Donald Trumptól azt várták, a világ legerősebb nagyhatalmának elnökeként megteremti az új, változatlanul nem igazságos, de legalább békés világrendet. Ehhez képest populista ténykedése óta minden konfliktus eszkalálódik. Véresebb az ukrán–orosz háború, egyre közelebb a humanitárius katasztrófához a gázai helyzet, Izrael és Irán rakétákkal lövöldözi egymást. Vlagyimir Putyin nem tudta felvirágoztatni Oroszországot, helyette radikálisan jobboldali autokratikus rendszerbe és háborúba sodorta. Orbán Viktor ide-oda rángatja a kormányt, és közben egyre durvábban, fenyegetőbben szitkozódik. Húzódik a klímaválság kezelése, lassan atomháború árnyéka vetül a világra, nincs hova menekülni. A mind gyakrabban felvillanó katasztrófatávlat még egyáltalán nem elkerülhetetlen, elvégre a politikusoknak és a gazdasági eliteknek is megjöhet az esze, a társadalom meg talán megijed annyira, hogy szervezetten kezelni kezdje az agybajt.
Magány elleni kísérletek
Ebben a helyzetben nem meglepő, hogy újra érlelődnek (különféle nevekkel, színekkel, akár középutasra festve, nehogy valaki rosszra gondoljon) a kommunisztikus elképzelések. Egyet nemrég idehaza, épp lapunkban olvashattunk Marosán György tollából Az „unortodox” kommunizmus álma címmel. (Népszava/Szép Szó, 2025. április 12.) Tisztelet a kiváló szerzőnek, hogy nem kerülgette a forró kását. Nem címkézte „a civil szervezetek jövőjének” vagy „az együttélés lehetséges társadalmi formáinak” írását. Itt kommunista alternatíváról van szó, természetesen „unortodoxról”, teszem hozzá, hiszen ortodox kommunizmus sosem létezett (a köznyelvben mára meghonosodott „kommunizmus” fogalom valójában a kommunista pártok politikai hatalmát, diktatórikus „szocialista” rendszerét jelöli). De ezen az „ortodox-unortodox” kérdésen egyelőre túllépnék. Lássuk inkább az elképzelés lényegét.
Marosán György abból indul ki, hogy alapvetően a digitális technikai forradalomnak, az internetnek köszönhetően világunk sok zűrzavar és krízisek mentén áttekinthetetlenül komplex rendszerré változott. Ami oda vezet, hogy „minden emberi viszony – a párkapcsolatoktól és a családoktól kezdve a kis közösségeken, a városokon és a vállalatokon keresztül az országokig és a kultúrákig; sőt az egész emberiség – megállíthatatlanul újjászerveződik”.
A folyamatban meghatározó szerepe lesz a mesterséges intelligenciának (MI), amely befolyásolja, átalakítja a munkaszervezést, az államirányítást, tervszerűbbé, racionálisabbá teheti a termelést és az elosztást, arról nem is beszélve, hogy a nyomában járó automatizáció minimálisra csökkentheti a szolgai jellegű fizikai munkát. Marosán (és több kutató) szerint a változásnak fontos következménye lesz az ember elmagányosodása, mivel egyre kevesebb személyes kapcsolatra lesz szüksége fogyasztói igényeinek kielégítéséhez. Ebből a gyötrelmes, destabilizáló társadalmi „betegségből” pedig valószínűleg a kis közösségek újjászervezésével, közösségépítő programokkal lehet kitörni. A szerző itt látja a rést a „magas életminőséget biztosító és a kölcsönös segítségen alapuló társas viszonyokat megteremtő kommunaközösségek létrehozására is”. Ezen próbálkozások alanyai igyekeznek rátalálni egy kölcsönös szolgáltatáscserén és az alkotásokon nyugvó életformára. Marosán pontosabb meghatározása szerint „a kommunák fenntartható életmódot folytató, a társadalmi együttélés szabályait betartó, piaci értéket is létrehozó adófizető polgárok demográfiai szempontból is stabil közösségei. Tagjaik alkotást célul tűző életformát követnek, segítőkészen fordulnak saját közösségük és az egész társadalom felé, de szívükön viselik az emberiség jövőjét is.”
