Egy estén, nem sokkal Rodostóba való visszaköltözködésük után a fejedelem Vigouroux báró házában időzött. Szemlátomást gondterhelten hallgatta vendéglátója híreit.
A francia bárót, aki franciának kétségen felül francia volt, zavarba hozta e gondterheltség. Arra számított, hogy a fejedelmet feltüzelik azon kilátások, amelyeket igyekezett mind pazarabbnak festeni. Eddigi diplomáciai fiaskóit sikerült volt elfeledtetnie újabb nagyszabású tervek és ábrándok ígéretével, és ezekre hivatkozva újra meg újra útra kelnie a messzi Európába. Most úgy érezte: méltán fáj neki, hogy a fejedelem nem azzal az odaadó figyelemmel issza szavait, amelyet azok finom kifundáltságukkal megérdemelnének. De ügyelt rá, hogy csalódottsága ne üljön ki az arcára. Sőt: kettőzött lendülettel taglalta tovább, mely örömmel öleli boltozatos mellére Erős Ágost Rákóczit, mihelyt a Porta elengedi Törökországból. A fejedelem azonban konokul a mennyezetre szegezte borús tekintetét.
– Honnét vetted ezt a csillárt? – szakította félbe a szóáradatot.
A fejedelem, minden éleslátása ellenére, melyet politikai és emberi kérdésekben tanúsított, nem volt mentes némely gyarlóságtól – ezek talán még szeretetre méltóbbá tették személyiségét. Kedvelte a szép dolgokat. Finnyásnak azért nem lehetett mondani: egyformán rajongott a pompás ruhákért, a drágaköves ékszerekért, a nemes bútorokért, de még a lovától sem sajnálta a gazdagon megmunkált, aranyos csótárt.
– Velencéből hozattam – vallotta meg Vigouroux, majd sietve hozzátette: – Olcsó volt.
– Itt nem az a facsillár függött, amelyet én esztergároltam neked?
– Otthagytam Varsóban, a wilanówi palotában. Ágost elkönyörögte tőlem. Azóta is az ágya fölött lóg. Többre becsüli, mintha gyémántból lenne – füllentett folyékonyan Vigouroux, bűntudatosan sandítva a kandalló felé.
– Nem mondtad neki, hogy a keresztelődre kaptad?
– Hogyne mondtam volna. De végül felséged érdekében jobbnak láttam lekötelezni.
– Sebaj. Esztergárolok neked egy másikat.
– Ez csodálatos! – lelkendezett Vigouroux, azzal a széles mosollyal, amellyel citromba szokott harapni. – Engedje meg felséged, hogy akkor ezt cserébe felségednek ajándékozzam!
– Jól van, elfogadom – bólintott nagylelkűen a fejedelem, aki nagyra tartotta a velencei üvegművességet.
– Köszönöm – nyögte Vigouroux.
– Akkor rátérhetünk végre arra, hogy mit végeztél? Hajlandó-e Ágost kistafírozni ezt a Jablonovska hercegnőt, ha feleségül veszem?
– Ahogyan ezt az előbb már bátorkodtam felséged tudomására hozni…
– Nem mondtál te semmit – torkolta le Rákóczi. – Fél órája faggatlak, és csak hímezel-hámozol. Unalmamban már a csillárt kezdtem bámulni. Tehát röviden és egyértelműen: széna vagy szalma?
– Határozottan megfontolásra érdemesnek tartja a gondolatot.
– Mert az is! Mégsem fogadhat üres kézzel, ha háztűznézőbe megyek! Ez a három nagyobb sztarosztaság igazán a legkevesebb, amit kínálhat egy felkent fejedelemnek, ha az letelepszik az országában. Apropos, ha már nőkre fordult a szó: Sieniawskával beszéltél?
– Felséged parancsa szerint.
– Helyes. De nem említetted neki, hogy Jablonovskát akarom elvenni, ugye?
– Egy szóval sem – hazudott minden eddiginél nagyobbat a hóhányó, aki mitől sem tartott jobban, mint hogy a fejedelem csakugyan elhagyja Törökországot, és többé nem szorul rá az ő diplomáciai működésére. Nem került nagy erőfeszítésébe felhergelnie a nagyhetmannét, aki megígérte, hogy keresztülhúzza annak az arcátlan magyar sehonnainak a terveit.
– Akkor jó – bólintott Rákóczi. – Remélem, Ágostnak sem jár el a szája. Rettenetesen féltékeny az az asszony. Emlékszem, még anno tizenkettőben vásároltam egy szépmívű órát a czeherini sztaroszta feleségének. Micsoda perpatvart csapott! Világosan elmagyaráztam, hogy ez pusztán udvariassági ajándék volt, viszonzás a névnapi megemlékezéséért, de vajon hallgat-e egy szerelemféltő fúria a józan érvekre? Félek, ezt a házasságot sem fogja szó nélkül hagyni. Mielőbb befejezett tények elé kell állítanom, akkor aztán gondolhat, amit akar, kénytelen lesz jó képet vágni hozzá.
– Igazán nem akarok felséged pompás tervével vitába szállni, de nem volna tanácsosabb felségednek kivárni a livóniai fejedelemséget? Mégiscsak fejedelmi kérőként jelentezhetne…
– Így is fejedelem vagyok – mondta Rákóczi méltósággal.
– Természetesen – sietett egyetérteni Vigouroux. – De ha országa is volna felségednek, az talán külön nyomna a latban.
– Isten látja lelkemet, nem utasítanám vissza a livón trónt. De mit tegyünk, ha ilyen teszetosza a francia király? Hányszor értetted meg vele a nevemben, hogy Livónia az északi béke kulcsa, és ilyeténképpen legsajátabb érdeke Franciaországnak ugyanúgy, miként az orosz cárnak?
– Bizony nem egyszer – szépítette Vigouroux az „egyszer sem” kifejezést.
– És ehhez nem is kell egyéb, mint hogy írjon valahára Péter cárnak, hogy az nevezzen engem ki Livónia fejedelmévé. Egyszerűbb ez, mint az egyszeregy, mégis mióta hajtogatom már, hogy végtére megértsék!
– A francia király hajlana is a szóra, csak az tartja vissza, hogy Péter cár nemigen veheti már kézbe a levelét, hiszen negyedfél esztendeje visszaadta lelkét a Teremtőjének.
– Ejnye, no! Az a jókötésű Péter? Aki már hét hónaposan a két lábán járt?
– Isten nyugosztalja! Jelen pillanatban az unokája, II. Péter uralkodik.
– Tessék! Nem Pétert mondtam? Akkor meg mit kötözködsz? – fortyant fel Rákóczi jogos indulattal.
– Akkor róla mondta felséged, hogy már hét hónaposan…
– Azt nem róla mondtam, hanem eszembe jutott a nagyapja. Arról nincs tudomásom, hogy ez a Péter mikor állt a lábára.
– Mindössze tizenhárom esztendős.
– Remélem, akkor már megcselekedte. Én az ő korában már lányok után futkorásztam. Most bezzeg ez az átkozott köszvény… de én legalább élek.
– Mindannyiunk örömére.
– Nos, Livóniát nem felejtjük el, de egyszerre egy dolognak járjunk a végére. Mire ez a süvölvény Péter megtanul olvasni, addigra talán kézhez is kapja a francia király levelét, én meg ott leszek Lengyelországban, onnét csak egy ugrás Livónia.
– Elutazzam Párizsba, hogy megsürgessem a levelet?
– Nem, te velem jössz Lengyelországba. Azt akarom, hogy tanúja légy a dicsőségemnek, amihez te is hozzájárultál, kedves keresztfiam – fejezte be nyájasan.
Most, hogy ez a „kedves keresztfiam” elhangzott, Vigouroux megnyugodott: lám, még bírja a fejedelem szeretetét! De meg is érdemli, elvégre az ő kedvéért tért át a katolikus hitre. Nem mintha nagy áldozatába került volna: sok év hányattatás és a rossz emlékű selyemhernyó-história után olyan úr szolgálatába sikerült lépnie, aki nemcsak hogy nem ebrudalta ki, de minden szavát igaznak fogadta el. Ezért őszintén ragaszkodott Rákóczihoz, és csak azért hazudozott neki megállás nélkül, amiért a bécsi udvar konstantinápolyi követének is kémjelentéseket írt: hogy mégse csak egy vasat tartson a tűzben.
A közlés vége következik
