Vérségi kapcsolat fűzi Kolozsvárhoz, a könyvet is két kolozsvári születésű felmenőjének dedikálta. Milyen Kolozsvár-kép táplálta otthon a képzeletét, még mielőtt bármikor is betette volna a lábát a városba?
Majdnem hogy semmilyen. Az apám mindössze egyéves volt, amikor a nagyszüleimmel 1944 végén elmenekültek Kolozsvárról, a családi legenda szerint egy kukoricás vagon tetején. Ekkorra a város szinte elnéptelenedett: a románok ’40-ben mentek el, sokan a fronton voltak, a zsidókat ’44. május végén, június elején vitték el – körülbelül 16 ezer embert –, október elejéig 10-20 ezren menekültek el az oroszok elől, majd az október 11-ei szovjet bevonulás után 5000 magyar férfit és fiút ejtettek foglyul, ők szovjet munkatáborokba kerültek. Nagyapám 1914-ben született Kolozsváron, később az Ellenzék című kolozsvári lap belső munkatársa lett. A nagy műveltségű, sok nyelven beszélő újságíró aztán Hódmezővásárhelyen, majd Szegeden a megyei lap főszerkesztőjeként, szerkesztőjeként, kulturális újságírójaként működött. Bejárta a világot Indiától Párizsig, de Erdélybe, Kolozsvárra soha többé nem ment vissza. Olyan traumatikus élmény volt számára szülőföldje elvesztése, hogy – Erdélyt illetően – haláláig hallgatásba burkolódzott. 2000-ben halt meg, 26 évet tölthettünk együtt, de erről soha, de soha nem beszélt, hiába kérdezgettem. Hogy miért? Erre két válasz lehetséges, s mindkettő igaz lehet. Egyrészt a sokkot, ami az otthonának elvesztése volt, teljes megnémulással reagálta le. Másrészt a hallgatáskultúra a magyar társadalom alapvető jellegzetessége volt a háború utáni évtizedekben. Mi is ebben nőttünk fel. Senki nem mondott nekünk semmit, nehogy baj legyen belőle. A mi nemzedékünk ezért aztán máig sötétben tapogatózik a családi múltat illetően. Szabó István Bizalom című filmjében mondja az ostrom alatt bujkáló főhős: „Ez az ország egy szennyes folyó. Kicsit felkavarják, feljön a mocsok. (…) Itt a lét egyetlen lehetősége, az egyedüli biztonság: nem hinni. Az egyedüli védelem: nem beszélni. Az egyetlen erő: nem bízni meg senkiben.” Ezeket a szabályokat az én őseim is maximálisan betartották.
Amikor jóval a rendszerváltás után apám alapos családtörténeti kutatásba kezdett, az egész famíliám ferde szemmel nézte. Ez megőrült? Nagyapám is csak véletlenül és néha szólta el magát. Emlékszem, tízéves lehettem, és autóskártyázni szerettem volna vele. Ő erre azt mondta, nem nyúlhat kártyához. Miért? – kérdeztem csodálkozva. Azt válaszolta óvatlanul, hogy megesküdött erre az anyjának, mivel Kolozsváron elkártyázott egy házat. Mire én próbáltam vigasztalni, hogy nem olyan nagy baj ez, hiszen itt van ez a szép lakása Szegeden. „De abban a házban benne lakott az anyám” – hangzott a felelet.
Ön mikor járt először a városban, és milyen élmény volt?
Kisgyerekként, a ’80-as évek közepén indultunk neki családilag – de végül nem értünk oda. Apám egyetemistaként a ’60-as években már járt ott stoppal. Elhatározta, hogy megmutatja nekünk – anyámnak és nekem – a szülővárosát. Húsvétkor indultunk, útba ejtve Nagybányán anyám rokonait. A román határon az ajándékba szánt holminkat elkobozták, a Daciánkat csavarokra szétkapták, bűnözőkként kezeltek minket. Nagybányán a legmélyebb Ceauşescu-korszakkal szembesültünk, koldusok mindenfelé, kéregető gyerekek szaladtak a kocsink után, látva a magyar a rendszámot. A lakótelepi ház előtt mindvégig egyenruhás rendőr posztolt, míg ott voltunk. A rokonok mint valami kegytárgyat mutatták meg a csülköt, amit a látogatásunkra szereztek be több karton cigarettáért – a lej gyakorlatilag a gyerekek játék pénze volt. A kádári gulyáskommunizmusból érkezve először láttunk igazi szegénységet, majdnem-éhezést. Egy véletlenül el nem kobzott csokinyuszival kedveskedtem a rokon kislánynak, de ő még soha nem evett csokoládét, nem tudta, mi az. Sokként hatott ránk ez az egész, megrémültünk, nem is mentünk tovább Kolozsvárra, visszafordultunk.
Sokáig váratott magára, de végül mégiscsak eljutott Kolozsvárra.
Valamikor a 2000-es évek közepén meghívtak a Bulgakovba, ami egy jelentős kolozsvári kocsma, és még jelentősebb közösségi-kulturális színtérként. Nekem azóta az egyik otthonom, június végén ott volt a könyvem kolozsvári bemutatója, a kolozsvári káposzta 1695-ös receptjét főztem libából, rézüstben az udvaron. A Bulgi a várfalba futó, szűk, macskaköves Búza utcában található, ami egykor hét kuplerájáról volt híres. Például a Gerendás nevűről – egyébként ez a helyszíne a magyar irodalom egyik legszebb novellájának, Hunyady Sándor A vöröslámpás házának, amiből Makk Károly forgatott aztán fantasztikus filmet, Cserhalmi Györggyel és Psota Irénnel a főszerepben Egy erkölcsös éjszaka címmel. Ez mindössze kétháznyira van a mai Bulgakovtól, aminek azért lett ez a neve, mert az akkori nacionalista polgármester, Gheorghe Funar nem engedte, hogy magyar neve legyen, mint például Jókai vagy Toldi.
Szőcs Géza fuvarozott el az autóján, aki akkoriban elsősorban még nem politikusként volt ismert, hanem költőként – na, ő úgy vezetett, hogy az a hét-nyolc óra kész életveszély volt a román utakon. Nekem még nem volt az identitásom része a kolozsváriság, azt gondoltam, a helyiek nem is tudnak a kötődésemről. Tévedtem, mindent tudtak a nagyapámról, már le voltam káderezve. A felolvasóestet követően sok emberrel megismerkedtem, beszélgettünk, és aznap éjszaka szinte misztikus élmény kerített hatalmába, amely azóta is tart. Úgy éreztem, végre otthon vagyok, hazajöttem. Rögtön tudtam, nekem itt dolgom van, íróként is. Egyre gyakrabban jártam haza, Kolozsvárra, mániám lett a kolozsvári várostörténet, irodalom és az erdélyi gasztronómia. 2012-ben fél évet töltöttem itt egy ösztöndíjjal, padlásszobát béreltem a Rákóczi úton, a Könnyek palotájában – ez egykor egy uzsorás villája volt, ezért hívták így. Levéltárban, könyvtárban és kocsmában töltöttem időm nagy részét, és jártam a várost. Szügyig merültem Kolozsvárban, ekkor kezdtem el kolozsvári novellákat írni, beszippantott az egész, mert máshogy jársz-kelsz a városban, ha pontosan tudod, mi hol van, hogy ebben az épületben működött nagyapád szerkesztősége, itt született apád, hogy ebben a szanatóriumban kezelték Adyt, hogy itt lakott Bodor Ádám…
A kötet Célszemély „szovjet műfülről” beszélt című novellája éppen a Bodor Ádám-élményt jeleníti meg. Tiszteletadás vagy játék?
Mindkettő. Régóta tervezem egy remake-kötet összeállítását, amelybe összegyűjtöm azokat a novelláimat, amik újraírások, emléknovellák és folytatások: mi van akkor, ha a féreg egy reggel arra ébred, hogy ő Gregor Samsa?; hogyan lehet átírni a Micimackót?; folytatni az Utas és holdvilágot? Ezek élvezetes posztmodern irodalmi játékok számomra, és közben a kedvenc szerzőimmel lehetek, ez sem utolsó szempont. Sokadjára olvastam A börtön szaga című interjúkötetet, és egyszer csak kijött belőlem ez a jelentés. Kolozsváron vagyunk a hatvanas-hetvenes évek fordulóján, a Sinistra körzet egyik szereplője „súgja be” a Teológus néven futó fiatal, börtönviselt célszemélyt, azaz Bodor Ádámot, és lassacskán kiderül, hogy a regény szereplői mind-mind szekus besúgók. A bodori képzelet szülte világ egyszer csak átszökik a diktatúra rögvalóságába.
A könyv a csíkszeredai BookArt gondozásában jelent meg, a bemutatója helyben, illetve – ahogy már említette – Kolozsvárott volt. Milyen reakciókat kapott rá a helyiektől?
Értem a kérdés mögött meghúzódó másik kérdést. Mindig voltak olyan kolozsvári (vagy erdélyi) származású emberek, akiknek erősen csípte a szemét, hogy én az ő városukat élem, az ő városukról merészelek írni. Ma divatos kifejezéssel élve „kulturális kisajátításként” fogták fel mindezt, hiszen én nem éltem át azt, amit ők, főként persze a román kommunista diktatúra borzalmait. Volt, hogy a célkeresztjükbe kerültem, és elég durván megtámadtak, mondván, fogalmam sincs Kolozsvárról. Egyikük például azt írta, annyira hülye vagyok, hogy még azt sem tudom, hogy a kolozsvári káposzta „pesti vendéglői kreáció”. Ennek némileg ellentmond, hogy a csíki ferences szerzetesek kézirata alapján 1695-ben Misztótfalusi Kis Miklós kolozsvári nyomdájában megjelent első magyar nyelvű nyomtatott szakácskönyv első receptjének címe ez: „Káposzta kolosvári módon”. Ezt készítettem el két hete a Bulgakov udvarán. Persze nem ez az általános hozzáállás. Én mindig hangsúlyozom, hogy bár az egyik otthonomnak tartom Kolozsvárt, azért én kívülről látom a várost. Nem kaptam készen, mint mondjuk Szentest, nekem kellett összeraknom magamnak. Mint, mondjuk, Budapestet vagy Ingolstadtot is.
Utóbbi anyám szülőhelye, egyben a készülő regényem helyszíne is. Anyai nagyapám nőgyógyász volt, ’44-ben besorozták hadiorvosnak. Először Kecskeméten szolgált, majd a hadikórházat előbb Budára, onnan pedig a bajor Ingolstadtba telepítették. Nagyanyám nagyapámmal tartott, és itt született meg az anyám – kétszer! Mármint hogy ugyanazon a néven kétszer anyakönyveztek egy-egy csecsemőt. Eszter Elisabeth von Vasarhelyit. Először ’44. december 24-én született meg (horogkereszt az anyakönyvi kivonaton), de csak 28 napot élt, mivel nagyanyámnak nem volt teje, és tápszer hiányában éhen halt. Aztán ’46. január 25-én „még egyszer” megszületett anyám (már nincs horogkereszt az anyakönyvi kivonaton). Ingolstadt egyébként a világ egyik legmisztikusabb városa, még Kolozsvárnál is misztikusabb. Amikor száműzik Faustot, megígértetik vele, hogy nem varázsolja el bosszúból az ingolstadtiakat, itt alkotja meg Frankenstein doktor a szörnyét, itt alakul meg és működik a világ legrejtélyesebb titkos társasága, az Illuminátusok Rendje – ők mindössze tíz évig szervezkedtek, ám azóta is mindent az ő nyakukba varrnak az összeesküvés-hívők a jakobinus diktatúrától Trianonon át a világháborúkig. Szóval ötvenedik szülinapomon életemben először felkerestem Ingolstadt városát és első anyámat, majd pár óra, valamint néhány korsó Helles múlva ugyanazt éreztem, mint az első kolozsvári éjszakámon: otthon vagyok, dolgom van. Szóval most már nemcsak szentesi, budapesti és kolozsvári író vagyok, de ingolstadti is. Azért vagyunk a világon, hogy egy csomó helyen otthon legyünk benne.
+1 KÉRDÉS
Mivel évek óta Siófok is egyre nagyobb szerepet játszik az életében, lesz önből siófoki író is, készül majd egy Balaton-parti kötet is?
Éppen most írtam meg az első siófoki novellámat egy Balaton-antológia számára. Ha valahová beteszem a lábam, kikerülhetetlen, hogy mélyfúrásba kezdjek, beleásom magam a helytörténetbe, és különösen a településhez köthető irodalomba, hogy otthonosan érezzem magam. A novellában Karinthy Frigyes utolsó pár napját írom meg, aki 1938. augusztus 29-én a siófoki Vitéz panzióban hunyt el. Ezt megelőzően a Karinthy család sok nyarat töltött itt. A villát a Vitéz házaspár üzemeltette, a mai napig áll, nemrég újították föl, ami jó hír, az már kevésbé, hogy eltűnt róla a Karinthy-emléktábla. Sok művész, író megfordult itt, főként Vitézék ismerősei – Vitéz Miklós író, forgatókönyvíró (ő írta például a Meseautót), Vitézné a kor egyik legjelentősebb producere volt. A Zsidófoknak is nevezett falu a nyolcszázas évek végétől nagyon népszerű fürdő- és mulatóhely volt kaszinókkal, éttermekkel, kurszalonokkal, lóversenypályával, színkörrel, a pesti nagypolgárság és művészvilág, így a zsidó polgárok, értelmiségiek zöme is ide jött nyaralni.
Ahogy Eötvös Károly írta az egykor nagyon népszerű Utazás a Balaton körül című kötetében: „Balaton-Földvár felé nem megy zsidó hullám, Siófok felé pedig nem megy keresztyén hullám.” Sokan sokféle módon beszámoltak Karinthy haláláról, de abban mindenki egyetért, hogy előző nap Frici Rejtő Jenővel végigdorbézolta a siófoki éjszakát, és hogy másnap, vagyis utolsó napján is jól összeveszett feleségével, Arankával. Egy verzió szerint Aranka a veszekedés hevében fejbe is vágta Fricit a papucsával. Ami ugye nem olyan egészséges, ha egy agyműtéten átesett emberről beszélünk. Szóval nekem Siófok nem a Plázs, nem a hekk, nem az óriáskerék, hanem Jókai, Krúdy, Hunyady Sándor, Rejtő vagy Karinthy. Azért ez elég jó társaság, nem?
Anomáliák a Jókai-bableves körül és egyéb nyalánkságok. Irodalmi beszélgetés Cserna-Szabó Andrással. Aki kérdez: Szebeni Zoli. Ördögkatlan fesztivál. Kisharsány, Szamárdelelő, 2025. augusztus 2-án szombaton 18 órától.
