Minden ismerősöm azt sugallta, a hangulat kormányváltó, ezért szinte biztos voltam a sikerben. Gondoltam, ha már otthon vagyok, kicsit elvegyülök az egri éjszakában. Meghökkenve vettem észre, hogy efZámbó Happy Dead Band-koncertet szervez a Kétfarkú Kutya Párt. A koncert helye egy alkalmi épületben volt, csak ezen estére nyitották ki, és ez volt a kampányzáró esemény. Korábban imádtam ezt a zenekart, megboldogult kamasz- és fiatal felnőtt koromban rengeteget utaztunk a koncertjeikre, ikonikus jelenet volt, amikor egyik barátom, aki később valami köztársasági érdemkeresztet kapott kutatásaiért, ott üvöltözött Gryllus Dorkának (énekesnője a zenekarnak) az első sorból, hogy aszonygya:
-- Dóóórkaaa, a közönség kíván tégeeed!
És mi vinnyogva röhögtünk és mulatott a tisztelt zenész közönség is. Mennyi időnk és lehetőségünk volt a röhögésre, édes jó istenem, ezen időkben...
Kicsit korán érkezünk, Lida a kezemet fogja, félősen nézi a felnőttek hadát, ezen kívül teljesen lenyűgözi, hogy mindenki a titkos nyelvet, a magyart beszéli körülöttünk, amit Skóciában senki sem ért. Folyamatosan köszöngetek, emberek jönnek oda egy pacsira, ölelésre, nagyon jól esik, hogy mindenki szeretettel emlékszik rám és ilyen melegen fogad, olyan mintha megittam volna tíz kávét valami boldogságszérummal. A koncertig még van egy kis idő, iszunk valami gyümölcslevet, mert kocsival vagyok, nem merek inni, meg a gyerek is velem van, nem akarok hertelenkedni, jó ez így. Ahogy vegyülünk a tömegben a hangszereket és hangosítást hurcoló technikusok közt, egy ismerős karikás szempár vonja magára a figyelmem, már perdülök is, ölelés. Lajos.
Az az igazság, hogy nagyon sok barátom van, és én egy nagyon szerencsés ember vagyok ilyen tekintetben. A barátaim, akiket teljesen eltérő életciklusokban szedtem össze, találtam, vagy adott nekem a sors, annyira eltérő társadalmi osztályokból és területekről jönnek, hogy nem lehet vonalat húzni közéjük, maximum, valami cikk-cakkvonalat, ha már mindenképpen rajzolni szeretnénk. A barátaim első hulláma a lakótelepről van, ahol 18 éves koromig éltem, és olyan meghatározó élettapasztalatot adott, hogy ha valaki megnézi a Facebook-profilomat, megértheti, miért a La haine (Gyűlölet) című ikonikus francia film a borítóképem.
A csapatunk elképesztő életet élt és én sodródtam velük. Csonka családok, iszákos szülők, túlterhelt apák, külföldön gürcölő felnőttek, egyedül élő anyák, kulcsos gyerekek voltak a jelzőik.
Magam, teljesen kilógtam a körből, sosem vertek otthon, családom egyben volt, kiszámítható felnőtt jelenléttel, igényes fogalmazással, tele hűtővel. A Forrás magazin főszerkesztője, a Magyar Rádió riportere, francia utazók és budai tudósok ültek a kanapénkon, unokatestvéreim New Yorkban tanultak, volt vagy 7000 könyv a lakásban. Anyámat megfigyelte a kommunista titkosszolgálat; azt hiszem ez mindent elmond arról, milyen miliőből jövök.
A barátaim, akik ha a szűkebb csapatot nézzük, valami tíz fő lehetett, de jobb napokon, akár harmincan is bandáztunk a padokon vagy pingpongasztalokon, változatos életpályát jártak be.
Sokan meghaltak már, jobbára balesetekben, öngyilkosságban, páran gyanús körülmények között, de a túlélők a magyar társadalom teljes palettáját adják. Sikeres nagyvállalkozó, alpinista, asztalos, kórházi dolgozó, gyári munkás, esztergályos, bankár, pilóta, Krisna-hívő önkéntes, bitcoin kereskedő, sofőr, idegenforgalmi szakember, volt államtitkár, üzletember, mérnök, közmunkás és páran a szürke zónából, amit nem lehet tudni, hol szürkül be igazán, de nem fehér.
Lajos erősen ölel, kezet fogunk, nézzük egymás ráncait, futnak a képek, nekem mindig futnak a képek, ha valaki elém kerül a múltból. Lajossal kapcsolatban, nem is csak egy-két sztori tolul fel azonnal, de történetek tucatjai. Nem tudom, olyan mint a Terminátor, mint aki néz valakit és a szeme előtt az információk pörögnek le a monitoron; azt hiszem, kicsit így működöm én is. Nem tudom jobban megfogalmazni.
Lajos. Meghúzta az élet nagyon. Tudok róla ezt-azt, hallottam vissza dolgokat, de én valahogy mindig azt a fiatal, nagyon jóképű srácot látom benne, aki egykor volt.
Akivel kint aludtam a hóban, mínusz tízben, hatalmas tűz mellett a Bükk-fennsíkon, aki kihúzott a Jutka-kürtőből, ahol majdnem meghaltam a barlangban, akivel cserebogárra vadásztunk tollasütővel, akivel rókavárat füstöltünk, akivel orvhorgásztunk, csavarogtunk, gátat építettünk a patakon, hungarocell-hajókat kreáltunk, csúzliztunk, tüzet raktunk 300 karácsonyfából januárban, aki 14 évesen azonnal leállt verekedni egy felnőttel a liftben, mert megvédett minket. Ő volt az, akit eszméletlenre vert egy roma galeri de ő akkor is leállt verekedni öt másik skinheaddel egy hatvan fős brigád ellen. Ő volt az, aki először ültetett spanglit a patak mellett és fűszoknyát csinált a nagy levelekből, úgy sétált a lakótelepen, gurgulázva nevető emberek sorfala közt, akivel sziklát másztunk, aki egy még nem áram alatt lévő magasfeszültségű, hatvan méteres oszlop tetején reggelizett, és semmitől nem félt. Ő volt az, aki fizikaórán megcsinálta a sulijának a kapcsolási rajzát, és a fizikatanár dühében kicsapatta a suliból, mert nem ismerte fel a bonyolult ábra alappilléreit sem. Édesanyám szerint ő volt valószínűleg a legokosabb a csapatunkból, de ADHD és hiperaktivitás jellemezte, amit ekkor még csak a hülye gyerek jelzővel illettek. Ő volt az, akit egyedüliként eltávolítottak az úttörőcsapatból, mert a piros nyakkendőbe belefújta az orrát a csapatvezető jelenlétében. Kemény volt, mint a titán és én vele lógtam éveket.
