– Öt éve jelent meg az Integrációs mechanizmusok a magyar társadalomban című tanulmánykötet, s nemrég a folytatás, az Integráció, egyenlőtlenség, polgárosodás, amelyben a Kapcsolathálózati tipológia változása és jelentősége a társadalmi integráció szempontjából 2015–2021 között című, Dávid Beátával és Hajdu Gáborral közös tanulmányt jegyzi. Milyen változások tűntek fel önöknek?
– A magyar, markáns jellemzővel, kapcsolathiányos társadalom, és abból a szempontból hagyományos, hogy a családi kapcsolatok fontos szerepet játszanak a kapcsolathálózatokban. A tanulmányban bemutatott kapcsolati tipológia fényében úgy tűnik, hogy a kimondottan kapcsolati hiányokkal küszködő csoportok aránya nőtt, tehát az adatokból egy kezdetben sem túl rózsás állapot további romlása látható világosan. A Covid-járvány negyedik hulláma alatt történt az adatfelvétel, és lehetséges, hogy ez nyomot hagyhatott a kapcsolathálózatokon. Az erősnek nevezett, legfőképp szoros családi és közeli baráti kapcsolatok valóban reziliensek, azokat kevésbé károsította a járvány. A társadalom integrációja szempontjából is különösen fontos a gyenge kötéseknél, azaz lazább ismeretségek esetében látható csökkenés.
– Mennyire várható valamiféle regenerálódás, visszarendeződés?
– Ezt jövőbeni kutatások mutatják majd meg. A rendszerváltás után a vagyon, illetve a pénztelenség megosztó paraméterként lépett be a kapcsolathálózatokba. A politikai hovatartozással kapcsolatos ellentétek szintén megosztják azokat, s nem valószínű, hogy az elmúlt években ez enyhült. A Covid–19-járvány idején az oltakozással kapcsolatos álláspontok vagy a járvány kezelésére hozott intézkedésekhez való hozzáállás szintén több kapcsolat szakítópróbája lett.
– „A társadalmi elszigeteltség érzékeny mutatója, hogy egy adott társadalomban mekkora a barátot nélkülözők aránya”, írják. A rendszerváltás előtt ez nagyon rossz volt, majd jött egy javulás. Mi történt?
– A nyolcvanas években rögzített adatok egy része az ISSP (International Social Survey Programme – Nemzetközi társadalmi felmérés program) 1987. évi adatfelvételéből származik. Ebből azt tudhattuk meg, hogy a vizsgálatban szereplő országokhoz képest kevesebb magyar felnőtt rendelkezett baráttal, a magyar felnőttek több mint harmada egyetlen barátot sem tudott említeni. A barátok átlagos száma is alacsonyabb volt, és a barátságok instrumentális jellege, azaz hogy milyen praktikus dolog elintézésére lehet felhasználni azokat, nagyon dominánsnak mutatkozott a barátságokra más országokban jellemzőbb érzelmi támogató funkció rovására. Mára, úgy tűnik, némiképp megváltozott a barátság fogalma. A kilencvenes években még jelentősen eltért, hogy a férfiak és a nők kit tartottak barátnak. Mostanra a férfiak barátságaiban is szélesebb körben megjelent a korábban inkább a nőkre jellemző érzelmi kitárulkozás, a problémák megbeszélése, azoknak a másik fél előtti felvállalása. Láthatóan ez szűkíti is a barátok számát, hiszen olyan bizalmi barátból, aki előtt bátran, őszintén megnyílhatok, kevesebb van. Napjainkban az a trend, hogy egy-négy barátja van az emberek zömének, csökkent a kimondottan sok vagy a baráttal egyáltalán nem rendelkezők részaránya. Ugyanakkor az is jól látható, hogy a fiatalabbaknak, a magasabb iskolai végzettségű, a munkaerőpiacon aktív embereknek több a barátja.
– Majdhogynem minden a kapcsolati hálón múlik. Igaz ez a Magyarországon annyit hangoztatott közhely?
– A többi között Bourdieu óta tudható, hogy a kapcsolatok bizonyos értelemben a pénzhez, vagyonhoz hasonlóan „tőkeként”, erőforrásként működnek, erre utal a társadalmi tőke nemzetközileg is komoly karriert befutott fogalma. Az ember mozgásterét, jóllétét befolyásolja, hogy milyen a kapcsolatrendszere, azon keresztül milyen erőforrásokat érhet el. Minél jobb státuszú valaki, a kapcsolathálózata is annál tágabb, diverzebb, erőforrásdúsabb. Nagy kulturális hagyománya is van annak, hogy ügyeinket a kapcsolatainkon keresztül próbáljuk elintézni, de más országokban is kimutatható, hogy amikor az intézményhálózat működése, szolgáltatásainak színvonala, elérhetősége nem megfelelő, jobb híján a kapcsolathálózati erőforrásaink segítségével próbálunk megoldást találni. Ha orvosra van szükségem, felhívom a rendelőintézetet, beláthatatlan időtávra kapok egy időpontot, s ahelyett, hogy kivárnám, gondolkodom, milyen más alternatív megoldás jöhet számításba. Itt is megmutatkozhat a gyenge kötések hasznossága, a tágabb kapcsolathálózatból jöhet új releváns információ, egyéb segítség. De a gyenge kötések felhasználásának iskolapéldája a munkakeresés, sokan ismeretségi körük felhasználásával jutnak álláslehetőséghez.
– Mehetne könnyebben a barátkozás?
– Az általánosított bizalom, azaz hogy az emberek mennyire fordulnak bizalommal a többi ember felé, Magyarországon nincs túl magas szinten. Emellett a fogyasztói társadalom értékszemlélete sem feltétlenül támogat olyan tulajdonságokat, amelyek egy-egy kapcsolat hosszú távú megmaradását segítenék. A rendszerváltást követően azt képzeltük, kiteljesedhetünk majd mindenféle közösségekben, a civil szféra sokkal nagyobb hangsúlyt kap a mindennapi életben is, ez aztán nem valósult meg. A kapcsolatok fenntartása energiába, ráfordított időbe mindenképp kerül, azaz valakinek muszáj időről időre felvenni a telefont, beszélgetni, találkozni, családi vagy baráti összejöveteleket szervezni. Az idősebbek körében még létező elvárás, hogy ha valakit meghívsz magadhoz, azt tisztességesen megvendégeld, pedig valójában szinte ingyen is nagyon jól együtt tölthetnénk időt, például egy kiránduláson, tehát szerintem a kapcsolattartás nem pénz kérdése.
– A barátságnak megkérik az árát…
– Kerülhet pénzbe is, igen. Erőforrásba, szervezésbe, időbe feltétlenül.
– A sikeres integráció egyik feltétele az egyéni elégedettség és szubjektív egészségi állapot, a jövőkép megléte, írják. Bizakodóan nézünk a jövőbe?
– A magyar társadalomra nem igazán jellemző a derűs jövőkép. A kapcsolathálózatunk jellemzőivel számos tényező összefügg. A tanulmányban hat kapcsolathálózat-típusba soroltuk a népességet, és az eredmények egyértelműen azt mutatják, hogy akiknek szűk és korlátos az emberi kapcsolathálózata, a társadalomból kirekesztve érzi magát, illetve rosszabb a szubjektív egészségi állapota, és az életével kevésbé elégedett. A társadalmi integráltság korlátozottsága összefügg a szolidaritás hiányával, és ez sem egyéni, sem társadalmi szinten nem tesz jót. Az állandó viszálykeltés az emberek között nem egy jó irány, inkább az összetartozás érzését, a társadalom kohézióját kellene erősíteni.
Ez Magyarország, itt a szolidaritást is szervezni kell– Ez államilag, vagy az egyének szintjén generált?
– Azt gondolom, hogy végtelenül káros az örökké bűnbakot, ellenséget kereső diskurzus. A „mi” és az „ők”, vagy szociálpszichológiai fogalmakkal a külcsoport és a saját csoport különbözőségeinek hangsúlyozása, felnagyítása tehát nem egy integrált, szolidáris társadalom felé vezető utat jelez. Kapcsolatkutatóként sem vagyok ennek a híve.
– Az Élet és Irodalomban nyilatkozta 2014-ben, hogy a magyar társadalomban komoly probléma a pártpolitikai hovatartozás, az azzal járó feszültség. Azóta tizenegy év telt el, és a sorosozástól, migránsozástól, brüsszelezéstől kezdve újabban az ukránozásig elég sok, a véleménykülönbségekre játszó befolyást kaptunk.
– Egy eleve kapcsolathiányos társadalomban nem az összetartás, hanem a széthúzás felé tart az egész diskurzus, az adatok kapcsolathálózati szempontból is a kevésbé integrált, kapcsolatszegény csoportok arányának növekedését jelzik.
– Hogyan növelhető a gyenge kötések száma, szélesíthető ki az empátia, ha közös tapasztalat, hogy a kormány pont a legalapvetőbb, a normális, békés együttélést alakító emberi érzések ellen dolgozik?
– A magyar társadalom kapcsolatgazdagságát gyarapíthatná, hogy ha jobban tudatosítanák az emberekben, hosszú távon micsoda megtérülő erőforrás, érték egy kapcsolat. Bizonyított tény, a magányosság napi tizenöt szál cigaretta elszívásával egyenértékű. Fontos lehet a köztereken, a lakókörnyezetekben az együttlétre alkalmas helyek tudatos kialakítása, vagy akár a tömegközlekedési eszközökön a naponta egymás felé megtett emberi, a közeledést, megismerést, elfogadást segítő gesztusok rendszeressége. A szegregáció, akár a lakóhelyet, akár az oktatást tekintve, nem segíti a különféle társadalmi helyzetű emberek akár laza kapcsolódását sem. Vegyük csak az oktatást. Kutatások szerint egy középosztálybeli barát egy hátrányos helyzetű családból származó gyereknél megemeli annak az esélyét, hogy nem hagyja ott a középiskolát. Ugyanakkor a mai iskolarendszer meglehetősen homogén a tanulók társadalmi hátterét tekintve. Személy szerint nagyon fontosnak tartanám azt is, hogy széles körben rendelkezésre álljanak és elérhetők legyenek olyan szolgáltatások, amelyek segíthetik az embereket abban, hogy kapcsolati kríziseikkel sikerrel megbirkózzanak – legyen az a partnerünk, gyermekünk vagy bármilyen más fontos kapcsolatunk. Higgyük el, ezek a kapcsolatok alkotják a társadalom szövedékét.
Képletesen szólva együtt él ebben az országban Svédország meg Szíria, és ezek a különböző társadalmi csoportok nem találkoznak, szinte nem tudnak semmit egymásról.
Az elit már annyira be van záródva, hogy jószerivel nincs semmi kapcsolata a rosszabb társadalmi helyzetűekkel.
– Ferenc pápa nyilatkozta többször a hívek felé, hogy ki kell menni a perifériákra. A Magyar Katolikus Egyház nem tehetne az ügy érdekében, a különböző társadalmi csoportok összehozásában?
– Habár ez nem az én kutatási témám, azt nem állítanám, hogy nem tesz egyáltalán, de valószínűleg lehetne fokozni ezt a tevékenységet.
– Egy integráltabb társadalom a jobb helyzetű csoportok életminőségét is növeli, állapítják meg a tanulmány végén. Hogyan?
– Egy integráltabb társadalomban sokszínűbbek az emberek kapcsolathálózatai, az emberek nagyobb eséllyel működnek együtt egymással, ez csökkentheti a diszkriminációt, erősítheti a toleranciát, szolidaritást, csökkentheti a stressz szintjét, és ezáltal javíthatja az egészségi állapotot is.
