Ez az írás a „magyar egészségügyről” kíván szólni, azonban a címben idézett hasonlat sajnos igaz a nagyobbik magyar kártyavárra is, amelyen a kisebbik - az egészségügyi – látszott állani. Ez a bizonyos nagyobb 2010 óta úgy (nem) épül, hogy az ászokat és a tízeseket ellopják az „építők”, és az ország összes tök alsóját meg a kilenceseket próbálják egymásra pakolni. Az összedőlés (sem az egészségügyben, sem a kormányzásban) nem kétséges, a műtéti várólisták, a sürgősségi betegellátás csődje teljesen nyilvánvaló.
Azt hiszem, abban is egyetért mindenki, hogy ez – ha az EU-ban marad az ország – így nem mehet tovább. A kormány és az ellenzék (ó és új ) egymást lepipálva brillíroz a hülyeségben, amikor különböző szakmai reformok reklámozásával próbál szavazatokhoz jutni. Talán tudják is, hogy ez kb. annyit ér, mint a magyar államelnök. aki – tőle is tudjuk – egy szatyor biogáz. Azt viszont tudják - csak rosszul! –, hogy több pénzre lenne szükség. Az a tévedés, hogy pénzt akarnak, holott nem egyszerűen pénzre, hanem fenntartható forrásbővülésre van szükség.
Azért érzek késztetést tapasztalataim publikálására, mert – az EU-nak hála – volt szerencsém tíz évet nem autokratikus országok egészségügyében dolgozni. Pályám első negyedszázada a magyar felvilágosult autokráciában (a késő Kádár-korban) telt. A mostani évtizedben újra Magyarországon, az itt kiteljesedett felvilágosulatlan (abszolút) autokráciában élek, ami nagyon kellemetlen. Viszont - köszönhetően tűrhető egészségi állapotomnak és az itteni nagy orvoshiánynak - , teljes munkaidőben dolgozhatok. Ismereteim tehát naprakészek.
Dolgozatom négy fejezetből és egy történészkedő bevezetésből fog állni. Az első fejezet a pénz, a tulajdon, a finanszírozás kérdéseit, a forrásbővítés lehetséges formáit igyekszik tárgyalni. A második az egészségügyi ellátó rendszer szerkezetét és a felmerülő szolgáltatási igények harmonizálására irányuló elképzeléseimet mutatja be. A harmadik a szakemberhiány pótlásának lehetőségeit tárgyalja. A negyedik - a legrövidebb és legfontosabb – a politika és az orvosi eskü (felvilágosulatlan autokráciában elkerülhetetlen) összeütközését kívánja nyilvánvalóvá tenni.
BEVEZETÉS. Az egészségügy problémái természetesen nem a 2010-es kétharmaddal kezdődtek. Az csak a „recipe ferrum”, a kegyelemdöfés volt. Mindenekelőtt - bármilyen szomorú, azt hiszem - szembe kellene néznünk azzal, hogy a 89-90-es valami inkább volt részleges elitváltás, mint rendszerváltás. Az egészségipar irányításában még rosszabb a helyzet: elitváltás sem volt. Szakmai sem igen, ami nagy szerencse, de politikai sem. Mindössze a régi vörös köpenyesek váltottak zöldre, aztán narancsra.
Ez nem lepett meg senki ember- és orvosfiát, hiszen „nem tetszettünk forradalmat csinálni”, ahogyan azt Antall József hányta a szemünkre. Ezzel együtt az MDF-kormány nagyon fontos törvényeket indukált, amelyek alkalmasak lettek volna az egészségügyi rendszerváltás megkezdéséhez. Mindenekelőtt a szektorsemleges finanszírozásról és a társadalombiztosítási önkormányzatokról szólókra gondolok.
Az 1994-es, elsöprő erejű MSZP „visszatérés” kiöntötte a fürdővízzel a gyereket is. A tb önkormányzatok en bloc fulladtak korrupcióba, a szektorsemlegesség átfordult durva protekcionizmusba. 2004 után a kisebbik kormánypárt (az SZDSZ) nyomására elindult egy ígéretes reformkezdeményezés, amit a Fidesz (hazug és becstelen) népszavazása kivégzett. Ezt örökölte (részben saját magától) 2010-ben a kétharmad tulajdonosa.
Nehéz volt tovább rontani a helyzeten, de Orbánék nem ismertek lehetetlent. Sikerült ez is, mint ahogy az elviselhető oktatási rendszert is sikerült elviselhetetlenné tenni, és a tudományos akadémiát cirkuszporonddá, a művészeti életet giccs-ócskapiaccá.
Az 1994-es választási eredményekből a politikai kalandor helyesen következtetett arra, hogy a vidéki magyarok szeretik a diktatúrát, különösen a kevésbé intellektuális többség. Nagyjából 2006-ban megszűnt Magyarországon a politikai erkölcs: senki politikust sem érdekel azóta az ország boldogulása, csakis az együgyűek szavazatainak megszerzése vált céllá. (Helyesen állapította meg Sólyom elnök akkor, hogy erkölcsi válság alakult ki, abban azonban tévedett - nem kicsit, nagyot, mondhatni országsors-rontót –, hogy mi az erkölcsi válság oka.)
Választási autokráciában élünk, ahol valódi kérdésfelvetés a hatalomnak, netán parlamenti vagy közéleti vita a kormányzattal: értelmetlen. Csak az önkény megszűnése vagy felvilágosodása után reménykedhetünk abban, hogy gondolkodni hajlandó és a Tíz parancsolat meg a Hegyi beszéd igazságát magáénak valló, tanult polgártársaink véleménye is teret kap a politikában és a közigazgatásban.
ELSŐ FEJEZET, ELSŐ KÉRDÉS. A közös pénzből (költségvetés) fordítható-e annyi az egészségügyre, amennyi minden jogos igény kielégítéséhez elég?
Magyarországon (most és mindörökké) ez még viccnek is gyenge. De a legfejlettebb, leggazdagabb országokban sem érhető el a teljes siker. A jóslással ott óvatosabb lennék, a mesterséges intelligencia – ha mesterséges morálja is lesz – még ebben is segíthet. Azonban az orvostudomány és az orvosi technika már most is egészen bámulatosan fejlődik, csoda dolgokra van lehetőség, de hétköznapi ember számára egészen hihetetlenül drágán.
A fejlődéssel a költségvetés – bármennyi adót szed - nem tud lépést tartani. Az autokrata (felvilágosult és felvilágosulatlan egyaránt) bevezeti a TVK-t, a teljesítmény volumen korlátot. Azaz betiltja a jogos igények kielégítését, törvényesíti a várólistát. (Ez orvosetikailag elfogadhatatlan, ezért alkotmányellenes is.)
Normális demokráciában nem a költségvetés az egyedüli forrás. Két fontos forrásbővítési lehetőség van: az öngondoskodás, a magánbíztosítások és a nagytőke bevonása, vagyis a vagyonadó bevezetése. Természetesen továbbra is szükség van az állami pénzekre. Az állami biztosítónak gondoskodnia kell a jelenlegi nyugdíjasokról, a munkaképtelenekről és a hajléktalanokról. A baleseti, illetve a sportbiztosítások megkötésének magánbiztosítási alapon kellene történnie. A munka- vagy tőkejövedelemmel rendelkezők betegségbiztosítása fokozatosan és önkéntesen a magánalapok felé terelendő. A különlegesen drága betegellátások finanszírozása egy erre a célra beszedett és alapítványi letétbe helyezett külön vagyonadóból (egészségügyi szolidaritási alap) történhetne. (Az általános vagyonadó bevezetése az egészségügyi szolidaritás szempontjából - különösen Magyarországon, ahol igen sok a hirtelen vagyonosodás – elengedhetetlen!)
Az egészségügy finanszírozása (embernek és Istennek tetsző módon) csak politikától független forrásból (szolidaritási alap, állami és magánbiztosítók) valósítható meg. Záradék: az öngondoskodó-szolidáris biztosítási rendszer csak stabil pénzzel működne jól, vagyis esetünkben az euróval. Az infláció gerjesztése -ami az orbáni gazdaságpolitika meghatározó tényezője - politikai befolyásra, pénzelvonásra ad ugyanis lehetőséget.
Az írás a második kérdéssel jövő kedden, július 22-én folytatódik.
A szerző orvos.