Peter Sarsgaard a Népszavának: Václav Havel a börtönt választotta a száműzetés helyett. Senki, akit ismerek, nem tenne ilyet

Ha megengedi, egy kicsit tudományos kérdéssel kezdenék a színészkedésről.

Hogyne.

Sir Anthony Hopkins azt állítja, a színészet nem más, mint a dialógusok megtanulása.

A szereptől függ. Nemsokára agysebészt fogok játszani. Agysebészeti műtétekre járok, de nem azért, hogy megtanuljam, hogy hogyan kell csinálni, ugye? Higgye el, nem akarja, hogy az ön agyát megoperáljam, de tudnom kell, milyen az a környezet, jó tudni a felkészülés szempontjából. Biztos vagyok benne, hogy Anthony Hopkins is egyetértene ezzel. Olyannyira, hogy eddig az összes filmemben jobban ismertem a szövegemet, mint a legtöbb színészkolléga, akivel eddig dolgoztam. Sőt, alig tudták a szövegüket. Rengetegszer tettem fel a kérdést magamban: „Komolyan?” Akkor tudod jól a dialógusaidat, hogyha hibátlanul rögzítetted azokat az agyadban, és közben össze is tudsz dobni egy omlettet. Úgy értem, ha megvannak az alapok, nyugodt vagy, el lehet kezdeni a színjátszást. Szóval, értem mit mond Anthony Hopkins, a szövegtudás nélkül nincs vállalható alakítás.

Vissza szokta nézni magát?

Jesszusom, ha lehet, akkor inkább nem! Nagyon nehéz számomra a régi munkáimat nézni, mert úgy gondolom, hogy színészként egyre jobb vagyok. Ezért nagyon elvonja a figyelmemet, amikor a saját filmjeimet nézem. De egyetértek önnel. Szerintem még mindig teljesen aktuális. És ha túllépnék a saját egómon, valószínűleg meg tudnám nézni. Számomra olyan, mintha a tükörbe nézném magam, ami nem túl érdekes, érti? Kerülöm az alkalmat. Szóval nem nézem: jobban érdekelne a film, ha nem volnék benne.

Amikor a Karlovy Vavy-i fesztivál nyitógáláján átvette az életműdíjat, egy eléggé politikus beszédet mondott. Az pláne meglepő volt, hogy Václav Havel idézettel fejezte be: ha egy szobában lévő emberek fele fagyos, a másik fele nem lehet forró. Az efféle aktivizmust egyre kevesebb színész vállalja fel.

Számomra az egyáltalán nem politikai kijelentés, hogy egyre kisebb csoportokra osztanak minket. És ez az, ahogyan – hogy általánosítsak – az autoriter rendszer működik, nem igaz? Neked nagyobbnak kell érezned magad, a másiknak pedig kisebbnek, és aggódsz a munkádért, a státuszodért, hogy ne deportáljanak. Ezek mindennapos események. Szóval, ha biztonságban vagy, kapaszkodsz a mentőcsónakba, és talán egy kicsit szomorú vagy a másik ember miatt, aki fuldoklik, de kitartasz. Ezért is idéztem Václav Havelt, mert számomra nincs vigasz abban, hogy én melegben vagyok, míg mások fáznak. Ez nem politika, hanem egyszerű emberség. Valószínűleg ezek után ki tudja találni, hogy nem Trumpra szavaztam, igaz? De azt sem mondanám, hogy Biden volt az én emberem. Humanitáriusnak tartom magam, ezért vagyok színész. Amiről Václav Havel beszélt, az nem politika, csak az élet.

Utánanéztem: egy kevésbé ismert Havel-beszédből idézett, melyet az Európai Parlamentben mondott el 2000. február 16-án. Megkérdezhetem honnan vette most elő?

Nagy Havel-rajongó vagyok. Amikor 1989-ben érettségiztem, Václav Havel világszerte ismert volt, akkoriban több könyvét is elolvastam, például a színdarabjait. Aztán amikor megtudtam, hogy Karlovy Vary-ba fogok jönni, és gondolkodtam, mit mondjak, próbáltam keresni egy idézetet a totalitarizmusról szóló könyvéből. Londonban voltam, és az interneten kerestem, volt egy ideám, emlékeztem, hogy mit mondott abban a könyvben. Amikor megtaláltam, elolvastam azt a beszédet, rájöttem, pont erről akarok beszélni. Sokszor mondta ugyanazt más szavakkal. Választhattam volna egy másik idézetet is, ami hasonlóan hangzik. Ami igazán lenyűgöz Václav Havelben – és szerintem ez hiányzik az én országomban a szélsőbaloldalból, sőt a baloldalból és az anti-Trump csoportokból is –, az az, hogy azok közé tartozott, hajlandóak feláldozni magukat egy nagyobb jó érdekében.

Václav Havel a börtönt választotta a száműzetés helyett. Senki, akit ismerek, nem tenne ilyet. Az én hazámban a fiatalabb generáció lehet, hogy azért nem ismerte meg ugyanazt a boldogságot, mint egy olyan kelet-európai ország fiatalja, ahol sokan küzdöttek, mert nálunk a baloldal kapucsínót kortyolgatva élte az életét és nem tett semmit.

A média kreál az emberi gyarlóságokból politikát?

Bármelyik ember politikai ügyet csinálhat belőle, de ez rajtam túlmutat. Sosem voltam olyan színész, aki „aktivista”. Most is csak arról beszéltem, hogy az én feladatom az emberséget minden összetettségében ábrázolni. A jót, a rosszat, a fondorlatosat, a cinikusat, a megvilágosodottat. Éppen ezért veszélyesek a formalista alkotások, melyek mögött nincs tartalom. Például a pornográfia ilyen: ha sok ilyet néz egy fiatal, akkor egy idő után azt fogja gondolni, hogy ez a valóság. Én viszont csak a valóságot próbálom ábrázolni, abban a formában, amilyen: ez az ars poeticám.

Ez az életfelfogás a katolikus neveltetéséből fakad?

Ebben biztos vagyok. Minorita voltam. Katolikus fiúiskolába jártam. A jezsuiták voltak a hőseim akkor. Nem voltak pedofil szerzetesek a környezetemben. Guerrarelli atya Olaszországból mutatta meg nekem a neorealizmus filmjeit. Már a színészkedés előtt is érdeklődtem a filmek iránt. Számomra a katolicizmus nagyszerű élmény volt. Az egyik kedvenc riporterem, Jeremy Scahill, illetve nagy hatással volt rám a katolikus munkásmozgalom. Ez jellemzi a politikai nézeteimet. Szóval, igen, ez nem olyan, hogy „szeressétek ellenségeiteket”, ez egy bonyolult kifejezés. Nem azt jelenti, hogy minden, amit csinálnak, rendben van. Inkább arról van szó, hogy érdeklődj irántuk, ne ítéld el őket, próbáld megérteni, miért teszik azt, amit tesznek. Végül is ez a színész dolga, nem? Nem csak ideális embereket játszom. A találkozások során szeretem kérdezni embertársaimat. Szeretem ezt, ugyanakkor ez az egyik probléma azzal, ha egyre ismertebb színész leszel, már nem vagy annyira láthatatlan. Egyke voltam, sok különböző helyen éltem, és mindenféle emberrel találkoztam, és csak hallgattam őket. Az egyik kedvenc dolgom az volt, hogy egyedül elmentem egy étterembe, és hallgattam az emberek beszélgetéseit.

Az, hogy több alkalommal is játszott újságírókat...

Véletlen. Inkább nem játszanék valódi személyeket, de az emberek megírják ezeket a szerepeket. Néha elgyengülök és igent mondok. Amúgy utálom, amikor az a személy, akit játszom, még él – vagy mint amikor Kennedy-t játszottam, az volt számomra a legnehezebb dolog, amit valaha csináltam. Szóval soha nem akarok valódi személyeket játszani. De, ami az újságírást illeti, azt valójában érdekesnek találom. Mielőtt színész lettem, író voltam, és az írás határozottan befolyásolja a színészi játékomat. Tudja, bőven van véleményem az írásról. Az újságírást nemes és rendkívül fontos szakmának tartom. Több jó barátom is újságíró, nagyon tisztelem a szakmát.

Ha már szóba hozta a szerepeket, melyeket manapság írnak, kész csoda, ha Hollywoodban talál valami értelmes feladatot.

Az amerikai filmművészet egyik igazán nagyszerű korszakában nőttem fel. Nem a legjobb korszakban, ami talán a 70-es évek voltak, igaz? De a 90-es évek sem voltak rosszak. Ott volt például a Boys Don't Cry, Chloe Sevigny-vel és Hilary Swankkel, abban a filmben akkor nem volt egyetlen filmsztár sem. Régen így volt, elmehettél moziba, és nem feltétlenül ismertél fel minden színészt. Chloe gyerekfilmekben játszott, meg szerintem a Trees Lounge-ban is. Hillary a 90210-ben szerepelt, talán. Én pedig csak olyan filmekben játszottam, amelyeket senki sem látott. Na jó, a Vasálarcosban és a Halálos ítéletben talán. Fogalmam sincs, hogyan tud ma egy fiatal színész feltörni és érdekes szerepeket kapni az Egyesült Államokban – ez gond. A kormány nem ad pénzt a filmekre, és most még kevesebbet ad a művészetekre, ez nyilvánvaló. Szóval sok olyan filmet forgatok, ami nem az Egyesült Államokban készül. Nem azért, mert nem akarok „otthon maradni”, hanem mert egyszerűen nincs munka. A tévés munkáknál meg nem szeretek több mint egy évadot forgatni. Ez eléggé szűkíti a lehetőségeket. Szeretem a változatosságot. Bárcsak ne szeretném, mert akkor az életem sokkal könnyebb volna! A gyerekeimnek is azt mondom, hogy több első és utolsó munkanapom volt, mint szinte bárkinek, akit ismerek.

Akkor hogyan választ szerepeket?

Hát, ez attól függ, hogy éppen hol tartok az életemben. Néha a pénz a fő indok: a feleségemmel felváltva dolgozunk, és ha ő művészként próbál szerencsét, akkor az emberek meglepődnek, hogy milyen kevés pénzt keresünk. Szóval ilyenkor megpróbálom, kalandra fel!Ezt nevezem én „szarvasvadászatnak”: apának ki kell mennie, megölni egy szarvast, majd elhúzni hazáig. Vannak ilyenek. És vannak olyan szerepek, melyeket valószínűleg mindig keresek, mikor az alkotóban megvan az a tagadhatatlan késztetés, hogy ezt a történetet ebből a bizonyos szemszögből elmesélje. Ha egy ilyenre lelek, akkor abbahagyom a vadászatot, és két másodperc alatt belevágok. Nem számít, mi a szerep. Különösen, ha olyan kérdést feszeget a történet, amelyet fontosnak tartok. Nem mintha politikai munkát keresnék. Meg lehet, hogy még a forgatókönyv sem teljesen kidolgozott. És akkor csak annyit mondok magamban: „Ó, van 90 percem arra, hogy kitaláljam, ki ez a fickó”. Ez is klassz.