A hazugság sokszor hihetőbb – Molnár T. Eszterrel plüssmajomról és a jelen Magyarországáról

Jó ideje egy regényen dolgozik. A novelláskötet kiadása pusztán intermezzo, vagy önjogán jótáll magáért?

Ez egy önálló kötet, régóta dolgoztam az összeállításán, bár alapvetően regényírónak tartom magam. Az Élet és Irodalom hasábjain felkérésre egy évig közölt novelláim határozott ívre épültek, egy lakótelepi univerzumot hozva létre. E tizenkét szöveg mellé csatlakoztak be az elmúlt tíz évben írt egyéb novelláim, amelyek témájukban, történelemszemléletükben illettek hozzájuk.

Így aztán 24 novella alkotja ezt a kötetet, amely, nekem úgy tűnik, valamiféle visszakacsintás is az első, A számozottak című, 2016-ban megjelent, novellaciklusként is olvasható könyvére, amely szintén lakótelepi környezetet ábrázol. Mi a viszony a két kötet világa között?

A számozottak világa fojtóan szűk, disztópikus világ, és ugyan a mostani kötetben is található ehhez közel álló novella – a legrégebben íródott címadó –, mégis, a legtöbbjében sokkal nyitottabb a világ, habár ezek is szorongató érzést keltenek. A Rajzolok című novellában olvasható résszel tudom ezt a legjobban illusztrálni: „Boti szerint, aki itt él, ezen a lakótelepen, az örökre itt marad (…) Persze ez marhaság. Bármikor elindulhatnánk a bevásárlóközpont felé, továbbmehetnénk a metróhoz, felszállhatnánk rá (…) Mégsem szállunk fel soha…” A szorongatottság tehát nem feltétlen jelent bezártságot, a szereplők nem tudnak továbblépni. Ha A számozottak – ahogy mondták róla – Észak-Korea vagy a szocialista Magyarország, akkor a Tájkép… novelláinak jó része inkább a jelen és a jövő Magyarországát ábrázolja – a kerítéssel körülvett lakótelep nem konkrét disztópikus világ, hanem sokkal inkább a jelenünk és a lehetséges, körülíratlan szorongást keltő jövő képe.

Magánemberként hasonlóképp borúlátó, vagy inkább optimista alkat?

Bármennyire is szorongató érzések feszülnek a novellákban, azért a szereplők egynémelyike, főleg a gyerekek, rendszeresen megtalálják itt is a maguk oázisát a kilátástalanságban, tehát némi optimizmus még a legsötétebb képet festő írásokban is megcsillan. Az biztos, hogy a pillanatnyi magyar szociopolitikai környezet, amely részben ihlető forrásként szolgált, nem derűs, ám ez a könyv nem az ebből való kilábalás módjait firtatja, hanem inkább a belőle fakadó, meglévő félelmeket mutatja meg pesszimista jövőképként: hogyan válhat minden még rosszabbá, ha nem vigyázunk.

A kerítéssel körbezárt lakótelep, a benti „mi” és a kinti „ők” megosztottsága valamiképpen mindig valós probléma. A valóságban hogy látja, miként léteznek a magyar társadalmi szegregátumok?

Ez hangsúlyosan budapesti novelláskötet, és a fővárosunk nyomasztóan és zavaróan szegregált társadalmat mutat. Ha turistaként barangoljuk be, szinte mintha városrészenként másik országba tévednénk. Egy külvárosi lakótelepen teljesen más nehézségei lehetnek az ott lakóknak, mint mondjuk a pesti belvárosban élőknek – miközben egyre komolyabb problémát jelentenek a megélhetési gondok. A társadalmi mobilitás szinte megszűnt, ha van is, akkor státuszvesztésből fakad: a középosztályból egyre többen hullanak ki. Ráadásul a szegregáció öröklődik: generációk nőnek fel olyan családokban, ahol a szerény, túlélésre berendezkedő anyagi meghatározottság miatt a kulturális lehetőségek és az egészségügyi kilátások is eleve nagyon szűkösek.

A könyveiben a szociális problémaérzékenysége kitüntetett módon mutatkozik, ezen belül is a családi viszonyok, a szülő-gyerek kapcsolatok. Miért?

Azt hiszem, azért, mert az egyének mélyen egzisztenciális rétegei érdekelnek a leginkább, és ezek a család és az otthon függvényében vizsgálhatók a legjobban. A legdrámaibb és legelemibb dolgok a családban, otthon történnek. Ezek nemcsak rendkívül meghatározók, de érdekesek is. Ahogy a korábbi írásaimból is látszik, az anya-lánya kapcsolat mélyen érdekel, és most, az új regényem megírása közben még inkább foglalkoztat – lásd példaként a kötetből a Régóta várunk a jó hírekre című novellát. De sok más novellámban vannak a gyerekek vagy a fiatalkorú szereplők, mert ők a jövő, és egyre inkább homo politicusként, társadalmi szereplőként kerülnek előtérbe.

A mesekönyveiben, ifjúsági regényeiben mennyire alapvetés a derűlátás? Ha igen, akkor ez tulajdonképpen hazugságként tételeződik, megkímélendő a gyerekeket?

Esetemben a mesekönyvek világa sem problémamentes – sem az Egy majdnem normális család-sorozat, sem A Kóbor Szálló. De a problémák feloldása elérhető. Amikor gyerekkönyvet írsz, nem lehet a szakadék szélére állítani a kiskorút, hogy ott elengedd a kezét. Nem keseríthetjük el a gyerekeket. Szerencsére ez számomra nem okoz problémát, mert azt gondolom, a legtöbb bajra van megoldás – és amikor ezt leírom, akkor hiszek is benne, és nem csak behazudom. Ha a novelláimban a disztópia felé is hajlik a kezem, a meseregényeknél az ellentéte érvényesül: az utópia irányába mozdulok el. A valós világ ettől még sok esetben szomorú, de a meséim világa boldog.

A valóságferdítésekre a novelláskötetből a Kiürítési gyakorlatok és a Régóta várunk a jó hírekre című írások említhetők, előbbiben egy anya virtuális barangolásait követhetjük a Google-utcatérképen, utóbbiban a hírhamisítás ismerős hazai gyakorlata is tetten érhető. Pedig hát mindkettő párhuzamba állítható az írói fantázia teremtő gesztusával, vagy mégsem?

A Kiürítési gyakorlatokban az alapvető eszképizmusunk jelenik meg, a menekülés a „nem tudjuk, mi elől”, a vadidegenekkel való nem létező kapcsolat felnagyítása, amikor főszereplő anya úgy érzi, több köze van a ­Google Mapsen látott gyerekhez, mint a sajátjához, aki a szobájában napszámra számítógépes játékkal szórakozik. A párhuzamos valóságaink, az eszképizmusaink régóta izgatnak. Persze az írásban is megjelenik egyfajta kreatív eszképizmus, de ennek a mindenki által elérhető formája az olvasás vagy a sorozatnézés – amikor beleéljük magunkat egy fiktív világba. Egyébként én magam is szeretek a Google Mapsen túrázni, ez hatványozottan igaz volt a Covid idején, de amikor olyan tájról szeretnék írni, amit nem ismerek, akkor is bejárom az útvonalakat, tévelygek az utcákon – és rendszeresen találok elveszett dolgokat, mondjuk egy elszórt plüssmajmot, ami beindítja a fantáziámat, hogy vajon mit kereshet ott az útszélen.
A másik novella a hazugságról szól, és a sajtószabadságról. Az emberek természetes igénye, hogy tényleg jó híreket olvassanak az újságban – ugyanakkor azok feleljenek is meg a valóságnak! A post-truth világában azonban korántsem egyszerű eldöntenünk, hogy amit olvasunk, az hír-e egyáltalán. Régebben komoly hírfogyasztó voltam, napi szinten néztem a CNN-t, a BBC-t, olvastam a Die Zeitot, követtem a magyar híreket is, de azt vettem észre, hogy mostanában jóval kevesebb türelmem van a hírekhez. Feltételeztem, hogy megcsappant a bizalmam a sajtóban, és ennek a feltételezésnek akartam egy kicsit utánamenni ebben a novellában.

+1 KÉRDÉS
Végezetül tetézzük még a hazugságokat! A Lakótelep, jelen idő című novellájában egy nő online hazugságtréningeket tart. Átvéve a szerepét, megkérném, foglalja össze, miként telt az elmúlt hete!

Még a valóság talaján maradva némiképp: a kreatív írás óráimon a bemutatkozáskor az a feladat, hogy a jelentkezőknek három dolgot kell önmagukról mondaniuk, és két igaz állítás mellett a harmadiknak hazugságnak kell lennie. Aztán szavazunk, melyik volt a hamisság. A tapasztalatom az, hogy a hazugság sokszor hihetőbb a valóságnál.
Szóval elég sűrű volt a múlt hetem, főleg a készülő Lady Gaga-interjúm miatt, amiért kétszer is külföldre kellett utaznom – nem árulhatom el, pontosan hova, és azt sem, melyik lapban fog megjelenni. Az énekesnő PR-osa ráadásul egy tucatszor visszadobta már a szöveget, állandóan újra kell szerkesztenünk. Mindezt kedden és szerdán a Normafán most nyílt, kétszáz méteres beltéri sípályán csúszva pihenhettem ki. Igaz, nem olcsó, de annak, aki júliusban síelne, jó szívvel ajánlom. Egyébként meg nagyon sok a gyógyszerértékelői munkám, amiről részleteket szintén nem árulhatok el – csupa titoktartás az életem… Most éppen olyan gyógyszert tesztelünk, amit különféle európai országokban – Magyarországon még nem! – már szednek, és a női szőrnövekedést fokozza, mert divatba jött a női szakáll. Elég jók az eredmények, egy év alatt már fonható arcszőrzetről beszélhetünk, bár vannak mellékhatások, kicsit mélyül a hang…