Politikai közéletünk kezd egy hatalmas tippirodához hasonlítani. Ahol még nem kötnek fogadásokat, de már vég nélkül kombinálnak. Pártok, szakértők, újságírók, érdeklődő kibicek. Mintha szelvények lennének kezükben és fejükben. És élvezettel győzködik egymást. Figyeljetek, itt nincs mese, két induló van, egyetlen nagy meccs 106 egyéni plusz egy országos pályán. Na de akkor ez 107 meccs, egyenként végig kell menni rajtuk, meg kell fontolni az esélyeket. Hiába nyered meg az országot, ha elveszted a választókörzeteit. Meg azért a kis csapatok is ott vannak, okozhatnak zavart, meglepetést. Ugye, a pálya is lejt egy kicsit. Mindenki feküdjön le a Tiszának, és semmi gond! Ugyan, a szurkolóik nem bocsátanák meg! Nem lefeküdni kell, hanem beleolvadni. Azt meg a tiszások nem viselnék el! Akkor a kicsik fogjanak össze, hogy legalább ne vesszenek el a rájuk adott voksok! Együtt olyan sok százalékot kell elérniük, amire nem képesek, meg amúgy is mindig civakodnak. Jó, akkor itt fogjon össze kettő, de csak kicsit, ott meg feküdjenek le. Tiszta matek az egész!
Igen, „tiszta matek az egész”, csak nem sikerül felírni az egyenletet. Mert úgy tűnik, mintha naponta változna. Másnak jó, ha kánikula van, és másnak, ha zivatar.
Vajon ki mekkora hasznot húzott a Pride-ból? Ebből vagy abból a politikusi kijelentésből? Az orosz–ukrán háborúból, Trump soros rendelkezésrohamából, a palesztinbarát popzenekar koncertjéből, a magyar űrhajósból?
Ki kéne szállni ebből, a közvélemény-kutatások százalékzakatolásából, az elő-előkampány manipulatív teréből. Annál is inkább, mert pillanatnyilag minden világos, ami nyolc hónappal a választások előtt az lehet. A kormánypárt mellett létrejött és stabilizálta magát egy nagy ellenzéki tömörülés, a Tisza Párt, Magyar Péter vezetésével. Ez egy népfrontos alakulat, annak ethoszával tömöríti maga köré tarka táborát, és alakulóban pártstruktúrája is. Ilyen erős, versenyképes tömböt a második Orbán-éra alatt még nem tudott kiállítani a demokratikus oldal, a legtöbb mérés szerint vezet. Pillanatnyilag, akár tetszik, akár nem, semmi szüksége rá, hogy szövetkezzen más ellenzéki pártokkal, igazi gumicsontot kínálva a politikai színtérnek, és bizalomvesztést kockáztatva az egyezkedések közben. Ezt egyértelműen ki is jelenti. Reális esélye van a győzelemre, akár a kétharmadra is.
Főfogás a nyafogás
Értelmetlen nyafogásnak tartom jelenleg a kisebb ellenzéki erők, főleg a baloldal részéről, hogy így kétpólusúvá merevedhet a magyar politika. Mi lesz szegény balos szavazótáborral, a liberális demokratákkal? Kutya bajuk. Egy részük beállt a népfrontba, más részük meg kitart. Mellesleg a Tiszának sem kéne annyit aggódnia jobbközép szavazói miatt. Azok is tudják, mi a népfront: nemzeti szövetség. Nem fogja elveszteni őket, ha esetleg jelzi, elítéli a melegek diszkriminálását.
Tudomásul kell venni, a Tisza nem akar szövetséget senkivel, és nem akar egyezkedni az elmúlt évek során mégoly nagy tiszteletet és elismerést szerzett politikai szereplőkkel sem. Ez 25 százalékos támogatottságnál biztos bukás lenne, de 45 százalék körülinél nem az.
A mostani erőviszonyok agyonbolygatása lenne az. Egyelőre semmi értelme hát a rafinált számolgatásoknak, a „ha összefogunk így”, „ha visszalépünk úgy”, „legyen előválasztás” diskurzusnak. Mert most éppen senki nem tud ártani senkinek. Akik úgy döntenek, nyugodtan visszaléphetnek, akik vállalni akarják a megmérettetést, vállalják. Jövő év januárjáig-februárjáig nem érdemes ezzel foglalkozni. A kicsire zsugorodott pártokra és az esetleges új szerveződésekre más feladat vár. Főleg a baloldalon. El kell felejteniük a matekot. Ki kell lépniük a szavazatmaximalizáló politikai gyakorlatból. Megérteni végre: nem egyszerűen arra van szükség, hogy összeadjuk, amink van! Összefogás címszó alatt alkukkal próbálkozni, és közben átcsábítgatni egymás szavazótáborát. Újra (vagy végre) meg kell tanulni a valódi politikai küzdelmet.
Gondoljunk csak bele: a rendszerváltás eufóriája után, 1994-ben kiderült, hogy az MSZP-nek, vagyis az egykori MSZMP (Magyar Szocialista Munkáspárt) reformszárnyának még mindig óriási bázisa van. Az emberek úgy érezték, történt, ami történt, éltünk, amiben éltünk, de még mindig ezek a politikusok a legfelkészültebbek, legtapasztaltabbak, ez a párt képviseli leginkább a többség, a dolgozók érdekeit. Ez a tábor kitartott a 2000-es évek végéig. Elfogadta, hogy a párt liberális irányba fordul, a tőke megerősödését támogatja, kurtítja a szociális kiadásokat, elnézte, hogy egy köre hasznot húz a privatizációból, vagyonokra tesz szert, nem idegenkedik a korrupciótól. A Bokros-csomag ugyan már sok volt, jöhetett négy évre a Fidesz, de aggasztó agresszivitást érezve politikájában a többség megint visszaállt a szocialisták mögé. De a párt ezt mintha természetesnek vette volna, semmit sem tett pozíciója megőrzéséért, ment tovább a maga szociálelitista útján. Megfelelő kommunikáció, kapcsolattartás nélkül, bele a válságba, a bukásba.
De talán még innen is vissza lehetett volna jönni, hiszen még mindig volt 20 százalékos támogatottság, ami (főleg mai szemmel) továbbra is komoly erőt jelentett. Úgy tűnik, az apparátus számára megnyugtatóan komolyat, mert nem ösztönzött mozgósításra, átfogó személyi megújulásra. Ez szakadáshoz is vezetett, Gyurcsány nem hátralépett, hanem kivált, megalapította a Demokratikus Koalíciót. Majd jött a Fidesz választási törvénye, amely mindent elvitt az összefogás kényszeres stratégiája felé. Ami gyakorlatilag annyit jelentett, hogy egy szinten egyesíteni kell a meglévő táborokat, össze kell adni a szavazatokat. Ez ismétlődött meg háromszor – sikertelenül, és még mindig ott lüktet a fejekben. Összeadni a szavazatokat. Nem nagyobb bizalmat szerezni, új politikai irányt és a hozzá szükséges retorikát, kommunikációs stílust kidolgozni, markáns politikusi egyéniségeket találni, jelen lenni, járni az országot, hitelessé, népszerűbbé válni. Nem. Összeadni a szavazatokat. Matek.
Egy kis tesztképzavar
Racionálisan nehéz megérteni, miért történt ez így. Van benne része a megélhetési politizálás csábításának, de érdemes megemlíteni egy pszichés mozzanatot is. Bár odaenged fiatalabbakat a reflektorfénybe, egy elöregedett apparátusról van szó. A szellemi hátterének nagy részével együtt. Egy különös szemléleti sajátossággal.
Aki ellátogatott szocialista rendezvényekre, elméleti konferenciákra, tapasztalhatta, hogy időutazást tett. Nem a gondolatokat, hanem a hangütést illetően. Mintha még mindig ez a párt lenne hatalmon. Akkor is, ha 2 százalékon áll.
Mi vagyunk hatalmon, elvtársak, és keressük a helyes utat, hogyan kéne továbblépni. Tudják, mi a helyzet, de nem érzik. Vagy megfordítva: érzik, de képtelenek tudni. Főleg, ha együtt vannak.
Sértődöttség: az emberek nem akarnak érteni minket, becsapták, megbolondították őket. Ösztönös elhárítása annak, hogy a bizalomért naponta meg kell harcolni. Hogy a politikai bizalomvesztés oka nem teljesen racionális, nem csupán egy vezető szellemi képességein, jó szándékán múlik. Mindezt meggyőzően, hatásosan sugározni kell, ami sajátos, szinte már művészi képesség. De nem. Adjuk össze a szavazatokat, próbáljunk szövetségeket kötni. Csak most már az a kérdés, hogy mit adnak össze.
Ettől függetlenül nyugodtan induljanak el, valóban vannak még, akik képtelenek a Fideszben és a Tiszában gondolkozni. Csak kinek a felelőssége, hogy nincsenek többen? Hogy húsz éve nincsenek többen? Nem elég elkeseredett hangon harsogni, hogy egy demokratikus országnak szüksége van baloldali pártra, politikai erőre. Az embereket kell meggyőzni, hogy épp arra, amely jelenleg rendelkezésre áll. És nem a Tiszától várni belátást, gesztusokat.
De ismétlem, induljon mindenki, aki akar. Próbáljon meg bízni saját erejében. És jó lenne fél évig zárójelbe tenni a kalkulációkat, szavazatkombinációkat, a napi százalékmérést. Egy éve alig van másról szó. Az ország gazdasági nehézségekkel küzd, nincs felelősségteljes, következetes kormányzás. Mint ahogy ellenzéki politizálás sincs. Budapest nehézségeinél is jól látni, mit eredményez, ha a közéletre rátelepedik a pártküzdelem, a választások előszele. Nincs idő mindenhol kivárni 2026 tavaszát. Arról nem is beszélve, hogy a napi, gyakorlati politizálás segíthet a problémák további tudatosításában, a választási programok kialakításában.
Az erőviszonyok világosak, a kampányidőszak tisztázni fogja a részleteket. Akkor kell meghozni a végső döntéseket.
A kis pártoknak fel kell mérniük, képesek-e elérni 5 százalékot, megnyerni több egyéni körzetet. Ha nem, jobb lenne visszalépniük. Nem szokványos helyzetről, hanem „rendszerváltó” szavazásról van szó, amelyen indul egy nagy népfontos erő, és esélye van a győzelemre. Persze végül is nem az fog dönteni, indulnak-e esélytelenül kis pártok, hanem hogy a szavazók felismerik-e, hova érdemes behúzni az ikszet. És rövid távon nem szokták rosszul érzékelni, mi szolgálja legjobban biztonságukat, alapvető érdekeiket.
