Nem ugyanaz a kotta – Domokos Gáborral A nagy parádéról

Szakmáját tekintve erősen kötődik a filmes világhoz, így nem meglepő, hogy ennek a könyvnek is vannak mozgóképes ambíciói. A nagy parádét forgatókönyvnek szánta kezdetben, vagy pedig eleve már irodalmi műnek?

Első körben egy pörgős heist-movie-nak képzeltem el a sztorit, mozivászonra, és egy úgynevezett egész estés forgatókönyvet írtam belőle, bármit jelentsen is ez, mert sose értettem, hogy másfél óra miért számít egész estének. Aztán persze újra rájöttem arra, amit már tudtam addig is – és amit nyilván mindenki tud –, vagyis hogy ilyen nagy reményű forgatókönyvekkel tele van a föld összes írójának a padlása… De rájöttem arra is, hogy filmen a történetnek csak a csontvázát – vagy a lényegét, attól függ, honnan nézzük – lehet visszaadni. Hússal meg a szervekkel viszont, ha már beleragadtam ebbe a rettenetes metaforába, egy másik műfaj tudja pótolni, amit ugyanannyira szeretek, mint a filmeket: ez pedig a regény. Úgyhogy, kitöltve a hézagokat, feldíszítve, megfésülve, kicsit átdolgozva, de a lényegen azért nem változtatva, írtam a történetből egy regényt is. Ami furán hangozhat, mert a sorrend általában fordított szokott lenni, vagyis hogy egy könyvből lesz film, kicsit lecsupaszítva, rövidítve, butítva stb. De azért van ilyen is, és most nemcsak magamra meg a Speedy című krimimre gondolok, aminek a forgatókönyv verzióját sok évvel ezelőtt megvette az egyik legismertebb magyar producer, csak aztán nem lett semmi a dologból… kivéve egy regényt.

Miben különbözik leginkább a forgatókönyvírói és a prózaírói munkamódszere?

A forgatókönyvírásban, ami igazából egy „alkalmazott tudomány”, több a szabály és a kötöttség. Pláne, ha egy sorozatról van szó, ami ráadásul egy már létező külföldi széria adaptációja (és ez a nálunk futó produkciók nagy részére igaz). A regénynél a fantázia könnyebben szárnyalhat, vagy „szállhat el”, ami veszélyes tud lenni – de mindenképp szabadabb és élvezetesebb műfaj, én legalábbis, ebből a szempontból, jobban élvezem. Mert jópofa tud lenni egy sorozatepizód megírása is, még ha hátrabilincselt kézzel kell is csinálni néha…

Írt már regényt a reklámszakma világáról, és krimit egyaránt, de jelent már meg novellasorozata is. Az új könyve viszont a szélhámosok és a régiségkereskedelem (árnyék)világába vezet. Miért találta izgalmasnak ezt a témát?

Nem annyira az antik tárgyak érdekelnek, mint inkább a szélhámosok és svindlerek, meg a trükkös átverések, ezek kidolgozása, a részletek, az egész mögötti pszichológia. Ezek a relikviák csak kellékek egy-egy átverés bemutatásához. És persze belejátszik a dologba, hogy az általam ismert-látott (szélhámos)történetek többsége is általában valami olyan régiség körül forog, ami rohadt értékes – és amit lehet akár hamisítani is.

A cselekmény Ludwig van Beethoven István király című kottájának megszerzése körül bonyolódik. Ezzel a darabbal ünnepelték a Pesti Német Színház megnyitóját 1812-ben. Ön hogyan talált rá erre a darabra?

Az anyaggyűjtés során (mert az is része a „munkának”, amit nem szeretek annak nevezni, mert valójában roppant szórakoztató dolog) futottam bele egy cikkbe, ami pont erről a kottáról szólt. Vagyis az árveréséről, meg hogy hol és hogy találtak rá – és ez mind pont beleillett abba, amit kerestem, úgyhogy a valóságot felhasználva egy kicsit továbbgondoltam/-hazudtam a történetet, és igazából ez adja az egész regény (és a forgatókönyv) magvát.

Napjainkban egyre népszerűbbek a svind­lerek kalandjai, a fülszöveg utal is olyan filmekre, mint az Ocean’s Eleven, illetve A nagy balhé. De egyébként is csak úgy repkednek a filmes utalások a könyvben, akár egy Tarantino-moziban. A regényről nekem Rejtő világa, illetve Arsène Lupin ugrott be elsőre. Irodalmi előzmények közül miket említene hatásként?

Hát, hogy Rejtő hat az emberre, az szerintem óhatatlan, és Lupint is szeretem, de konkrét irodalmi alkotást most így hirtelen nem tudnék mondani a regény kapcsán – Thomas Mannt meg direkt nem mondom, az túl nagyképűen hangzana. Inkább filmek ugranak be, meg sorozatok, a felsoroltakon kívül például a Hustle (amit a magyar változat munkatársai gyalázatos módon Öt sikkes sittes alcímmel próbáltak tönkretenni, szerencsére sikertelenül), vagy a Svindlerek.

Az egyik szereplő, Menyasszony Mici kapcsán felmerül a dicső szélhámosmúlt, amit a közvélemény számára talán Repülős Gizi alakja jelenít meg leginkább. De különböző trükkök, módszerek is elhangzanak a könyvben. Van kedvenc sztorija a régmúltból?

Az anyaggyűjtésnek nevezett szörfölgetés közben egy csomó hihetetlenül jó és vicces sztorit olvastam, amiknek egy részét fel lehetne használni a Kétszínűek további részeiben is – már ha esetleg lesz igény ilyesmire. Az egyik kedvencem, ha mondani kéne egyet a megtörtént esetek közül, biztos Hamrák Jánosé lenne, aki szívet gyönyörködtető pofátlansággal eladta egyszer a Rottenbiller utca teljes burkolatát, Székesfehérvárra, a főtérre, ráadásul rendőri segítséggel… Fantasztikus ürge lehetett.

A hírek szerint a könyvből tévésorozat is készülhet. Hogy áll most ez a projekt, és mikorra várható a Kétszínűek folytatása?

Még a regény írása előtt átdolgoztam a forgatókönyvet úgy is, hogy tévésorozat lehessen belőle. Nemcsak azért, mert alapból sorozatokkal foglalkozom, de ez is belejátszik. Ami akár meg is valósulhat, mert egy menő producer fantáziát látott a dologban, és leforgattunk egy egészen jól sikerült pilotot remek színészekkel és stábbal, és azóta is ezzel házalunk a különböző csatornáknál, egyelőre sajnos hiába, de hát ilyen ez a popszakma. A pilot hamarosan felkerül a YouTube-ra is, úgyhogy bárki megnézheti majd. Ami pedig a könyv folytatását illeti, a fejemben már ott van a következő négy-öt rész története, vagyis azok csontváza… de inkább nem bonyolódom bele megint ugyanabba a harmatgyenge párhuzamba, az előbb is alig bírtam kievickélni belőle, ha egyáltalán…