Egyedül azt becsülöm a radikális jobboldalban, a populistákban, hogy előbb-utóbb világossá teszik, mit akarnak, mivel akarják mozgósítani áldott szolganépüket. Idén például végre egyértelművé vált, hogy Magyarországnak szélsőjobboldali, akár fasisztának is nevezhető kormánya van. (Ha már bárkiket lehet ma kommunistázni, méghozzá sztálinista színezetben, miért éppen a fasiszta jelzővel kéne óvatoskodni? Ha kicsit pontatlan, hát istenem.)
Orbán Viktor március 15-i beszédében, a Harcosok Klubja toborzóján, a CPAC Budapesten és a Patrióták Európáért frakció nagygyűlésén elmondott szónoklataiban, a gyülekezési törvénnyel és az átláthatósági törvénytervezettel világossá tette a politikai irányt: harc a liberálisok, a baloldal, a globalista internacionalizmus, az LMBTQ-közösség, a migránsok ellen, éljen a keresztény nemzetállam! A fő ellenség az Európai Unió és Ukrajna! Az egyik azért, mert ügynökhálózattal bomlasztja a nemzetállamokat, a másik meg azért, mert fegyverrel kénytelen küzdeni szuverenitásáért. Eltakarítani, elűzni, elfoglalni, magukra hagyni, plakátra tűzni őket. Tiszta, szabatos beszéd, mostantól nem kell már a sorok között bogarásznunk, hanglejtéseket, félmondatokat értelmeznünk, hogy mi meg mennyire. Hogy milyen vonalakon léptek vissza és túl, merre az arra. Szélsőjobboldali kormányunk, politikai kurzusunk van, pont. Miközben a rendszer jogilag még polgári demokratikus. De egy kétharmados többség a hatalom kisajátításának irányába torzíthatja.
Kártyavárat magára
Az uniós Patrióták frakció létrehozásával világosak, artikuláltak a szélsőjobboldali irányvonal egyéb európai, komolyabb szavazóbázissal rendelkező képviselői is. Egyik támogatójuk, Vlagyimir Putyin 2014 óta jelzi, hogy zavaros geopolitikai, nagyhatalmi érdekeinek háborús úton is kész érvényt szerezni. És Donald Trump se nagyon titkolódzik újabb elnöki ciklusa kezdetén: erős, nemzeti Egyesült Államokat akar, nyílt hatalmi nyomással, véget vetve az egyeztetési fórumok kusza szövevényének. Cowboyos népvezéri imázsának külön hálásak lehetnek a polgárok: napi szenzációhajhász kijelentéseivel, rendelkezéseivel, azok módosítgatásával kicsit beavatott a politika dinamikájába, erőviszonyaiba, játékszabályaiba. Ha nincs kártyád, maradj csendben!
Mi következhet mindebből? Sok minden, de már távolról sem bármi. És ha egy időre becsukjuk szemünket, fülünket, és próbálunk elvonatkoztató, modelláló eszünkkel tájékozódni, körvonalazódhatnak összefüggések. Jómagam például, nyilván sokak gondolataira támaszkodva, úgy látom, a globalizációs folyamat megrekedt. Ami már rég nem azt jelenti, hogy az Egyesült Államok nem tudja az egész világra kiterjeszteni befolyását. A multinacionális elitben érződnek a törésvonalak. Nem tudtak egységes gazdasági teret kialakítani, így vetélkedéseik, egyeztetéseik, ellentéteik ismét az érdekszféra-politizálás felé mozdítják világunkat. Kína és Amerika szembenállása nyilvánvaló, sokat erősödött India és az iszlám pólus is. Egy ideig úgy tűnt, Oroszország gyenge gazdasági teljesítménye miatt leszorul a porondról, de Putyin katonai erőt demonstrálva visszatuszkolja.
Mivel senkinek sem érdeke és végzetes háborús konfliktus kirobbantása, ilyen helyzetben a nagyhatalmi centrumok (akár a maffiavezérek) igyekeznek meghatározni és elfogadtatni egymással érdekszféráikat. Fontos megjegyezni, hogy ha van ebben a képletben némi igazság, nem feltétlenül tudatos döntésekről, titkos megállapodásokról van szó, hanem alakulóban lévő folyamatról.
A mi helyzetünk szempontjából nem is az a fontos, hol rajzolódnak majd esetleg ki az új érdekszférák, hanem az, hogy Európa hatalmi tényezőből egyre inkább érdekszférává válik.
Trump jelzései arra utalnak, az Egyesült Államoknak nincs szüksége erős szövetségesre. Előnyösebb számára, ha Európa érdekszférává gyengül. Ami azt jelenti, nem érdemes tovább támogatni az Európai Unió integrációs törekvéseit, nemzeteken átnyúló normáit, intézményrendszereit. Ha a cél nem is az Unió szétesése, de a nemzetállami tagozódás erősítése valamiféle konfliktusos gazdasági együttműködéssel előnyösebb a jelenlegi amerikai vezetés mögött álló elitnek. Az pedig tény, és nem elmélkedés tárgya, hogy Putyin már régóta munkálkodik Európa megroppantásán. Ám a cél aligha a kontinens meghódítása (bár Oroszország nem igazán virtuóz az áttételes, diplomáciai érdekérvényesítésben), hanem érdekszférává darabolása, amelyen aztán lehet osztozkodni.
A szuverének sava
Nyilvánvaló, hogy az éppen közös nagyhatalmi célhoz a szélsőjobboldali mozgalmak, kormányzati rendszerek támogatásával lehet a legközelebb kerülni. Nemzeti, patrióta, szuverenista jelszavakkal ők tudják mozgósítani az embereket a „liberális, internacionalista, globalista” európai elit ellen. Ha nem is jutnak mindenhol hatalomra, számolni, egyezkedni kell velük, ami mindenképpen lassítja, hosszabb időre meg is állíthatja az integrációs folyamatot, vagyis a kontinens hatalmi pozíciójának erősödését.
Lehet, hogy Orbán Viktor felismerte ezt a folyamatot, lehet, hogy csak sodródik benne. Az viszont egyértelmű, hogy nem hisz Európa megerősödésében, nemzetközi mozgásterének növelésében, sőt megtartásában sem. Szembefordult az integráció perspektívájával. Nem akar többet költeni rá, nem érdekli Ukrajna sorsa. Számára Oroszország a partner, Kína és Trump Amerikája. A nagyhatalmak.
Előnyösebbnek látja közvetlenül az ő érdekeikhez alkalmazkodni, köztük manőverezni valamiféle semleges pozícióig, és nyugodtan uralkodni keresztény, nemzeti kisbirtokán. Nagyurak, a globális elit meghatározó erőinek szolgájaként. Nem éppen szuverenista cél.
Mindenesetre ha Trump megállapodik Putyinnal (ami lehet, hogy valamilyen szinten már megtörtént), a polgári demokratikus Európa kritikus helyzetbe kerül. Vagy teljes erővel felvállalja Ukrajna oldalán a háborút, és meghátrálásra kényszeríti Oroszországot, ami elképesztő kockázatokat, áldozatokat jelent, vagy pedig sorsára hagyja a kelet-európai országot (esetleg csonka formában berántva az EU-ba), és gazdasági megerősödésére, uniós reformokra, saját védelmi képességeinek fokozására, az integráció felgyorsítására koncentrál, határozott politikai küzdelmet vállalva a szuverenistákkal.
Az utóbbi változat megalkuvásai ellenére is bizonyára vonzóbbnak tűnik, de már-már irreálisan komoly politikai tudatosságot, összehangoltságot követel. A gazdaságélénkítő lépéseken túl megoldásra várnak azok a társadalmi válságjelenségek, amelyek jelenleg a szélsőjobboldalnak adnak muníciót. Érezhetően szűkebbre kéne zárni az egyenlőtlenségi ollót, növelve a szociális kiadásokat, modelleket kidolgozni a szegényebb, kiszolgáltatottabb rétegek felzárkóztatására. Ezzel összefüggésben kell kezelni a migránsproblémát is. Mert nem az a fő kérdés, hány embert és hogyan engedünk be, ki a menekült, és ki a gazdasági bevándorló (ez politikai ügy), hanem hogy miképpen sikerül a már itt lévőket, mindinkább enklávékba tömörülő csoportjaikat integrálni az európai társadalmakba. Sikerül-e finomítani és megerősíteni az ehhez szükséges intézményrendszereket, bevonni a folyamatba minél több civil közösséget? Biztosítani a mobilitást, a felemelkedési pályákat, hogy egészében ezek a nemzetiségi-vallási kisebbségek ne képezzenek egységesen lesüllyedt szociális réteget. Ha az olcsó munkaerejük kizsákmányolására volt/van hajlandóság, annak szociális következményeivel is szembe kell nézni.
Önerős repülőrajt
És akkor még nem is beszéltünk korunk talán legégetőbb egyetemes problémájáról, a klímaválságról. Úgy tűnik, mintha a világrendformáló nagypolitikai izzásban a kérdés háttérbe szorulna. Globális jellege miatt nyilvánvalóan nehéz most összehangolni a különféle érdekeket. Még európai szinten, a létező egyezmények ellenére sem garantált a továbblépés.
Félő, hogy a világpolitikai átrendeződés és a klímaválság is a körmünkre ég. Annyi viszont bizonyos, hogy Európának valamiféle tágan értelmezett baloldali alternatíva nélkül kevés az esélye a kilábalásra. A jelenségek lentről, a társadalmi ellentmondások és érdekek felől történő szemlélete kínál igazán pontos képet arról, mi történik. Látható, hogy el kell kezdeni a szabadságharcot a tőke mindenre rátelepedő, jelenleg kifejezetten konfliktusélező hatalma ellen. De nem nemzeti vertikumokban, a helyi kiskirályok hűséges szolgálatával. Első szinten már a kreatív termelői szféra nemzetközi összefogása is jelentős lépés lenne.
Szánalmas, hogy a világ legkiválóbb elméi, tudósok, szakemberek, művészek tőkés profitérdekek szolgálatában vergődnek.
Nagy veszedelem, például egy világjárvány idején ugyan megkapják a lehetőséget a teljes kibontakozásra – amíg a gyógyszergyártó cégek nem kezdik „szabályozni” az eredmények terjesztését, árusítását. Értelmes javaslatok, tervezetek százai hevernek vállalati és kormányzati fiókokban. Klímaválságról, egészségügyről, oktatásról, energetikai kérdésekről. De hiába, mert megvalósításukhoz éppen nincs politikai akarat. A megbízható tudással rendelkező, kreatív emberek elképzeléseikkel a médiában sem kaphatnak tág teret, mert nem üzleti érdek. Nem volna jobb számukra kivívni több hatalmat, hogy legalább az emberiség szellemi kincse kiszabaduljon a piaci béklyóból? Vagy jobb inkább várni, egyre csak várni, hogy valamelyik párt majd a zászlajára tűz valamit, és megvalósítja az öt százalékát, vagy hogy valamelyik nagy cég üzleti fantáziát lát egy találmányban, programban? Reménykedni, hogy a nemzetünk önerőből repülőrajtot vesz…
