Szabad tánc Lilivel: ízekkel, illatokkal, érzésekkel

A gyerekkor után legtöbben nem mászunk már fára, nem ugrálunk bele a pocsolyába önfeledten. Kötöttebb az életünk, ezért kevesebb időnk marad szabad mozgásra, általában önmagunkra. Közben át is alakulunk, mások lesznek az igényeink, vagy éppen feltámad bennünk a vágy a táncra, a testmozgásra, de nem feltétlen mennénk ezért szórakozóhelyre vagy edzőterembe. Ilyenkor választhatjuk a szabad táncot, ahol ítélkezésmentes térben kapcsolódhat önmagával és a mozgás örömével bárki, életkortól és fizikumtól függetlenül. Krizsán Lili óráin arra biztat, éljük meg szabadon a pillanatot, vagy akár a gyermeki énünket, ehhez biztonságos teret is tart a résztvevőknek.

A vízivárosi Jurányi Inkubátorház 4. emeletén járunk, átlagos kedd estén, a Műhely Alapítvány egyik próbatermében. A tükrök letakarva, a függönyök behúzva, csak egy kis égősor világít meghitten. A most érettségizett diáktól az állatorvoson át a képregényrajzolóig, 7-től akár 77 éves korig teljesen különböző emberek találkoznak itt, hogy részt vegyenek Krizsán Lili szabadtánc-óráján, és nagyjából másfél órát mozogjanak, együtt vagy egyedül, lágyan elringató vagy épp intenzíven dübörgő zenére. Körbenézve mintha egy Wes Anderson-film unikális karaktereit látnánk, és bár a motivációink is változatosak, mégis közös bennünk a vágy a kapcsolódásra: a testünkkel, önmagunkkal, egymással, vagy bármivel, amivel ideérkeztünk. Az elején talán még félénken vagy kissé zavarban várjuk, mi fog történni, de ahogy a zene elindul, mintha egy törzsi ünnepen találnánk magunkat. Ki-ki benne van a saját ritmusában, miközben a közös dinamikák is működnek, spontán össztáncok, mozgásos párbeszédek alakulnak ki. Lili is ott táncol közöttünk, figyeli, de nem irányítja a folyamatokat, hagyja, hogy ez a résztvevők mozgásából, pillanatnyi hangulatából organikusan jöjjön létre.

– Mindig is szerettem táncolni és mozogni, de sosem tanultam ezt – meséli. – Pszichológiából diplomáztam, mert mindig bennem volt, hogy segítő szakmában szeretnék dolgozni, inkább a hallgatás az erősségem, mint a beszéd, és nagyon érdekelnek az emberek. Most művészetterápiás képzésben vagyok, aminek része a mozgás is. Mozgásterápiát szeretnék a jövőben tanulni, ehhez a belépő volt számomra a szabad tánc. Úgy 4-5 évvel ezelőtt elkezdtem szabadtánc-órákra járni, amiből sokféle van Budapesten, elindultam ezeket felfedezni. Egyből azt éreztem, hogy ez az én világom. Bár mindegyikből sokat kaptam, egyre érlelődött bennem, hogy szeretnék saját táncórákat tartani, amikbe az én értékeimet is bele tudom vinni. Végül fél-egy év tervezgetés után elindítottam a saját képemre formált szabadtánc-óráimat. Nagy hangsúlyt helyezek a zenékre, hogy változatosak legyenek, ami megengedi az embereknek, hogy könnyebben felszabaduljanak és megérkezzenek. Szerettem volna behozni még a csendet, az órák elején és a végén, ami segít, hogy befelé is tudjunk figyelni. Ahol koreográfia van, ott arra figyelünk leginkább, hogyan tökéletesítsük az adott mozdulatsort.

Sok mindenre lehet használni a szabad táncot: valaki azért jár, mert sportolni szeretne, és ez jó kardió edzés, más bulizni akar, és itt lehet nyugodtan hangos zenére józanul tombolni. Más pedig elmélyülten, egyedül, csukott szemmel szeretne táncolni. Itt mindenki megtalálhatja azt, amire épp szüksége van. Lehet ez a stresszlevezetés egy fárasztó nap után, amiben teljesen leizzadunk és ellazulunk, mégis sokszor olyan állapotba kerülünk, ahol megszűnik a tér és az idő, a másfél óra pedig elrepül, miközben örömmel mozgunk. Noha ez nem transzállapot – bár lehet, hogy valakinek az is –, de létrejön egyfajta átszellemültség, amit a sokszor monoton, instrumentális zenék is elősegítenek.

– A tükröket le szoktam takarni, hogy ne vonják el a figyelmet, mert itt nem az a lényeg, hogy hogy nézünk ki, vagy hogy hogyan mozgunk – folytatja Lili. – Tényleg bármilyen idétlenül lehet mozogni, de lehet érzékien is, ami jön.

Lehet őrjöngeni, persze figyelni kell, hogy a másikat ne zavarjuk. Nyitottak az alkalmak, és bármelyik órára lehet szabadon jönni, nem kell előre regisztrálni sem, így minden alkalommal más csapat jön össze. Van, aki szinte az összes órára eljön, de mindig vannak újak is. Rájuk kiemelt figyelmet fordítok már a megérkezéskor, hogy biztonságban érezzék magukat. A nyitókörben elmondom, mit lehet tudni a szabad táncról, hogy bárhogyan lehet mozogni, nem is kell feltétlenül a zenére, lehet hangot kiadni – kivéve a beszédet, mert az kizökkenthet a szabad mozgásból –, és bármikor ki lehet menni mosdóba vagy ki lehet feküdni oldalra, ha az esik jól. Utána tartunk egy névkört, ahol mindenki bemutatkozik, és megoszthat bármit, akár a testével kapcsolatban, hogyha valakinek például a lába fáj, akkor arra legyen figyelmünk. Utána vezetetten csinálunk egyfajta mozdulatot tíz percen keresztül, mondjuk felemeljük az égbe a kezünket, közben megfigyeljük, hogy ez hogyan hat a derekunkra, a mellkasunkra vagy az arcunkra. Ha valaki mást szeretne csinálni, máshogyan is megérkezhet, nincsen ebben sem kötöttség. Akinek ez az első ilyen alkalom, azért ilyenkor még figyeli, hogy a másik mit csinál, és könnyebben elengedi magát, ha már azt érzékeli, hogy itt szabadon lehet mozogni. Utána átvezetem a csapatot arra, hogy mindenki a saját útját járja, majd elengedem az instrukciókat és én is együtt mozgok a csapattal. Általában negyed-fél óra alatt a legtöbb résztvevő el tudja úgy engedni magát, hogy tényleg úgy mozogjon, ahogyan ő jónak érzi. És persze van olyan, hogy valakinek nem megy első alkalomra, velem is előfordul, hogy éppen valamiért nehezebben engedem bele magam.

Ezek az alkalmak segíthetnek abban is, hogy amit megélünk a tánc alatt, azt tudjuk hasznosítani a hétköznapokban. Ha egész nap rohanok, akkor is egy pillanatra meg tudok állni, inni egy pohár vizet, vagy csak nyújtózkodni egyet. Át lehet vinni a filozófiát és az egyéni megéléseket is, hogy hol vannak a határaim, ki tudom-e fejezni, ha egyedül szeretnék táncolni, vagy tudok-e nyitni másfelé, ha esetleg kapcsolódni szeretnék. Ha belül lassulásra vágyom, de nagyon gyors zene megy, le tudok-e feküdni, meg tudom-e adni magamnak azt, hogy más ritmusban mozogjak, mint amit a környezetemből kapok? A kísérletezésben segít az is, hogy mindig van íve a zenei mixeknek. Próbálom úgy összeállítani, hogy szép átmenetek legyenek, legyen egyfajta flow-élmény – hangsúlyozza Lili.

Az elején még lassúbbak, utána egyre gyorsabbak a zenék, mindig van egy első nagyobb hullám, ahol a dinamika annyira felmegy, hogy már akár közösségi tánc is kialakulhat. Ez nem mindig történik meg, vannak alkalmak, amikor az emberek egy térben táncolnak, egymásra hatnak, de inkább egyedül mozognak, és ez is rendben van. Az első „csúcspont” után jön egy könnyedebb rész, ahol pihenhetünk, utána újra egy felfokozottabb, dinamikusabb rész következik, és a végén megint egy lecsengés.

– Hogy milyen zenéket hozok éppen, függ a saját hangulatomtól is, meg hogy milyen évszak van, a decemberi lejátszási lista egészen más volt, mint most a nyári – érzékelteti Lili. – Leginkább instrumentális számokat válogatok, amikben nincsen ének, hogy ne vonja el a figyelmünket, a latinos számoktól kezdve a progresszív rockon át a goáig. Sokszor hozok be arab, dél-amerikai, távol-keleti zenét, afrikai zene szinte minden alkalommal van, mert az nagyon jól megmozgatja az embert, és igazi törzsi hangulatot tud adni. Nemrég tartottam egy szabad táncos elvonulást a Bakonyban, a témája a természetkapcsolat volt, hogy mi, emberek hogyan kapcsolódunk egyénileg és közösségben a természethez.

A hetedik íznél már olyan transzállapotban volt a csapat, hogy ha valaki kívülről látott volna minket, azt gondolja, ezek biztos beszedtek valamit. Az, hogy ezt józanul is el lehet érni, hatalmas közösségi élmény, különösen hogy a természetben, kint a fák árnyékában táncoltunk. Főleg itt, az elvonulásnál éreztem ezt a fajta mágiát, hiszen több napig voltunk együtt, még jobban egymásra tudtunk hangolódni, és nagyon szép dolgok születtek ezalatt. Köztük egy éjszakai csendtúra, amely nem volt betervezve. A Bakony szélén voltunk, ott nincs nagyon sűrű erdő, így két falu között, mezők mellett mentünk el. Félhold volt, és nem vittünk zseblámpát, sem telefont, csak sétáltunk a sötétben, csendben, szótlanul. Mindenki a saját tempójában haladt, nem kellett kommunikálni ahhoz, hogy tudjuk, hogy mindenki most így rendben van. Olyan átszellemültség jelent meg ott, ami bennem még a mai napig tart, és a résztvevők is erről számoltak be, hogy ott valami nagyon különleges történt. Csendben jelen lenni úgy, hogy elrepül a fejünk felett egy bagoly, halljuk az őzek hangját vagy a búzamező susogását, kivételes élmény. Ezt az egyszerre kifelé és ­befelé figyelést tudja megadni a szabad tánc is, ha mi is meg tudjuk magunknak adni ezt az időt és a szabadságot.