„A boldogság egy vegyület. A lábszag is az, de a kettő nem ugyanaz, erre emlékszem” – idézi meg az iskolai kémiatanárát Juhász Kata a Szerény javaslat című előadása elején, majd molekuláról molekulára lebontva kifejti, hogyan hat a közélet a közérzetünkre. Ott van például a dopamin, a jutalommolekula. „A jutalom pedig csepeg egyfolytában, mint az aggteleki karszt. Ugye ott a SZÉP-kártya, az anyák személyijövedelemadó-mentessége, a 13. havi nyugdíj, a Kossuth-díj, a falusi csok, a babaváró hitel, a munkáshitel, a nyugdíjasok áfa-visszatérítése, a lakásfelújítási támogatás” – sorolja a szavazatmaximalizálás érdekében felülről adagolt jutalommolekulákat. A következő az oxitocin, a kötődésért felelős molekula.
A politika eszköztárára lefordítva ilyen a Nemzetegyesítés Fejlesztési Programja vagy a Kárpát-haza Fejlesztési Koncepció 2030, melynek célrendszerében kiemelt terület a Kárpát-medencei és magyar spirituális, bölcsességi, lelki együttműködés mélyítése – ezt mindjárt gyakorolhatjuk is nézőként, előadás után a büfében megvitatva, ki hogyan képzeli a „Kiteljesedő közjó és teremtésvédelem a Kárpát-medencében” kérdés megoldását.
Majd jöhet az endorfin, a megcsonkított politikai nemzettest fantomfájásainak enyhítésére, és miután minden nemzettestet egyesítettünk, a nemzeti összetartozás orgazmikus érzése, ahogyan Zagyva György Gyula azt a 2006-os tévészékházostromnál átélte. Bár ebben már szerepe volt az adrenalinnak is, ami a mozgósításnak is nélkülözhetetlen eszköze, „egyformán jól működik a Nemzeti Múzeum lépcsőjén, az Operaház előtt vagy a devizahitel-károsultak dzsemboriján (featuring Bíró Ica)”. Mindezeket a táncos-koreográfus-háziorvos hol akrobatikus, hol lágy lebegésbe hajló, hol érzéki mozgással, illetve Kertész Endre csellista táncra, de legalábbis a lábunkkal dobolásra hívogató zenei betétekkel kíséri, tovább gazdagítva az előadás sűrű szövetét.
Az alkotói folyamatról Juhász Katát kérdeztük. „A darab apropóját egy angol nyelvű cikk adta arról, hogyan alakulnak ki a kötődések, a jutalmazás a neurohormonok közvetítésével. Ez egy pamflet, ahogy címében is jelzi: ősképe Jonathan Swift azonos című műve 1729-ből. Az előadásom azonban nem az ír gyerekek kannibalizálásáról szól, hanem végeredményben a politikai abúzusról, aminek – hormonjaink hatásának kiszolgáltatva – még a testünk is a rabja. Az előadás magja a Covid előtt született, 2021-ben, a Slippery, avagy ami a szánkon kicsúszik című dupla estre (ezen tucatnyi táncos, színész, előadó a mozgást a stand-uppal ötvözve, rövid, 15-20 perces szólókkal, duettekkel reagált aktuális közéleti témákra – a szerk.).
Egy évvel a legutóbbi választások előtt már lehetett látni, hogy nem tudunk tenni ez ellen, amiben benne vagyunk. Nincsenek eszközeink, mert a testünk, az agyunk vezetve van. Ezt a függőséget csak áttranszponálni lehet, vagy jön egy másik abuzáló. Így működünk”
– jelenti ki Kata teljes nyugalommal, ami azonban nem beletörődést jelent, hiszen az előadásban is a szabad akarat, a legnagyobb ellenállás terét nyitja meg.
„A FESZ-gálára (Független Előadó-művészeti Szövetség – a szerk.) csináltam ebből egy 8 perces részletet, ahová már meghívtam Kertész Endrét is, mert a zene nagyon megkönnyíti, elemeli a sok erős, szöveges részt. Alkotótársammal, Lóky Tamással megnéztük, melyik részeket lehetne bővíteni, hogy a politikai emlékezet által még belátható példákon keresztül még kézzel foghatóbban mutassuk meg a neurohormonok működését. Tőle jött a népdalbetét, és az ötlet, hogy egy ponton A tanú című filmet idézzük be, de az már Endre dolga volt, hogy ez hogyan szólaljon meg. A bővített verziót márciusban bemutattuk a Lóvasúton, jó visszhangja volt, csupa színházba járó ember ült a közönségben, bár jó részük talán nem látott még kortárstánc-előadást. Ők egészen más energiákat adnak, máshol mozdulnak vele, mint a MU Színház vagy a Trafó tánchoz szokott nézőközönsége. Minden alkotófolyamatban nagyon számít a közönség, ráadásul ez nagyon személyes darab, a nézők nagyon közel ülnek, a nézőtér is fényben van. Jól lehet a közönséggel interakcióba lépni, figyelni a jelzéseikre, ezek alakítják bennem a folyamatot, valamennyire az előadást is. Most az a tervem, hogy amikor előadom, még jobban a hely, a közönség, a tér befolyásoljon. Attól, hogy ez egy szóló, nem kell semmit lefixálnom, hogy ugyanazt a mozdulatsort ugyanúgy adjam elő egy teljesen másik helyen. Ez már egy izgalmas felismerés volt számomra, a nézők pedig egész más előadást fognak látni a Bálint Házban, majd júniusban a Tűzoltó Teátrumban is.”
Kata ezekben a napokban is próbálja a Bemelegítés című, 2014-ben született ifjúsági előadását, mellyel nemsokára a Veszprémi Táncfesztiválra utaznak, majd iskolai tornatermekben adják elő. „A három szereplőből most az egyik egy lány lesz, hogy kiegyenlítse a maszkulin energiákat. A darabot játsszuk több korosztálynak is, a hatévesek inkább az akrobatikus elemeket, a poénokat értik, a kilencévesek már a viszonyrendszereket is, a gimnazisták pedig megint egész mást fognak be belőle. Júniusban a Thealterre hívták meg a menopauzával és a női szerepekkel foglalkozó, DON’TALK című előadásomat, játsszuk az Állatmesék című gyerekdarabot a legkisebbeknek, és készülünk egy tiszta tánc duettel a Zene Házába” – sorolja Kata a társulati programjait. Mindemellett pedig II. kerületi orvosi rendelőjében naponta fogadja, gyógyítja a betegeket. Fontos pillér az életében a civil állása, hiszen a kortárs előadó-művészet szinte minden támogatását elveszítette. A Szerény javaslatra egy fillért sem kapott, a saját orvosi köpenyében játszik, a Műhely Alapítvány segíti próbaterem-lehetőséggel, az együttműködőit pedig a bevételből fizeti. Ennek kapcsán felmerül, hogy míg a kortárs zene vagy képzőművészet sikeresnek mondható és működik, miért nincs szélesebb társadalmi támogatás, érdeklődés a kortárs tánc felé?
„Szerintem azzal magyarázható, hogy a rendszerváltás előtti nagy »új hullám«, ami Amerikában és Nyugat-Európában forradalmasította a táncot, nálunk elmaradt. Sokan külföldre mentek az alkotók közül, ott csináltak karriert, majd a ’90-es években többen hazatértek, akkor volt egy nagy robbanás. Az akkori 20-30 évesek körében lett is a táncnak közönsége, de ők már nem járnak annyira előadásokra. Megint a mostani húszas-harmincasok járnak, mert mindig van pár ezer ember, aki ennek a rajongója.
De ha elmegyek egy orvoskonferenciára, több száz orvossal beszélek, és nemhogy a kortársaimat, még a Kossuth-díjas Frenák Pál vagy Bozsik Yvette nevét sem ismerik. Pedig ez egy értelmiségi réteg.
Ezért is tartom fontosnak a gyerekelőadásokat, mert így a gyerekek már látják, hogy ez nincs is tőlük olyan messze. Békésben csináltunk nemrég kilenc előadást A rossz tanuló felel című osztálytermi darabomból. Mindenhol volt egy-két gyerek, akit ez berántott, és iszonyú lelkes lett, de a többség szemében olyan voltunk kvázi, mint a drogosok. Nem értették, mi ez a nagy szabadság, ez a nyitottság. Azért csodabogarak a kortárs táncosok, mert sokáig nem volt itthon sem a művelői számára képzés, sem a potenciális nézők számára érzékenyítés. A digitális világ sem segít az individuális szabadság megélésében, a mesterséges intelligencia pedig a legnagyobb »kockásító«, minden válasz egy helyről jön, és minden kérdésre ugyanúgy válaszol. Ha háromszáz embernek ugyanazt mondja, egy idő után még inkább ezzel a válasszal megy tovább. Nagyon szépen fogalmaz, de ugyanaz a mondatszerkezet, a rá jellemző struktúra, és még ki is javít, ha inkább más szót használnánk. Ez most engem idegesít, ez az iszonyú homogenizáció, amiben benne vagyunk. A cél az emberek könnyebben kezelhetősége, ettől kezdve kis tömegek leszünk, még vezethetőbbek, még jobban függők, ez már a Szép új világ. Ha a ChatGPT csinálná a darabot, ugyanaz lenne a Lóvasúton és a Bálint Házban is, és biztos egy jó kis eladható, konform előadás lenne.”
A kérdésre, hogy mennyire tudja egészséges módon követni a közélet történéseit, Kata elmeséli, hogy a szalagcímeket most is minden nap elolvassa. „Tudom, mi a napi adag, de az már nincsen, mint tíz éve, amikor együtt járattam a HVG-t, a Magyar Narancsot és az ÉS-t, és szombat-vasárnap az volt a program, hogy ezeket kávé mellett kiolvasom. Azért amikor Friedrich Merzet nem akarták megválasztani, én is izgultam. Volt pár óra, amikor belegondoltam, ha nem sikerül a német kancellárválasztás, az milyen instabilitást jelenthet a mi életünkben. És nem csak itthon durva a közélet, az egész világon az.
Nekem már szinte csak táncos posztjaim vannak, nem mondok véleményt, mert rögtön kitettnek érzem magam. A gyógyítás kapcsán szóba sem kerül a pártszimpátia vagy az értékrend – az ember az ember.
De azt nekem is tanulnom kell a kommunikációban, hogy az én szókimondó, szabadon véleményt nyilvánító attitűdöm bizonyos pácienseknél egyáltalán nem működik. Azt is látom, hogy a kommunizmusból jövő egészségügyi rendszer hagyatéka, ahol a rendszer gondoskodott rólad, hogy a mai 40 pluszosok ezt úgy veszik, hogy róluk is gondoskodjanak, találják ki, oldják meg helyettük. Miközben minden az életmód, és mindennek a gyógyítása az, ahogyan élsz. Beletartozik a gondolkodásod, az érzelmeid, és az is, ahogyan a testeddel bánsz.”
Infó
Juhász Kata Szerény javaslat című előadása megtekinthető május 21-én 19 órától a Bálint Házban (VI. kerület, Révay utca 16.) és június 24-én a Tűzoltó Teátrumban (IX. kerület, Tűzoltó utca 2.).
