők számára. Ha igyekeznénk, 5-6 éven belül jelentkeznének az első eredmények, a fordulathoz azonban 10-12 év kell.

1978-ban Pesten nővérhiány már volt, azonban orvoshiány még nem. Az orvosok nyugatra vándorlása 2005-től vált akadálymentessé. A magyar politika reflexei – szokás szerint – nem működtek. Nem volt reform, nem javultak, hanem folyamatosan romlottak a munkakörülmények. Ezen nem tudott változtatni a Covid alatt kizsarolt, (túlzottan is) jelentős, azonban ész nélküli orvosi béremelés. Ha az orvoshiányt meg szeretnénk szüntetni, először a rendszer (óriási!) belső tartalékaihoz kellene nyúlni.

Az orvoshiányt jelentősen enyhítené, ha az orvosok orvosi munkát végeznének. Vagyis az orvos-asszisztens arány normalizálása ismét vonzóvá tehetné az orvosi pályát. Csak példaképpen említem a háziorvosokat. 3-4 asszisztenssel - köztük legalább egy felsőfokú végzettségűvel –: minden adminisztratív feladattól meg lenne kímélve az orvos, ráérne a hozzá egészségi panasszal fordulók komplett diagnosztizálásával foglalkozni.

Ehhez a segítőkön kívül szükség lenne arra, hogy orvoshoz méltó módon igénybe vehesse az összes lehetséges diagnosztizáló módszert (CT, MRI, stb). Ma magyar földön háziorvos nem indikálhat modern képalkotó diagnosztikus vizsgálatot, CT-t, illetve MR-t. Ha megtehetné, megszűnne az orvoshiány nemcsak az „alapellátásban”, hanem a szakrendeléseken is, mert a „szakorvoshoz” komplett diagnózissal érkezne a beteg, csak a gyógyítás várna a specialistára.

Az orvosegyetemi képzésben is szükség lenne érdemi változtatásokra. Sajnálatos módon az orvosegyetemek próbálnak leghatékonyabban alkalmazkodni a kapitalizmushoz, már ami a pénzkeresést illeti. Oktatási kapacitásuknak talán a felét is kiteszi a külföldi állampolgárok orvossá képzése. Egy szegény ország szegény egyetemének biztosan szüksége van bevételekre, de ennek a szegény országnak a politika koldusává züllesztett egészségügyét a megfelelő szakemberekkel ellátni szintén feladata lenne. (Bizonnyal megtenné, ha maga is nem lenne a politika koldusa.)

A hagyományos diszciplínák mellett vagy helyett újfajta orvosi szakmák tanítását és elfogadtatását kellene szorgalmazni. A legfontosabb és talán legsürgősebb új szakma az alapellátóorvos-képzés lehetne, amelyet a háziorvosi szakvizsga helyett kellene bevezetni. Az alapellátó orvost a friss panasszal orvoshoz fordulók sürgős ellátására kellene felkészíteni. Ez magában foglalja a panasz okának azonnali felderítésére irányuló tervet, illetve a diagnózis megállapításakor mindazok kezelését, akiknek – a diagnózis követelményeit figyelembe véve – nem lesz szükségük fekvőbeteg-ellátásra. Ez a szakvizsga alkalmassá tenné az orvost az ügyeleti sürgősségi ellátás végzésére is.

Néhány más, szintén fontos új szakma megteremtése között példaképpen említem az emlőbetegségek szakorvosa címet. Ma az emlőbetegek (sajnos a rosszindulatú daganatosokat is ideértve) több diszciplína (sebész, nőgyógyász, radiológus, onkológus, patológus) orvosai között vándorolva gyógyulgatnak. (Szerencsére Magyarországon is egyre jobb eredménnyel.) Egyes Nyugat-Európában már beérett szakmák (például robotsebészet) honosítása felélénkítheti a velünk azonos kultúrából hazánkba irányuló orvosbevándorlást.

Általános iskolás koromban oroszórán tanultuk Lenin nagy mondását: tanulni, tanulni, tanulni. Jókat röhögtünk Vlagyimir Iljicsen, pedig talán – meglehet, másban alig – ebben igaza volt. Kis korszerűsítés azért nem árt: tanulni, tanulni, és … tanulni hagyni!

(Az írás korábbi részei július 15-én és 22-én jelentek meg, a következő augusztus 5-én jön.)

A szerző orvos.