– Sokat köszönhetek a szüleimnek abban, hogy megszerettem a művészetet. Fontosnak tartom, hogy amikor kisgyermek voltam, általános iskolás, akkor sokat vittek múzeumba külföldön és Magyarországon is, amit én utáltam abban az időben. De volt néhány könyv, amit az apám megvett, Salvador Dalí- és René Magritte-kötet, ami nagy hatást gyakorolt rám, aztán a gimnázium alatt feltámadt bennem a művészet iránti szeretet. Először a szürrealizmust kedveltem meg, majd elkezdtem olvasni a különböző izmusokról. És ez érdekes volt, mert én nem művészettörténetet olvastam, hanem mindig azt, ami érdekelt. Ha a szürrealizmust, akkor az volt számomra a kérdés, hogy mi a szürrealizmus előzménye. Ha dadaizmust, mi a dadaizmus előzménye. És mi a futurizmus? És mi van a szürrealizmus után? Tehát valahonnan innen indult el minden, és ágazott el mindkét irányba, múltba és jelenbe.
Nem volt jó tanuló a gimnáziumban, ezért először a Tanítóképző Főiskolára jelentkezett, annak elvégzése után a Magyar Nemzeti Galériába ment fotóarchívum-kezelőnek, majd egy évvel később sikeresen felvételizett az ELTE művészettörténet szakára, ahol a már említett klasszikus avantgárd műfajok mellett elkezdték vonzani a jelenkor alkotásai is. – Engem a kortárs művészet azért érdekelt, mert nem értettem, és meg akartam érteni – mondja.
Az egyetemen Keserü Katalin művészettörténész akkoriban dolgozta fel a nyolcvanas éveket, és interjúalanyokat ajánlott a hallgatóknak. – Az egyik alanyom Gémes Péter képzőművész volt, aki nagy hatást gyakorolt rám, és rajta keresztül sok mindent megértettem a kortárs képzőművészetből és kerültem közelebb ahhoz. Illetve megértettem, hogy a művész él, és lehet vele kommunikálni, ami kevésbé tudományos, de életszerűbb.
Kurátor mint DJ
– Amikor művészettel akartam foglalkozni, akkor először a japán művészet érdekelt, amit a nyolcvanas években néhány, Japánba tett utazás alapozott meg. Először a szüleimmel mentem ki ’84-ben, aztán egyedül ’87-ben, és nagyon beleszerettem ebbe az egész kultúrkörbe, csak aztán fölmértem később, hogy Magyarországon ez egy nagyon szűk terület. A nyelvet sem tudtam olyan jól, de a japán kortárs művészet megragadott, így 1997-ben a Kiscelli Múzeumban rendeztem először japán művészeknek kiállítást, majd 2003-ban a dunaújvárosi Kortárs Művészeti Intézetben, aztán 2015-ben a Trafó Galériában – mondja Petrányi.
Japán témából írta a doktori dolgozatát is, a XIX. századi modernizációnak az ázsiai országra mért hatását elemezte, 1998-ban pedig egy ösztöndíjprogramon vett részt Kitakjúsú városában, ahol helyi művészekkel dolgozott együtt.
De kanyarodjunk vissza az időben: amikor 1996-ban a felkelő nap országában volt, akkor Beke László művészettörténész megkapta a Műcsarnok igazgatói posztját, és áthívta oda Petrányit, hogy legyen kurátor. – Akkor kerültem be a kortárs művészeti intézményrendszerbe. Elkezdtem kiállításokat rendezni, közülük a 2000-ben nyílt Áthallás című volt a legjelentősebb, amely a kilencvenes évek művészetét foglalta össze.Innentől fogva folyamatosan fontos pozíciókba került: 2001-ben átkerült Dunaújvárosba, és a Kortárs Művészeti Intézet vezetője lett, 2005-ben a Műcsarnokot igazgatta, majd 2011-ben „visszakerült” a Magyar Nemzeti Galériába, ahol a jelenkori gyűjtemény osztályvezetője lett. Emellett DJ is volt tizenkét éven át a budai Nemdebárban. – A kurátori munka amúgy olyan, mint a DJ-zés. A lemezlovas kész műveket tesz egymás mellé, de hogy a művek miriádjaiból mit választ ki, és azokat hogyan rakja össze, milyen ívet húz, és hova juttatja el a hallgatót, az pontosan olyan kihívás, mint amikor megrendezel egy kiállítást, és kitalálod, hogyan jöjjenek egymás után a művek, hogy legyen rendezve a tér, és egyáltalán, milyen hatást gyakorol az összkép a befogadóra.
Nefertiti a Pavilonban
Petrányi karrierjében az egyik legizgalmasabb fordulat külföldön történt: 2003-ban a Velencei Képzőművészeti Biennálén a Magyar Pavilonban ő lett a kurátora a Kis Varsó művészpáros – Havas Bálint és Gálik András – Nefertiti teste című projektjének. – Akkor még nem voltunk európai uniós tagok, ezért a két alkotó elképesztően radikális javaslattal állt elő, hogy Nefertiti, az ókori egyiptomi királynő híres mellszobrát szeretnék a biennálén a Magyar Pavilonban kiállítani. És mindezt két okból: egyrészt Nefertiti globális szépségszimbólum és ilyen értelemben közkincs, ezért a két magyar művésznek ugyanolyan joga van ehhez hozzászólni, mint másnak. Másrészt Berlinben található a szobor, és mivel nem annyira tisztázottak a körülmények, hogyan került oda Egyiptomból, ezért ilyen alapon miért ne lehetne kiállítani a Magyar Pavilonban?
Hogy a pályázat létrejöjjön, Petrányi kért egy időpontot Dietrich Wildung professzortól, aki a charlottenburgi Egyiptomi Múzeum igazgatója volt.
Elmondta, hogy a Nefertiti-fejet szeretnék a Magyar Pavilonban kihelyezni. – Nagyon érdekes szituáció volt, mert a tudós azt válaszolta, hogy ilyet nem lehet, mert azt a német törvények tiltják, de… És ez a „de” azt jelentette, hogy akkor beszélgessünk. Szóval nem zárta le a tárgyalást. A Kis Varsó páros pedig arra hivatkozott, hogy Nefertiti feje egy posztamensen áll, és ők szeretnének ehhez a fejhez egy másikat készíteni, ami történetesen egy testet mintáz. Másrészt azzal érveltek, hogyha az antik szobrok töredékeit a reneszánsz idején is kiegészítették, és a két korszak között kétezer év van, akkor most urambocsá’ kétezer-ötszáz lesz az eltérés. Mi ebben a különbség? Miért ne lehetne megcsinálni?
A kérést végül elfogadta Wildung, de a mellszobrot a művészek nem szállíthatták Velencébe, hanem azt a charlottenburgi Egyiptomi Múzeumban az igazgató és a főrestaurátor segítségével helyezték rá az újonnan készített testre. Erről fotót és videót készítettek, utóbbit pedig a testet ábrázoló szobor mellett a Magyar Pavilonban egy falra kivetítették.
Megsaccolni a sikert
Petrányi fontosnak tartja, hogy a szakmailag elismert, fiatalabb képzőművészek műveit is bemutassák a Magyar Nemzeti Galéria jelenkori gyűjteményében, ezért az intézmény folyamatosan vásárol újabb alkotásokat. – A mi osztályunk ’45-től gyűjti napjainkig a műveket, amivel két probléma van. Az egyik, hogy a művészet állandóan változik, frissül, és míg ezt a frissességet a művészeti piac nagyon gyorsan leköveti, és árakat képez a kvalitások mentén, addig a múzeumok versenyt futnak az idővel. A művészettörténészeknek azt kell kikövetkeztetniük, hogy kiből lesz minőségi alkotó. A másik szempont, hogy minden egyes gyűjteményben visszafelé nézve hiányokat lehet felfedezni, és ezek az üres területek lehet, hogy a jelen tükrében válnak még markánsabbá. Tehát a gyűjteményezés a múltra is vonatkozik: visszafelé „haladva” pótolni kell a műtárgyakat.
A művek gyűjtése során Petrányi fiatal művészettörténész-kollégáinak a véleményét is kikéri, illetve maga is tanulmányozza az alkotók életművét.
De mégis, hogyan lehet megmondani vagy megsaccolni, hogy valaki hosszú távon is tehetséges, produktív és keresett művész lesz? Petrányi szerint ha egy művész harminc- és negyvenéves kora között aktívan kiállít és helytáll, akkor lehet azt mondani, hogy a munkássága egy évtizeden át egy jellemző állásfoglalás volt, tehát a gyűjteményben helyet kaphat. A szakember szerint kétféle siker létezik: az egyik a pénzügyi, a másik a szakmai, és a kettő nem mindig ugyanaz. Aki az egyikben sikeres, nem feltétlenül lesz sikeres a másikban. Emellett Petrányi megjegyzi, hogy zömében fiatal magyar művészektől vásárol már öt éve a Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria Támogatói Köre, amelynek tagjai részvételi alapon, éves befizetéssel támogatják a vásárlásokat. Az utóbbi években egyre komolyabb külföldi műveket is meg tudnak venni, így a jövőben, ha felépül a Liget Projekt keretében a Városligetben az új Magyar Nemzeti Galéria, akkor Petrányi szerint azokat párba állíthatják a magyar művészek munkáival, ami egy új, izgalmas korszakot ígér.
