Aki most felnőttként olvassa e sorokat, átélt már legalább egy rendszerváltást, ha a NER mint államforma bevezetését is számoljuk, akkor kettőt. A nyolcvanas évek végén én épp kisiskolás voltam, nem igazán értettem, amikor a tévé elé ültettek a szüleim öreg, uncsi fószereket bámulni (nőkre nem is emlékszem), hogy ez mekkora történelmi pillanat. Sokáig már ők se örültek, apám munkahelyét, egy belvárosi szállodát valami korábbi puncsos (komcsi) igazgató vette meg a bagóért, jöttek a leépítések, míg anyám munkahelyét, a kisszövetkezetet a versenypiac nyírta ki. De legalább többször eljutottunk Nyugatra, hogy olyan bőséget lássunk, amiről korábban nem is álmodtunk, és nem kellett már házkutatástól se tartani apám hobbija, a rádióamatőrködés miatt.
A vasfüggöny lebontásával kinyílt előttünk a világ, az életszínvonalunk egyre emelkedett, ámde a rendszerváltás idehaza nem lett egyértelmű sikertörténet, a legtöbb magyar család súlyos árat fizetett érte,
még az ügynökakták elsüllyesztése volt a nagyszüleim legtovább emlegetett sérelme.
Hasonlóan gyökeres és gyors politikai-társadalmi változás persze több is lezajlott Magyarország történelme során, de ez legalább békés volt, mondhatnánk, mert hát nem tetszettek forradalmat csinálni (Antall József után szabadon), így az elszámoltatás elmaradt, a hatalom és a vagyon meg szépen átmentődött. A frissen felhúzott demokratikus intézményrendszer és jogrend legitimációja gyönge lábakon állt, akárcsak a társadalom immunrendszere – ezért is volt viszonylag könnyű Orbánéknak ilyen gyorsan legyalulni azt.
Sokan elmondták már, hogy a rendszerváltás egy elitprojekt volt, az átlagember inkább csak szívott a rászakadt kapitalizmussal, a privatizációval. Hiába lett száz csatorna a tévében, plázák meg mekik, nem érezte a bőrén és nem tanulta meg a fékek és ellensúlyok vagy a szabadságjogok értékét, nem igazán tudta, mit kellene megvédenie, amikor ezeket elvonták tőle, és kikötöttünk az illiberális demokráciában úgy, mintha mindig is ez lett volna a természetes állapot.
Félelem és lesz vigasz
De az elején még a szkeptikus-szarkasztikus hangokkal (vö. módszerváltás, gengszterváltás) együtt is hatalmas volt a társadalmi igény és nyomás a változásra, nem emlékszem, hogy az én életemben ennyire egyetértettek volna a magyarok bármiben, miközben akkor is volt nem kevés félelem, bizalmatlanság, és a rendszer haszonélvezői is aktívan ellenálltak. Most is talán közel annyian ellenzik az újabb rendszerváltást, mint ahányan szeretnék. Nem volt még olyan régen az előző, aminek a hibáiból se tanultunk, részben ez hozta a nyakunkra az immár negyedik kétharmadot, az ismert politikai szereplőket (Orbán–Gyurcsány-paktum RIP), meg egy rakás traumát, függőséget, kudarcérzést, önutálatot, az önsorsrontó nemzet mítoszának tovább élését.
Amikor Magyar Péter rendszerváltással kampányol, egyszerre nyomja be a vészcsengőt és kelt reményt sokakban, hogy amit három és fél évtizede hiába várunk, most mégis megtörténhet.
Nem pusztán politikai, hanem mély érzelmi síkon üzen: a sorsfordítás lehetőségét és bizsergető izgalmát ébresztve azokban, akik úgy érzik, beleragadtak egy méltatlan helyzetbe, akár egy bántalmazó kapcsolatba, ahol a mérgező partnerük azt is el akarja hitetni velük, hogy nincs is nála jobb (és bizony sokan el is hiszik, míg mások a kilépést érzik esélytelennek). Továbbá katalizálja a kollektív haragot és kiábrándultságot, amit a cinikus, arrogáns, önérdekelt és önjutalmazó Orbán-rendszerrel szemben táplálnak sokan. A jogos düh és erkölcsi indulat felélesztésével hozná létre a közös ellenségképen alapuló összetartást, például olyan mondatokkal, mint hogy „Nem kell félni tőlük. Ők félnek tőlünk.” Különösen erősen hatnak üzenetei azokra, akik korábban hittek a Fideszben, de morálisan kiábrándultak, a konzervatív értékeiket elárulva érzik, vagy noha boldogultak a rendszerben, de a méltóságukat elvesztették.
Amikor azt állítja, nincs bal- és jobboldal, csak a tisztesség és a korrupció küzdelme, ezzel a morális keretezéssel azt is megengedi, hogy az emberek identitásvesztés nélkül váltsanak oldalt.
Ha őt támogatják, visszaszerezhetik a hitüket, a becsületüket, és mintegy kollektív megbocsátásban is részesülnek (kivéve a főbűnösöket, akikre az elszámoltatás vár).
A tömegrendezvényein és a beszédeiben a Tisza-elnök gyakran hangsúlyozza, hogy ez nem róla szól, hanem az emberekről: „ti fogjátok megcsinálni”, „együtt vagyunk erősek”. Ez a közösségi összetartozás-élmény, forradalmi-ünnepi hangulat sokakban 1989 emlékét vagy vágyképét hívja elő, ez pedig azokra az ellenzéki szavazókra lehet nagy hatással, akik az utóbbi 15 évben inkább az elszigeteltség és a pártjaik által is forszírozott ellenségeskedés csapdájában sínylődtek (és ha össze is fogtak, abban sem volt köszönet). Míg azért a Fidesz-oldalon végig volt egy masszív közösség, egy klub (akkor még nem a harcosoké), amelyhez ugyan tartozni nem akartak, de a tömegben átélt erő és biztonság élménye bizonyosan hiányzott.
Végül, a fiatalabb generáció számára, akik már beleszülettek a NER-be, Magyar rendszerváltásképe az első valódi esély a közéletbe való beleszólásra, a politikai ébredés pillanata, az önálló döntés- és cselekvőképesség, vagyis az autonómia gyakorlásának lehetősége. A jövő visszaszerzéséé, amit nem lehet a régi arcokkal, ehhez új lendület, új szereplők, tiszta lap, komoly és átható változások kellenek. (Itt jegyezzük meg Lázár Jánosnak, nem, nem irracionális Fidesz-ellenesség terjed a fiatalok körében, hanem ez az erős önazonosító és jövőépítő érzelem, hogy végre én is számítok, és nem kell innen elmennem, ha más országot szeretnék.) És míg Orbán Viktor az az apafigura, aki egyszerre védelmez és büntet, elvárja a lojalitást az önállóság feladása árán is, a régi paternalista, kontrollal és félelemkeltéssel operáló hatalmi struktúra megtestesítője, vele szemben Magyar Péter nem autoriter módon, hanem őszinteséggel nyújthat biztonságot a fiatalságnak, miközben önállóságra és tudatosságra ösztönzi őket (ez lenne a valós saját lábon állás).
Ő a lázadó fiú, aki belülről látta a rendszert, és a tekintélyelvű apafigura ellen fordult, még ha ő maga morálisan nem is feddhetetlen (inkább hordoz komoly kockázatokat), de a nézőpontja egyelőre világos és védhető. Amikor mozgósít és harcra hívja követőit, nem erőszakra, megfélemlítésre és netes trollterrorra épít, össznépi gyűlölködés helyett a társadalmi megbékélést tűzte ki zászlajára. Már ez önmagában sokaknak katartikus lehet, az újrakezdés esélye mellett. Ami az idősebb korosztály számára is kulcsfontosságú, hiszen nekik talán nincs már 8-12 évük arra, hogy kivárják, amíg a természetes biológiai folyamatok meg a népességfogyás megoldja a kormányváltást. Lehet örülni a közvélemény-kutatásoknak, melyek most Tisza-sikert prognosztizálnak, de ne becsüljük le a mélyben zajló érzelmi folyamatokat, amelyek még rengeteg szavazót bizonytalanságban tartanak, akár komoly egzisztenciális veszéllyel fenyegetve. Sem azt, hogy
egy ilyen, erősen idealizált szereplőre való projekció, amikor minden döntés csak egy emberhez köthető, magában hordozza a gyors kiábrándulás, az irracionális elvárások, valamint közös felelősségvállalás helyett egy újabb vezérkultusz kialakulásának veszélyeit.
Köntös húzza fel a népet
És persze sokakban ott a kétely, hogy a kormányt talán le lehet váltani, de vajon a rendszert is?
Itt idéznénk a Diderot-hatást, amely a francia filozófus 1772-ben megírt esszéje (Regrets sur ma vieille robe de chambre, magyarul: Bánatom a régi köntösöm miatt) után kapta a nevét. A filozófus beszerzett egy új selyemköntöst a régi helyett, ami további fogyasztási hullámhoz vezetett, mivel a többi ruhadarabja, sőt egész otthona ehhez képest kopottasnak tűnt. „A régi köntösömnek az ura voltam, de az újnak a rabszolgája lettem” – írta ironikusan. Jóval később, a fogyasztói társadalmat kutató kanadai kulturális antropológus Grant McCracken ezt a jelenséget nevezte el Diderot-hatásnak, amikor valami új birtokába jutsz, elkezded fejleszteni a környezeted többi részét is, hogy illeszkedjen hozzá. Felújítod a konyhádat, és hirtelen a nappali is elavultnak tűnik, aztán jöhet a hálószoba, a fürdő, és így tovább. Így születik meg az igény ott, ahol korábban nem is volt feltétlenül hiány.
A politikában is érvényes: ha egy új eszme, szereplő vagy rendszerlogika megjelenik, az nem elszigetelten hat, hanem a környezetét is elkezdi átformálni, strukturális és kulturális szinteken egyaránt, egy újfajta rendezettség vagy kohézió irányába.
Egy új, nem Fidesz-kétharmados választási eredmény tehát már önmagában is átformálhatja a politikai intézményeket, a társadalmi gondolkodást, sőt a mindennapi választásokat.
Hisz jelentős részben ekképpen alakult át a magyar társadalmi-politikai tér a NER-elit képmására, csak ők a fogyasztásban-felhalmozásban fejlődtek rengeteget (új köntös után kisvasút, stadionok, jachtok, magángépek, Gucci, Dior, Batida és Hatvanpuszta), és nem pusztán választási győzelemből, hanem végig tudatos jogi, intézményi és médiafölényből építkeztek.
Ahhoz, hogy a Diderot-hatás valóban működni kezdjen 2026 után, egy új kormány részéről is legalább ennyire tudatos és strukturált intézményi lépésekre van szükség. Az alkotmánybíróság függetlenségének visszaállítása (a jelenlegi pártdelegált többség helyett), a bírósági rendszer reformja, az ügyészség depolitizálása lenne az első ruhacsere, amely megindíthatja a Diderot-láncot: ha az igazságosság érzése helyreáll, a társadalom többi része is újraigazodik hozzá. A következő „beruházás” a korrupció elleni intézkedések meglépése, ezek teremtik meg a bizalmat, amely az új berendezkedés alapja lehet, a kormányfüggetlen nemzeti antikorrupciós ügynökség felállításától a közbeszerzések nyilvánossá tételén át a valós vagyonosodási vizsgálatok beindításáig.
A Diderot-hatás eközben a médiában úgy érvényesülhet, ha az eltérő vélemények, ízlések, politikai színek is legitimek lesznek – ez a pluralizmus a szellemi tér újrarendezéséhez vezethet, amihez szükséges az állami média kormánypártiból közszolgálati keretbe való visszahelyezése, a médiamonopóliumok lebontása (akár a KESMA esetleges feldarabolása), a reklám- és hirdetési piac újraszabályozása. Haladhatunk a felújítással az oktatási és kulturális autonómia terébe: jöhet az alapítványi egyetemek visszaintegrálása a köztulajdonba (vagy előbb az elszámoltathatóságuk szigorítása), a tantervi és tanszabadság biztosítása, a kulturális intézmények politikai irányításának visszaszorítása, általánosságban az ideológiai befolyás csökkentése.
Az „új köntös” ugyanis nemcsak törvényi, hanem kulturális értelemben is új normarendszert kíván – a Diderot-hatás itt hozza a legtartósabb változást. Ám amíg a gazdasági hatalom nem igazodik az új erkölcsi-közpolitikai elvekhez, a ruha lehet ugyan új, de minden más marad a régi.
Tehát át kell alakítani a jelenlegi gazdasági hatalompolitikát, a stratégiai állami cégek (MVM, MÁV stb.) átláthatósági reformjával, a nagy állami ingatlanügyletek felülvizsgálatával, a versenyhivatal megerősítésével, és így tovább. Összefoglalva, a Diderot-hatás akkor valósulhat meg, ha szimbolikus áttörések (választási győzelem) és strukturális változások együttesen működnek, így létrejöhet egy új koherencia, amely nemcsak reakció a régire, hanem pozitív, építő, új közösségi norma. Az a rendszerváltás, amiről eddig szinte csak álmodni mertünk.
