Számos oka van annak, miért alacsonyabb rendre (még közép-európai összehasonlításban is) a magyar nők politikai részvétele és választási hajlandósága a férfiakénál. Jelenleg nincs is női miniszterünk, a női képviselők számát tekintve (2024-ben 14,1 százalék) az unióban utolsók vagyunk – bár ez nem is annyira ok, mint inkább következmény (a genderalapon működő intézményrendszer, a pártok, a parlament és a kiválasztási folyamatok működésének eredménye). És érthető módon demotiválja a nőket a honi közéletben uralkodó macsó, kommentszekciós, meg most már harcosok klubjás légkör is.
Pedig ha a magyar nők tudnák, micsoda erejük, szerepük lehetne az ország sorsának alakításában, talán többen megfontolnák, hogy szögre akasztják a kötényt, és beavatkoznak a megfelelő időben.
Nagymamák a gáton
A napokban olvastam Schultz Nóra beszámolóját, aki azért csatlakozott egy időre Magyar Péter nagyváradi menetéhez, mert nőkkel akart beszélni. „A nők főleg az oktatás és az egészségügy állapota miatt voltak ott. Volt, aki kritikus volt Magyarral, vagy a tiszás verziójával a neoliberális »törjük át az üvegplafont« feminizmusnak, de benne látják a reményt. Egy-két arcot felismerve a »tiszásság« bevonzotta a környék korábbi ellenzéki résztvevőit is, de ha hihetünk az elmondásoknak, amivel az úton találkoztam, nagyon sokan újonnan foglalkoznak közélettel. Valami pozitívat, az Orbánon túli Magyarországot vágyják, és ha kell, pogácsát sütnek, menetelnek, szerveznek, autóba ülnek, élő videót osztanak meg” – írta a politológus a Substacken.
Ezután egy (férfi) ismerősöm is átküldött nekem egy videót, amin egy autóból kihajoló néni szólította le a „vándort”, aki odament hozzá, mire a néni megpuszilta őt, és boldogan integetett a menetnek. Noha a videón beszéd nem hallatszott, ismerősöm szerint „ebben minden benne volt”, emlékezetes gesztus – nem a hívő, hanem a biztató szeretet, a másik oldalról pedig a tisztelet és a közvetlenség.
Erről eszembe jutott az úgynevezett nagymama-hipotézis, vagyis hogy a mostani helyzetünkben ennek milyen fontos politikai szerepe lehet.
Sok szociális állatfajhoz – a bálnákhoz, csimpánzokhoz, de akár a méhekhez – hasonlóan az emberek társadalmában kiemelten fontos szerepe van a termékeny korszakuk után járó nőknek, vagyis a nagymamáknak. Úgymint a tudásátadás, a gondozási feladatokban segítség a nőknek, támogatás a még aktív, illetve a döntéshozó pozícióban lévő férfiaknak. Lám, Orbán Viktor a Harcosok Klubjába is maga köré gyűjtötte a nagyikat, de számos videót, mémet ismerünk, melyben idős nénik támogatják, éltetik az orbáni rendszert. A nagymamák tömeges feltűnésének a politikai térben rideg biológiai okai is vannak: egyszerűen eltűntek mellőlük a férfiak, akár válás, függőség, akár elhalálozás miatt, ugyanis hazánkban – részben az Orbán-rendszer hanyagsága, az állampolgárokat bántalmazó-kizsákmányoló bánásmódja miatt, az egészségügy, oktatás és a szociális ellátórendszerek lerohasztásától a nyugdíjkorhatár emeléséig – 65 éves kor felett a férfiaknál bezuhan a korfa (lásd keretes írásunkat).
Fontos tehát, hogy Orbán Viktor eddigi legkomolyabb kihívója, Magyar Péter is felvegye a kapcsolatot, rendszeresen beszélgessen a nőkkel, meghallgassa az anyák, nagyanyák érzéseit, gondjait. Látszólag megy is neki, az anyák napi posztja alapján saját kapcsolata az édesanyjával sem tűnik problematikusnak (vagy jóval kevésbé problémásnak, mint a nőkkel való kapcsolata), aztán persze ki tudja, meg ez úgyis magánügy. A politikai spiritizmus útjára kalandozva kicsit, az anyákhoz való viszonyban az anyaország és az anyaföld, az életet adók és a tágabb családunk tiszteletének minősége is megjelenik. Orbáni kontextusban ez az anyaméh forgalmának növelése (megint a kizsákmányolás), a gondozási feladatok és a láthatatlan munka nőkre lőcsölése (szociális törvénnyel megpecsételve), miközben kormányzása alatt nem tett szinte semmit az üvegplafon áttöréséért (ez most átlagosan 17 százalékos bérkülönbségmínusz a nőknek), a gyermekvállalás után a munkába való visszatérés megkönnyítéséért (az anya csak maradjon otthon, szüljön még többet), a koralapú diszkrimináció ellen (ami miatt egy ötvenes nő, akár diplomás, akár nem, potenciálisan egy évig nem talál munkát). Ehhez jön a roppant ádáz ideológiai máz, „az anya nő, az apa férfi”, a „no gender”, meg „a magyar életben minden az asszony körül rendeződik el, előbb-utóbb mindenki a konyhában köt ki” (személyesen tőle idézve), vagyis a klasszikus nemi szereposztás mindenáron való erőltetése, amibe már generációk roppantak bele előttünk. Bónuszként a hölgyek rajongásának megvásárlása jóindulatú szexizmussal, nőnapi virágcsokorral, mellé smúzolós kézcsókkal.
Miközben a nyugdíjak elveszítették vásárlóértéküket, az egészségügy, az oktatás és a szociális ellátórendszer romokban, aminek a nők a legnagyobb kárvallottjai, a hiányok közvetlen elszenvedői, akár a kosztpénzt kezelik, akár a gyerekeiket hordják különórákra, akár ellátásra szorulnának ők vagy szeretteik.
Valami kognitív disszonancia folytán eddig mégis hajlandók voltak hatalomban tartani a Nemzeti Együttműködés Rendszerét, vagy csak nem tettek a fennmaradása ellen. Ez persze nem szemrehányás, hisz látjuk, tapasztaljuk, micsoda terheket cipelnek a nők, akiket ráadásul kislány koruktól arra szocializálnak, hogy a hangjukat ne hallassák, a véleményük nem számít, ha van is bennük düh a társadalmi igazságtalanságok, a rendszerszintű elnyomás, a patriarchátus okozta érzelmi sebek, szélsőséges esetben fizikai traumák (családon belüli vagy szexuális bántalmazás) miatt, azt fojtsák el, rejtsék magukba. Sőt, meneküljenek a magányba, ne osszák meg, ne keressenek sorstársakat, ne alapítsanak női köröket, mozgalmakat, mert az „veszélyes!”
Csakhogy a nők a történelem során megannyiszor voltak már a változás, a társadalmi átalakulás katalizátorai, központi szereplői, csak épp róluk nem szólnak a történelemkönyvek, melyeket a férfiak írtak, vagy ahogy az angol mondja, „history is his story”. Most nem csupán a 2026-os választásokra leszűkítve, a nők, akik a természettel kicsit is össze vannak hangolódva, érzik, fogják a vészjelzéseket, hogy a jelenlegi nagy rendszerek (mind a globálisak, mind az országosak) fenntarthatatlanok, sebezhetők, pusztul körülöttünk minden, az erőforrásainktól az élővilágon át a társadalmak emberi szövetéig. Persze akadnak, akik már keresik a cselekvési lehetőségeket, hallatják a hangjukat, mások a döntéseikkel vannak hatással legalább a szűkebb környezetükre és saját sorsukra. Itt fontos kifejezni, hogy
a harag vagy a gyász, amit sok nőtársam érez, ha némán is, nem gyöngeség, hanem az igazság felvállalása egy hazugságokkal, hamis ideákkal teli világban, amiben mindenre kapunk utasítást; hogyan kellene kinéznünk, hogy illene viselkednünk, mit kellene vásárolnunk, fogyasztanunk, hogy a megelégedettséget megtapasztaljuk, vagy legalább ne érezzük magunkat kudarcnak.
Azonban – a környezetemben ezt látom – egyre több nő elégeli meg ezt, és kezd más nyelven beszélni, egyéni utakra lépni, talán a civil szférában vállal szerepet, urambocsá’ úgy akar szülni, ahogyan neki jó, vagy új mintákat ad át a gyerekeinek a régiek helyett, esetleg művészként, pedagógusként, segítőként „gyógyítja” a környezetét, és kicsiben már most is egy új világot épít maga körül.
Sorsfordító időket élünk
A 2026-os választásról sokan érzik, hogy sorsdöntő lesz, de talán nem csak amiatt, amit Galgóczi Eszter e héten a Visszhangban elmondott, mintha mindenki valamiféle végső nagy harcra készülne, melynek legfontosabb kérdése, vajon hatalomban marad-e Orbán Viktor. Ha tágabb perspektívából nézzük,
valójában két világ között kell választanunk (de nem ez az egyedüli lehetőségünk, bár ez is fontos fordulópont lehet): a régi, konzervatív, hagyományos, múltba révedő, az elnyomást rendszerré tevő, az igazságtalanságot és a társadalmi egyenlőtlenséget intézményesítő, hűbéri hierarchiát, nepotizmust és klientúrát építő, manipulatív és kirekesztő rendszer és egy új világrend között.
Ami még nem teljesen körülírható, milyen is lenne, de egyelőre az is épp elég, ha más, progresszívabb, egyenlőbb és új (inkább körkörös, mint piramisszerű) struktúrákat emel a régiek helyébe, amik már nem szolgálnak kollektívan bennünket, csak egyeseket (vö. a valódi feminizmus sem a patriarchátus ellentétére, a matriarchátusra törekszik, hanem egy kölcsönösen megengedő, harmonikusabb közös létezésre).
Miután egyelőre – és mert politikailag-történelmileg így alakult – várat magára, hogy ennek képviseletére és elindítására női politikusokat, döntéshozókat, vezetőket választhassunk, kénytelenek vagyunk a jelen felhozatalból többségben lévő férfiakra szavazni – szavazzunk akkor azokra, akiknek tettei (amiket már jól ismerünk), vagy legalább az ígéretei közelebb esnek ahhoz, amilyen világban mi szeretnénk élni.
Ahogy a politikusok sem boldogulnak egyedül (mindig vannak tanácsadóik, szövetségeseik, a háttérben egy egész csapatuk), úgy a nőknek sem kell magányosan harcolni. A női sorsközösség és a női szolidaritás, a nővériség (amiről a Visszhangban anyák napja kapcsán már írtunk), nemcsak véd bennünket, de erőt is ad (erre jó példa mostani számunkban a Női Flotta indulásáról szóló riportunk), hogy az alkalmazkodás és az engedelmes beletörődés helyzetéből kilépjünk. Ebben példát is mutatnak azok a nők, köztük nagy számban a nagymamák, akik kint vannak a tüntetéseken, kirándulás helyett Magyar Péterrel gyalogolnak, kreatív transzparenseket készítenek, a hangjukat hallatják a közösségi médiában vagy a közéletben, bármilyen módon ellenállnak a némaság és a tehetetlenség béklyójának.
Ezek a nők már részben önmagukra találtak, kinőtték a régi, idejétmúlt sémákat és szerepeket, vállalják a szó legnemesebb értelmében vett szuverenitás felelősségét, nem kérik, hanem ők maguk képviselik a (rendszer)változást.
Azzal, ahogy élnek, amiről olvasnak és beszélnek, ahogyan gyereket nevelnek, dolgoznak, gondoskodnak, részt vesznek a közéletben, véleményt formálnak a társadalmi ügyekben, átlátnak a propagandán, és már nem lehet őket a hamis biztonság és védelem illúziójával, félelemkeltéssel megvezetni. A szuverenitás ugyanis nem dominancia, kontroll, sem elszigetelődés (meg amiket még a Fidesz–KDNP ezalatt ért), hanem függetlenség, önazonosság és én-erő, versengés helyett együttműködés. Ezt felismerve és egyre nagyobb számban megtestesítve talán valóban a magyar nők lehetnek „a rendszerváltozás dúlái”.
Szám szerint többségben
A 2022-es népszámlálás adatai szerint a teljes 9,6 millió fős magyar lakosságban a nők aránya 52 százalék, a 65 évesnél idősebbek körében azonban ez az arány már 62 százalékra nő. Efölött minél idősebb egy évjárat (kohort), annál nagyobb arányban teszik ki a nők, miután a magyar férfiak 65 éves korban várható további élettartama (13,2 év) jelentősen, mintegy 4,1 évvel rövidebb, mint a magyar nőké. Ennek közvetlen következménye az is, hogy Magyarországon az özvegy nők száma (688 ezer fő) közel ötször annyi, mint az özvegy férfiaké (140 ezer fő) – ez a szomorú tény is jelentősen befolyásolja az idősebb nők egzisztenciális helyzetét (és sajnos, társadalmi rangvesztését). Jelenleg minden ötödik magyar 65 éves vagy idősebb, tehát az idős népességen belül a nők folyamatosan meghatározó többségben vannak. Logikusan a szavazásra jogosult állampolgárok között is, csakhogy a részvételben sokkalta inkább alulmaradunk, mint a férfiak. Ezért is roppant fontos a női szavazókat (újra) érdekeltté tenni a közéletben, akár azzal a reménnyel, hogy a külföldre készülő vagy már oda is szakadt gyerekeik, unokáik egyszer hazatérhetnek, ami erős érzelmi motiváció lehet számukra.
