Donald Trumptól azt várták, a világ legerősebb nagyhatalmának elnökeként megteremti az új, változatlanul nem igazságos, de legalább békés világrendet. Ehhez képest populista ténykedése óta minden konfliktus eszkalálódik. Véresebb az ukrán–orosz háború, egyre közelebb a humanitárius katasztrófához a gázai helyzet, Izrael és Irán rakétákkal lövöldözi egymást. Vlagyimir Putyin nem tudta felvirágoztatni Oroszországot, helyette radikálisan jobboldali autokratikus rendszerbe és háborúba sodorta. Orbán Viktor ide-oda rángatja a kormányt, és közben egyre durvábban, fenyegetőbben szitkozódik. Húzódik a klímaválság kezelése, lassan atomháború árnyéka vetül a világra, nincs hova menekülni. A mind gyakrabban felvillanó katasztrófatávlat még egyáltalán nem elkerülhetetlen, elvégre a politikusoknak és a gazdasági eliteknek is megjöhet az esze, a társadalom meg talán megijed annyira, hogy szervezetten kezelni kezdje az agybajt.
Magány elleni kísérletek
Ebben a helyzetben nem meglepő, hogy újra érlelődnek (különféle nevekkel, színekkel, akár középutasra festve, nehogy valaki rosszra gondoljon) a kommunisztikus elképzelések. Egyet nemrég idehaza, épp lapunkban olvashattunk Marosán György tollából Az „unortodox” kommunizmus álma címmel. (Népszava/Szép Szó, 2025. április 12.) Tisztelet a kiváló szerzőnek, hogy nem kerülgette a forró kását. Nem címkézte „a civil szervezetek jövőjének” vagy „az együttélés lehetséges társadalmi formáinak” írását. Itt kommunista alternatíváról van szó, természetesen „unortodoxról”, teszem hozzá, hiszen ortodox kommunizmus sosem létezett (a köznyelvben mára meghonosodott „kommunizmus” fogalom valójában a kommunista pártok politikai hatalmát, diktatórikus „szocialista” rendszerét jelöli). De ezen az „ortodox-unortodox” kérdésen egyelőre túllépnék. Lássuk inkább az elképzelés lényegét.
Marosán György abból indul ki, hogy alapvetően a digitális technikai forradalomnak, az internetnek köszönhetően világunk sok zűrzavar és krízisek mentén áttekinthetetlenül komplex rendszerré változott. Ami oda vezet, hogy „minden emberi viszony – a párkapcsolatoktól és a családoktól kezdve a kis közösségeken, a városokon és a vállalatokon keresztül az országokig és a kultúrákig; sőt az egész emberiség – megállíthatatlanul újjászerveződik”.
A folyamatban meghatározó szerepe lesz a mesterséges intelligenciának (MI), amely befolyásolja, átalakítja a munkaszervezést, az államirányítást, tervszerűbbé, racionálisabbá teheti a termelést és az elosztást, arról nem is beszélve, hogy a nyomában járó automatizáció minimálisra csökkentheti a szolgai jellegű fizikai munkát. Marosán (és több kutató) szerint a változásnak fontos következménye lesz az ember elmagányosodása, mivel egyre kevesebb személyes kapcsolatra lesz szüksége fogyasztói igényeinek kielégítéséhez. Ebből a gyötrelmes, destabilizáló társadalmi „betegségből” pedig valószínűleg a kis közösségek újjászervezésével, közösségépítő programokkal lehet kitörni. A szerző itt látja a rést a „magas életminőséget biztosító és a kölcsönös segítségen alapuló társas viszonyokat megteremtő kommunaközösségek létrehozására is”. Ezen próbálkozások alanyai igyekeznek rátalálni egy kölcsönös szolgáltatáscserén és az alkotásokon nyugvó életformára. Marosán pontosabb meghatározása szerint „a kommunák fenntartható életmódot folytató, a társadalmi együttélés szabályait betartó, piaci értéket is létrehozó adófizető polgárok demográfiai szempontból is stabil közösségei. Tagjaik alkotást célul tűző életformát követnek, segítőkészen fordulnak saját közösségük és az egész társadalom felé, de szívükön viselik az emberiség jövőjét is.”
Nem társadalmi forradalomra kell hát gondolni, már csak azért sem, mert ez a forma a szerző reményei szerint a tőkésállam számára is kívánatos lehet, hiszen stabilitását, kiegyensúlyozottabb működését szolgálhatja. Marosán György hangsúlyozza: békés, önreflektív folyamatról van szó. Nem elméleti modellek alkalmazásáról, hanem új együttélési formák alakításáról, kísérletezésről van szó, amelyet Pjotr Palacsinszkij orosz-szovjet mérnök alapelvei jól összegeznek: rossz megoldás esetén új ötletek kellenek, azokat csak olyan mértékben kell megvalósítani, hogy csődjük túlélhető legyen, a kudarccal pedig szembe kell nézni, tanulni belőle, és újra próbálkozni. A szerző nem vállalkozik konkrét új ötlet ismertetésére, nem vázolja fel egy szerinte lehetséges kommunaforma működését. Célja elsősorban az ösztönzés – kifejezetten azok számára, akiket foglalkoztat egy ilyen alternatíva, amelyet nem lehet senkire ráerőltetni. Így sem kizárt, hogy idővel társadalmi szintű hálózat alakul ki ezekből a formákból.
Alulról építkezve
Ismét egy olyan elképzeléssel ismerkedhetünk meg, amely hosszabb evolúciós folyamat eredményeként jut el egy kommunisztikus társadalmi formáció kialakulásáig. A baloldal ma általában tartózkodik határozott utópiák, ideálisnak tekintett, célként kitűzhető modellek felvázolásától. Ami teljesen érthető, hiszen a XX. század forradalmi kísérleteit épp egy ilyen modell követése kergette erőszakba, majd bukásba.
Az általános újbaloldali irány ezért nem forradalmi, tartózkodik bármiféle erőszakos hatalomátvétel szándékától, szükségességétől. Inkább arra helyezi a hangsúlyt, hogy egy új, a tőkés piacgazdaságon és a parlamentáris polgári demokrácián túllépő társadalmi forma meghatározó alakzatainak még a kapitalizmusban kell megjelenniük és elterjedniük.
Különben nincs hova továbblépni, egy kierőszakolt átalakulás csak „forradalmi” diktatúrához vezethet. Ezért is kapaszkodik ma sok baloldali irányzat a szövetkezetekbe, civil szervezetekbe, érdekvédelmi mozgalmakba, a szociális hálón létrejövő laza közösségekbe. Alulról építkezve eljutni egy új együttélési, gazdasági alternatíváig.Alapvetően elfogadom ezt a szemléletet. Marosán György elképzelésével sem vitatkozni kívánok, ami társadalomfilozófiai szinten vele úgyse nagyon menne. Rendben, legyen valahogy így. Bár így lenne! Léteznek hasonló irányú önszerveződési törekvések, ha annyira elkötelezettek vagyunk, csatlakozzunk, vegyünk részt a „kísérletezésben”. És akkor most jöhet a „csak”.
Csak nem vagyok meggyőződve róla, hogy ezek a kommunaszerveződések, életközösségek önmagukban el tudnának vezetni egy szélesebb társadalmi modellváltáshoz.
Ösztönözhetik, vonzó mintákat mutathatnak fel, de aligha járják majd be a világot egy új típusú kommunizmus kísérteteként. Elsődleges szerepük sokkal inkább a tőkés piacgazdaság humanizálásában, a hatalom társadalmi kontrolljában lehet. Amit lényegében Marosán György is elismer, mikor azt írja, hogy a folyamat eredménye „a tőkésállam szemszögéből (is!) kívánatos közösségi forma”.Ez sem kevés. Egy komolyabb, rendszerszintű átalakuláshoz azonban majd több kell. Amihez még mindig használhatók lesznek az „ortodox” felfogások, mindenekelőtt a tág értelemben vett marxista szemlélet. Ez rendszerként értelmezte egy kor kapitalizmusának működését és annak ellentmondásait, társadalmi hatásait. Elismerte a munkamegosztás, a piac, a technikai fejlődés, a parlamentarizmus, a polgárosodás progresszív eredményeit. Föl akart lépni azonban a munkaerő kizsákmányolása, az egyenlőtlenség, a centralizálódó, elsősorban közép- és elitrétegek érdekeit képviselő gazdasági és politikai hatalom, az emberi kapcsolatokban és a fogyasztásban jelentkező elidegenedés ellen. Az alapproblémát pedig a tulajdonviszonyokban látta. És ez a képlet nem nagyon változott.
Másodlagos, hogy már visszaszorulóban a fizikai munka, hagyományos értelemben egyre kevésbé beszélhetünk munkásosztályról, hogy a felgyorsuló technikai fejlődés magasabb életminőséget teremtett, hogy a digitalizáció, az MI szinte áttekinthetetlenül komplex rendszerbe szervezte a világot. A társadalmi hierarchia, a kizsákmányolás, az egyenlőtlenség, a kreatív energiák piaci korlátozása, az elitek uralma változatlan. A maffiaversengés újabb háborúkhoz vezet. Kitapintható az emberek elidegenedettsége, magányossága. És a negatív jelenségek, folyamatok oka továbbra is a tulajdonviszonyokban, a tőkés piacgazdaság dogmáiban rejlik. Ha ezek nem változnak, hiába jönnek létre elszórtan kibucok, szövetkezetek, fennmaradásuk attól függ, be tudnak-e tagozódni a tőkés gazdaságba. Hiába alakulnak civil szervezetek, alkotói, művészeti közösségek, a gazdasági szerkezet korlátozza életképességüket: nem tudnak kellő erőforrásokhoz jutni.
Végül, a tőke
Az „ortodox” baloldali szemlélet nem kérdőjelezi meg a kialakult termelési láncolatot, az állami szolgáltatási rendszereket, csak ki akarja szabadítani őket (a bennük bérért dolgozókat) a magántulajdonra épülő tőke igájából. Ennek a szerkezetnek a demokratizálásért lép fel. Több jogot követel a dolgozóknak, támogatja tulajdonjoghoz jutásukat, az állami intézményeknek az alkalmazottak önigazgatásán alapuló működtetését. Ebből fejlődhet ki hosszabb távon, megfelelő tudás és tapasztalat megszerzése során egy új, korszerűbb, igazságosabb gazdasági-társadalmi-politikai rendszer. És még akkor is ott egy szintén „ortodox” kérdés: Vajon átadja-e a tőke békésen a hatalmát? Erre viszont már egyértelműen unortodox választ szeretnék kapni: Igen!
