Kilenc út, kilenc hazajövetel – Szálinger Balázzsal az útitárs Petőfiről

Az Úti jegyzetek alapján bejárta a felvidéki városokat. Miért éppen Petőfinek a kevésbé ismert, népszerű művét választotta kiindulásként?

Nem vagyok irodalomtörténész, csak rajongó, ugyanakkor van róla egy képem, ami azért más, mint ami a középiskolás tantervben vagy a közvéleményben él. Ennek a bizonyos másságnak az egyik gyújtópontja pont az Úti jegyzetek/Útirajzok, amiben Petőfinek a legjobban megmutatkozik a humora, a szellemessége, a könnyedsége, meg az olyan jellegű tehetsége, amelyet kevesen ismernek. Ez a mű nekem fájó pont, mert ugyan van olyan középiskolai tankönyv, amiben szerepel, azért alapvetően még mindig leginkább a „Petőfi-szobrot” tanítják. Nagyon jó középiskolai tanár kell ahhoz, hogy a kezébe adja a diákoknak, amiből egyébként rengeteg dolog kiderül Petőfiről: hogy milyen könnyed prózát írt, hogy milyen gátlástalanul meg tehetségesen építi a saját imázsát, hogy milyen elképesztően korán rájött például arra a dologra, hogy ha vele foglalkoznak, akkor az őt építi, és hát ebben a szövegben folyamatosan elég durván üzenget a szakmának. Elég arcátlan, de ezt képes olyan szelíden s olyan finoman és öniróniával megcsinálni, néha meg olyan elképesztő pimaszsággal, ami valahogy nincs benne a közvéleményben élő Petőfi-képben. Nekem ez nagyon izgató és izgalmas. Persze attól még, hogy az ember szereti az Útirajzokat, még nem kell végigjárnia az utat, elég lenne elolvasni otthon, csak hát az én könyvem nem egy Petőfi-kötet. Ez egy útinapló, útirajz, amit valaki ír, szóval nekem is van egy adott élethelyzetem, aminek tavaly ilyenkor az volt a jelmondata, hogy menni kell. Egy olyan vállalkozás volt, amelyben volt egy olyan ötlet, hogy ezt a kettőt összekapcsoljam, de feladat volt ezt megtalálni.

Annak vajon mi lehet az oka, hogy az Úti jegyzetek/Útirajzok, vagy tágabb értelemben véve a prózai munkái kevéssé tárgyalt elemei az életműnek?

Talán pont a humor. Engem ez vonz Petőfiben, de őszintén szólva biztos, hogy szerepe van abban, hogy kicsit mintha le lenne takarva, mintha egy ilyen „szoborba” nem férne bele, hogy vicces, szellemes, fiatalos vagy gonosz, igazságtalan meg ellentmondásos. Például a betléri Andrássy-kastélyba nem megy be, mert utálta a mágnásokat, nem hívták, nem volt ott semmi dolga. Ugyanakkor a váraknak meg nagy rajongója volt, mert azok a régi magyar dicsőség megmaradt tanúi. Miközben egyszerűen csak annyi történt, hogy átalakult a hadászat, és ezek a mágnások leköltöztek a hegy tetejéről a folyó mellé a falvakba, és kastélyokat építettek. Tehát amit az Andrássyakban utál, azt bírja a Szapolyaiakban. Ady írja róla, hogy úgy kell őt vizsgálni, mint egy gyermeket, hogy bájos és ideges. Idegesítő is tud lenni, ellentmondásokkal teli, meg nagyon tud szeretni, gyűlölni, meg változik a véleménye. Ez kicsit olyan, mintha nem lenne teljesen normális. Ez nem fér bele egy nemzeti ikon imázsába.

Már előbb megvolt az úti cél, vagy ez a Petőfi-szöveg hatása?

Petőfi húzott a Felvidékre. Valahogy soha nem éreztem olyan nagy hívást abból a világból. Erdélyt sokkal jobban ismerem. Ott azért nem volt szervezett állami kitelepítés, ha az ember elmegy Dévára vagy Fogarasra vagy Hátszegre, ilyen teljesen eldugott, dél-erdélyi helyekre, mindig talál ott egy maroknyi magyarságot. Iglón vagy Lőcsén nincs, Eperjesen alig-alig van közösségként magát megszervezni képes magyar lakosság.

Mivel korábban hosszabb időt töltött Erdélyben és az al-dunai vidéken is, nekem logikus lépésnek tűnt ezek után Felvidék…

Eltelt egy év az utazás óta, és most már látom a közös pontokat, de valójában nem kapcsolódik egyik a másikhoz. Nyilván van egy saját élethelyzet is a háttérben, és mindig is vonzottak az olyan utak, amiket valaki vagy valakik végigjártak, és hogy vajon milyen lehet most az az út. Zrínyinek ott a téli hadjárata, az baromi izgató volt, ugyanígy végigjártam egykor. Szintén izgalmas volt Rockenbauer Pálnak A másfél millió lépés Magyarországon című műsora, és hogy milyen volna a hetvenes-nyolcvanas évek vidéki Magyarországát összehasonlítani a maival. Merthogy lényegében a tradicionálisan értett falu a magyar vidékről lényegében pont azóta pusztult el teljesen.

A közösséggel kapcsolatban másra számított? Nagyon megnehezítette ez a Petőfi utáni nyomozást?

Nagyjából azt találtam, amire számítottam, ahol ez problémát jelentett az írás szempontjából – mondjuk Lőcsén, Késmárkon vagy Iglón –, ott egyrészt Petőfihez lehetett nyúlni, és sokkal többet írtam az akkori időszakáról, hogy ott mi történt. És ha még nem is írt le mindent, helytörténészek meg visszaemlékezések alapján elég jól lehet rekonstruálni. Másrészt egy-egy túravezetőt mindenhol találtam, amitől én otthonosan éreztem magam. Két alapvető segítségem volt: az egyik Németh Zoltán költő, irodalomtörténész, aki épp Varsóban dolgozik, a másik pedig Kenyeres Oszkár, aki a Hazajáró című sorozat egyik arca. Vele még nem találkoztam személyesen, de már az Al-dunai… idején is leveleztünk. Tőlük kértem elérhetőséglistákat. Viszont teljesen véletlenül futottam bele Ambrus Ferenc íróba Rozsnyó főterén, akivel vagy 15 éve még Grendel Lajos és Cserna-Szabó András társaságában söröztünk, így Rozsnyó ügyében nem is néztem meg a kontaktlistát. Petőfi minden helyen szóba került, és sokat is beszéltünk róla, de nem minden helyen segített. Ő maga például utálta Kassát, nem is írt sokat róla, nagyon zavarta, hogy ez egy német város, és hogy vajon miért nem magyarul folynak a színházakban az előadások, miközben világos, hogy miért. Azért, mert nem magyar volt a lakosság. De nagyon izgalmas volt például Iglón egy Matej Barč nevű fiúval beszélgetni, aki már felnőtt korában tanult meg magyarul. Vele kifejezetten Petőfi és a szlovákok viszonya volt az egyik fő témánk, és hogy szlovák kultúrában milyen Petőfi-kép él.

Jelenleg mi jellemzi a szlovákok Petőfi-képét?

Nem hiszem, hogy averziójuk volna vele kapcsolatban. Nyilván tudják, hogy egy szlovák fiú volt. Tehát bájos, amikor azt írta Petőfi, hogy Lőcsén nagyon sok a szép leány, de sajnos nem az ő anyanyelvén beszélnek, márpedig ő azt szereti, ha a szép lyányok az ő anyanyelvén beszélnek hozzá. Mondja ezt a rendes szlovák anyanyelvi gyerek. Vicces volt, amikor Matejjel arról beszéltünk, hogy Pavol Országh-Hviezdoslav, a leghíresebb szlovák költő magyar, míg a leghíresebb magyar költő szlovák. Nyilván a XX. század elején a történelem úgy alakult, ahogy, és addig ezeket a fajta ellenségeskedéseket nem a lakosság, hanem a politika szította, a magyar állam oldaláról is. Természetesen ami történt a cseh bevonulással, az negatív hatással volt a Petőfi-képre, mert köztudott, hogy ő a magyar kultúrának az egyik csúcsdísze, tehát akkor az a magyaroknak az ügye, és a magyarokat mi alapvetően nem szeretjük. De az első világháború végén a szlovák értelmiségnek azért volt egy része, amelyik simán lehet, hogy magyar állami kötelékben maradt volna, akár egy föderalizált rendszerben. Csak hát valójában a csehek részéről, ahogy egyébként Erdély vonatkozásában is elfelejtjük, a Trianon előtti másfél év lényegében egy hódító háború volt a prágai, illetve a bukaresti hatalom részéről.

Visszakanyarodva még az Útirajzokra, Petőfi ekkor az önállósodás útjára is lépett, mondhatjuk ezt így?

Valami olyasfajta zöldmezős beruházás volt, amibe ő belevágott, amivel addig nem kísérletezett senki. A Szendrey Ignác boldogan odaadta volna Júliát Petőfinek, ha valamelyik vármegyeházán egy rendes írnoki állást vállal. Lényegében az összes korábbi költőt fel lehet sorolni a szupergazdag Zrínyitől és az udvari költő Janus Pannoniustól Berzsenyin és Csokonain át Kazinczyig, mindegyiknek volt állása, vagy legalább gazdálkodott. Nem „egy per egy” költők vagy írók voltak. Ezt abszolút Petőfi hozta be. Másrészt meg a mai költőképünket pont hogy nagyban meghatározza az a közvélekedés, hogy a költő definíciója: az az ember, akinek nincs rendes állása. Ez Petőfi műve onnan, 1845 elejéről.

A fülszöveg szerint „8429 kilométer után ért haza”. Az írás idején nehezebb magánéleti szakaszban volt, így felmerült bennem, hogy mennyire lett ez hazaérkezés?

Megbújt ez a hátsó szál, igen, de azért nem hagytam elhatalmasodni. Annyira azért jelen van, hogy egy picit savanyúbb lett, mint az Al-dunai… kötet. Ez annak a tudomásulvétele, hogy itt élek Keszthelyen, és meg kell szokni, hogy ilyenek a mindennapok, itt kell a szépségeket megtalálni. Itt él velem a hét- és a tizen­nyolc éves fiam, innen én nem megyek már sehova. Ebben a kötetben volt vagy kilenc út, ez kilenc hazajövetel is volt, és egyébként nagyon jó volt megérkezni. Izgalmas lesz majd, ha elindulok újra ezen az úton, de azért nem tervezek ilyen útirajzokat írni. Most mindenhol megkapom, hogy mi alapján mondom, hogy nem vagyok prózaíró, amikor már itt ez a két könyv. De ez tényleg nem egy tervezett dolog. Sokat segített, hogy egyben maradjak. Nagyon örültem, hogy megvan, meg annak is, hogy véget ért.