Egy amerikai antropológus és egy brit régész szerint újra kellene gondolnunk az emberiség eredettörténetét

Már a külső jegyeket figyelembe véve is tekintélyt parancsoló a David Graeber antropológus és David Wengrow régész által jegyzett Mindenek hajnala című könyv, amely a bibliográfia nélkül is 630 oldal, és már az alcímében is megjegyzi: az emberiség új történetét akarja elmesélni. Pontosabban az emberiség elfogadott eredettörténetének akar a kritikája lenni és lényegében (kis túlzással) azt mondja, hogy a dolgok – kezdve a mezőgazdasági forradalommal, a civilizációk megszületésével és a hierarchikus rendszerek kialakulásával (valamint a nyomukban járó egyenlőtlenséggel) – korántsem úgy történtek, ahogy azt nekünk tanították, vagy ahogyan azt mi elképzeljük. Ezzel még nem is lenne probléma, minden nagy ötlet, elképzelés és koncepció az addig tanult, bevált sémák kritikájaként vagy ellenpólusaként jelent meg. A probléma másban rejlik, de erről később, előbb nézzük, mi az, ami miatt szerethető a Mindenek hajnala.

Ez a reflektálás pedig olyannyira inverze lesz tárgyának, hogy gyakorlatilag egy Harari nélküli Harari-kötetet eredményez – annak minden előnyével és hátrányával. Graeber és Wengrow megközelítésében ugyanis közös mítoszaink csupán mítoszok, ennek bizonyítását pedig antropológiai és régészeti leletekkel megtámogatott, néha már túlságosan is hosszúra nyúló, de sztorizó érveléssel szemléltetik. És mint mindenben, úgy természetesen az ő megközelítésükben is van igazság: nem lehet egyszerre igaza egyszerre Thomas Hobbes-nak, akinél a természetes állapot egyet jelent azzal, hogy „ember embernek farkasa”, és Jean-Jacques Rousseau-nak, akinél az ember természetből fakadóan jó, csak a társadalom rontja el. A szerzőpárosnak igaza van abban is, hogy kritika alá kell vetnünk a fejlődéssel kapcsolatos szemléletünket, bár hozzá kell tennünk, hogy ez nem valamiféle radikális meglátás, más gondolkodók, más-más aspektusból ugyan, de hasonló módon ugyanezt szorgalmazzák. Az is Graeberék mellett szólhat, hogy számos, a történelemszemléletünkkel és a haladással összefüggő képzeteinkhez tartozó problémára is rávilágítanak, az ugyanakkor már visszatetszést kelthet, hogy nem egyszer túlzásba is esnek. Az olyan kiszólások, miszerint Shakespeare nyelvi bravúrjait tévesen azonosítjuk zsenialitásként, hiszen az ő korában mindenki hozzá hasonlóan beszélt, nem csak provokatívnak, de kissé erősnek és nyersnek is tűnnek. És talán éppen itt van a probléma a két szerző koncepciójával: a bő lére eresztett, több mint 600 oldalas terjedelem ellenére is kissé erős és kissé nyers a mondanivaló, nem beszélve arról, hogy Graeberék varázstalanították az emberi eredet- és fejlődéstörténetet. Varázstalanítás alatt nem csak arról van szó, hogy lerombolnak egy olyan koncepciót, amivel az emberek értelmezni tudják a világot és az eredettörténetüket, hanem arról is, hogy a régészeti leletek és a széleskörű antropológiai vizsgálatok mellett a szerzők elfeledkeztek az ember gondolkodó és szellemi lényegéről. Nyilvánvalóan az nem lenne helyes út, ha valamilyen teóriával vagy ideológiával értelmeznénk félre a tárgyi bizonyítékokon alapuló koncepciókat, azonban az sem vallana nagy bölcsességre, ha minden hiedelmünket és az ember eredet- és fejlődéstörténetére adott magyarázatunkat azonnal felszámolnánk. Érthető persze az is, hogy a mai kommunikációs zajban – amely a tudományos publikációk és bestsellerek területét is elérte – egyszerű és hangzatos üzenetekkel kell kitűnnie annak, aki fel akarja hívni magára a figyelmet (semmi nem úgy működik, ahogyan eddig hittük, teljes történelmünket kell újragondolnunk stb.), az ilyen üzenetek akkor tudnak hatással lenni, ha az ember azt érzi, hogy nem akarnak lukat beszélni a hasába. Márpedig a Mindenek hajnalában könnyen valami hasonló vetődhet fel az olvasóban.

Mindezzel együtt is egy fontos kötetről van szó, a tudományos bestsellerek kedvelőit pedig minden bizonnyal termékeny vitákra sarkallja majd.