Megkaptam én is a borítékot a szavazólappal, a tájékoztatóval és a válaszborítékkal. VOKS 2025. „Támogatja-e Ön, hogy Ukrajna az Európai Unió tagja legyen?” Igen vagy nem? Kicsit örülök, mert a küldemény azt jelzi, velem is konzultál a kormány, engem is megkérdez, vagyis még magyar állampolgárnak számítok. A kérdés már kiverte párszor a biztosítékot, most a tájékoztató háttérszöveget olvasgatom, hátha árnyalja a képet. De a hatás ellenkező, még jobban beleránt a méreggőzbe. Persze nincs min meglepődni. Aki aljas módon kezel egy konfliktust, aljas plakátot készít, aljas kérdést tesz fel róla, az információs szövege sem lehet róla más. Kormányunk fel sem veti, hogy az ukrán csatlakozásnak esetleg lehetnek előnyei (azért is van ott a szavazólapon az „igen” opció). Az előnyökről Brüsszel beszél. Nekünk a „magyar érdeket” kell szem előtt tartanunk, mikor egy háborúba sodródott ország sorsáról nyilatkozunk. A kockázatokat. Amelyekből a kormány szerint jó pár van. Pénzügyi, mezőgazdasági, munkaerőpiaci, nyugdíjakat érintő, közbiztonsági, élelmiszerbiztonsági, egészségügyi. Hát igen, Ukrajna megmentése, támogatása, integrációja kockázatos számunkra. Az orosz erőszak előtt fejet hajtani viszont nem.
Borzadály szembesülni minden nap azzal, hogyan öli ki a kormánypropaganda az emberekből, híveiből a minimális szolidaritást. A szavazás üzenete: ne állj ki a gyengébb, a bántalmazott, az elnyomott mellett! A nagyobb erőt tiszteld! Ahhoz alkalmazkodj, azt szolgáld, bármilyenek legyenek is a céljai! Ahogy Trump bácsi és Putyin úr diktálja! A saját elveidhez, doktrínádhoz sem kell ragaszkodni. Nacionalista vagy? A nemzeti szuverenitás híve, mint a kormány? Ez helyes, de más ország szuverenitása nem fontos, nem a mi ügyünk. Akit eltaposnak, azt eltapossák.
Nem kell azonban mindig a kormányra mutogatni. Hiszen, ha már Ukrajnánál tartunk: volt a háború kezdete óta komoly társadalmi megmozdulás Ukrajna függetlenségéért, békéjéért? Amivel egyben a sajátunk és Európáé mellett is kiálltunk volna? De rendben, hagyjuk vérző szomszédunkat. Amikor a kormány hoz egy szégyenletes, állampolgári jogokat korlátozó törvényt, alkotmányt módosít hozzá, az egésszel a legfőbb célja, hogy fellépjen egy kisebbség rendezvénye ellen, és valakik emiatt tüntetésre szólítanak fel hetente, követjük tömegével őket? Nem, sőt, kiváló demokrata véleményformálóink még meg is indokolják, miért helytelen most egy spontán tüntetésben részt venni, egyben megideologizálva a legnagyobb ellenzéki párt tartózkodó álláspontját. A számtalan magára hagyott szakszervezeti és egyéb tiltakozásra pedig már utalni sem érdemes.
Elterjedt és kényelmes válasz minderre, hogy a magyar népből hal kifelé a szolidaritás, a szerbekkel, lengyelekkel, grúzokkal, törökökkel meg még isten tudja ki mindenkivel szemben otthonülő lett. Van azonban legalább két fontosabb tényező, amelyről megfeledkezünk. Az egyik a szolidaritás értelmezésének leegyszerűsítése a közgondolkodásban. Ez nem csupán morális kategória. Nem merül ki annyiban, hogy együttérzésünket fejezzük ki másokkal. A szolidaritás legalább ennyire a közös érdekek felismerése. Annak tudatosítása, hogy valakikkel egy oldalon állunk, azonos a sorsunk, a sérelmünk. Ha egy közalkalmazott a tanárok fizetésemeléséért tüntet, a sajátjáért is teszi. Jelzi, hogy nincsenek rendben a fizetések az ő területén sem. Mert kevés pénz jut közszolgáltatásokra. A Pride betiltása ellen nem feltétlenül azért lép fel valaki, mert szereti az LMBTQ közösséget, hanem saját állampolgári jogainak, esetleg saját kisebbségének védelméért is.
Az így értelmezett szolidaritás lényegében a hatalom társadalmi kontrolljának egyik lehetséges eszköze, formája. Márpedig efféle kontroll nélkül nem tud stabilan működni a demokrácia, a rendszer mind inkább az elitek uralma alá kerül. Magától azonban csak szélsőséges sérelmek esetén tud mozgásba lendülni. Nem lehet kizárólag a polgárok belső lelkiismereti parancsára bízni a fellépést. Hiszen külső nyomás nélkül bárki nyugodt lelkiismerettel ki tudja vonni magát belőle. A szolidaritási akciókat szervezni kell. Pontosabban, szervezet kell hozzájuk. Még kormányoldalon, egy biztos kétmilliós szavazótábor birtokában is. Láthattuk, hogy Kollár Kinga fellépését hiába minősítette hazaárulásnak a kormánypropaganda, egyedül Bayer Zsolt felhívása nem volt elegendő nagyobb tömeg összehívására a Millenáris Parkban. A CÖF nagy rendezvényeit országos hálózat szervezi, komoly pénzekből, jelentős apparátussal, mozgósítható társadalmi bázissal, Csak így indulhatnak útra az egész országból az autóbuszok.
Demokratikus, ma nagyrészt ellenzékinek számító nézetek, követelések demonstrációjához azonban jelenleg nincs hasonló hálózat. A szakszervezeti mozgalom széttagolt, a szükségesnél jóval kevesebb taggal rendelkezik, nincs folyamatos alapszervezeti tevékenység. Mire a konföderációk megegyeznének valamiben, és az felszólításként végigfutna a tagszervezeteken, az ügy már nem aktuális. Hiányzik egy valóban operatív központi szerv, amely a teljes tömböt képes lenne mozgósítani. Hasonló a helyzet a civil szervezeteknél is. Hiába van meg több csoportnál a jó szándék, bizonyos, nem politikai természetű álláspontok, követelések, célok közös képviseletéhez itt is szükség lenne egy centrális formációra. Különben nem megy, esély sincs rá, hogy menjen. Érezni kell egy nagyobb közösség hívó szavát.