Lekerül a kritikai mérlegről, nem hasonlítgatják össze mikroszkóppal a műveit, életműsztorit formálva belőlük: erre indult, ezzel kiugrott, majd botlás, útkeresés, ebben több az ez, abban az az, most elkapta, ott kicsit elengedte… Ha nem volt nagy botránya, a nézők számára már érdektelen, mikor, kiről, miről mit mondott, miért állt ki, hol alkudott meg. Ha érdekes volt, amit csinált, most végleg a miénk, ha pedig az idők során valahogy elfeledkeztünk róla, tessék, itt van, fel lehet újra fedezni.
Grunwalsky Ferenc sem Grüni már, az alternatív filmes szemlélet egyik hazai intézménye, nem félisten, tehetségét emésztő útkereső, nem a vizuális magyar filmművészet egyik apostola, az operatőri megoldások tágítója, a társadalmi érzékenység fájdalmasakat sóhajtó, könnyező sziklája, a szakmai önigazgatás alapítványának egyik utolsó összetartója. Megkapta igazi rangját. Filmessé vált.
Egyszóval, egy élet kopogtatásai után Grunwalsky Ferenc is megérkezett a magyar kultúra világába, semmi más dolgunk, mint hogy nézzük a filmjeit, ha van időnk és kedvünk hozzá. Nincs rá egyértelmű válasz, melyikkel is kéne kezdeni. A játékfilmek közül. Kíváncsi lennék, hogyan hat ma a Vörös rekviem (1975), ez a fegyelmezett szépségű, jancsós vonásokat is mutató alkotás, de otthonról egyelőre nem elérhető. A Filmio két művet kínál. Az Utolsó előtti ítélet (1979) talán nehézkesen körmönfont a kezdéshez, álom és valóság különös keveréke egy házaspár kapcsolatában, csak félő, hogy mielőtt a szerkezet világossá, a kompozíció értelmezhetővé válik, kiszállunk belőle. A Kicsi, de nagyon erős (1989) pedig éppenhogy túl letisztult az újbóli ismerkedéshez, a megélhetési betörő szikár történetében nagyon a helyére kerül az alkotói látásmód és eszköztár.
Elment Grunwalsy Ferenc, a polihisztorÍgy aztán jómagam az Egy teljes nap (1988) mellett döntöttem, amelyre a Videán találtam rá. Lazább, levegősebb munka, némi szertelenséggel nyomasztó. Felszabadult, igazi grunwalskys filmes muzsika. És plasztikusan közvetíti az alkotó látásmódját, eszköztárát. Mindig kérdéses, hogy az alternativitás Grunwalskynál mennyire formanyelvteremtő törekvés és mennyire stilizáció. A lényeg azonban a tudatos elszakadás a realisztikus, pszichologizáló, „irodalmias” ábrázolásmódtól. A sajátos filmélmény hangsúlyozása. A rendező-operatőr meghagyja naturalisztikus nyerseségében a külső közeget, de többnyire színészeket mozgat benne „natúr szereplőként”, egyszerű történéssor mentén. A legfontosabb formateremtő eszköz pedig maga a filmes technika, mindenekelőtt a kamera, amely hírt ad magáról, mintegy önálló életre kel, elidegenítve az ábrázolás tárgyától. Hol „ferdén” néz a világra, hol szabálytalanul komponál, hagyja kilógni a szereplőt, vagy éppen túlságosan ráfókuszál. Nem idegenkedik a technikai gikszerektől sem. Az elsődleges elektronikus rögzítés lehetővé tesz hangsúlyos képhibákat.
Mindez nem egyszerű dokumentarizmus, hanem részben stilizált amatörizmus. Az adott helyzetben való spontán tájékozódás dinamikája. A lényeges látványelem keresése, sokszor apró részletekben. A történetkövetés így sem szakad meg. Összeáll a fiatal taxisofőr szürke hétköznapja, furcsa utasokkal, adósságainak tologatásával, ami végül tragédiához vezet: tehetetlen sértettségében brutálisan meggyilkolja élete kincsét, burokban őrzött barátnőjét. A történet megrázó, a szociális háttér fojtogató, mégis maga az elbeszélésmód vonja igazán magára a figyelmet, az fokozódik tébolyult kiáltássá. Mint amikor valaki megrendülten meg akarja osztani velünk élményét, lelkiállapotát, és keresi hozzá a szavakat. Másokra lel, kiigazítja magát, kizökken, elkalandozik, elsodorják mondatok, visszatér, próbál tovább mesélni. De bármit mond, egyre csak a saját fájdalma tör elő belőle.
Grunwalsky filmjeiben mindez vizuálisan zajlik. Számomra szinte mindegyik a feltörő fájdalom mozgóképe. Szabadulni a sok igazságtalanságtól, sérelemtől, gyötrelemtől, kilátástalanságtól, gyengeségtől, vétektől. Beleordítani az egészet a világba, a nagy Moziterembe. Majd elhallgatni, szemérmesen letörölni a könnyeket, valamiféle reményt csillantani a szemben. Jól van, szar a világ, de azért nincs semmi baj.
