Badacsonyi Ágnes: Gombarend

Takarítók irodaházakban kukákba dobják
asztalok melletti papírkosarakból
mindennapi szemetünket,
kávégépek poharai, pizzák
zsíros dobozaival keverednek,
használt elemek a halom aljára ülnek;
a kupac-korona, valami lebomló,
mondjuk, banánhéj,
még szendén,
barnulva-síkosodva rothad,
ám némi műanyag testünkbe épülve,
velünk együtt kerül majd a földbe.

A gombák korhadt fákon fonalaikkal énekelnek.
Fölényesek. Kalapjaik alól ellenségeskednek:
Miféle élőlények fontoskodnak itt létezésükkel?
Vonyítók, zümmögők, beszélők, némák? – egyre megy!
Halandók.
Nevetségesek.

Sakálok, cickányok, madarak, legyek…
mind bendőjében éget valamit.
Magokat, bűzlő húst, penészes tápot,
cukros levet, ami az asztalra ráfolyt
– mi összekarmolt egünkön a kalandvágy,
az utazás kerozinját.
Bezzeg a gombák! A profi emésztők…
Mit akarnak tudni a világról a gombák?
Nem a tudás, az enyészet itt a biztos pont.

A túlbuzgó majom
titkokat akart tenyerébe,
ellenségei után magát rúgta gödörbe.
Testén kívül szellemével emészt,
elveket ropogtat, fajtársait köpi ki,
mint leszopogatott csontokat.

Ha belobban a szikra,
pazar színek lesznek,
a Föld végbele durrogva üríti
a mindent-akarás salakját,
lázas betegünk dönt helyettünk tovább,
kohóban emésztődnek fegyverek,
szétfolynak a föld gyomrában,
a növények csak emésztőenzimek,
ugyanígy az állatok, emberek;
parlamentek, tornyok, színháztermek,
erotikához használt játékszerek,
képtárak, karámok, selyemruhák,
bölcs könyvek, születésnapi tortacsodák,
mindenféle gépek,
szakállnyírók, botoxtűk,
hajbodorító készülékek
– égnek, égnek, égnek.

Nyugalom jön.
Velőtrázó csend.
Esztétikus semmi.

Csak a gombák folytatják idétlen éneküket.
Atomsugárzást csemegéznek.
Micsoda szép táj – dalolják spóragyerekeiknek.
Végre!
Mi maradtunk fent, ők szétporladtak lent.
Gombavilág, gombarend.