Megpályázva az érzéseket – Jeleneteiről Timár Benjáminnal

„Hat évem lenyomata” – írja a versesfüzetéről, amelyben 17 vers kapott helyet. Keveset ír, a terjedelmi lehetőségek vagy a saját magával szemben támasztott szigor magyarázza a költemények számát?

2014-ben jelent meg az első versem, de az elmúlt hat évben már jellemzően olyan verseim születtek, amelyek a függetlenedés szándékával íródtak. Amennyire csak lehetett, igyekeztem a rám ható szerzők stílusától távolodni, a saját hangomat megtalálni, világomat kiépíteni. Csak azok a korábbi verseim kerültek be a kötetbe, amelyeket a jelenlegi életperiódusomban is felvállalhatónak, még mindig önazonosnak érzek. Ezenkívül azok az angolszász költészetre inkább jellemző, úgynevezett storytellingszerű hosszúverseim, amelyek már szinte kivétel nélkül és a koncepció szerint a pályázati lehetőség elnyerése után íródtak.

Akárcsak a kötet maga, a nyilvános önéletrajza is karcsú, igencsak szűkszavúan nyilatkozott mind ez idáig magáról. Bővítené az ismereteinket e téren?

Valóban nem szeretnék túl sok információt megosztani magamról, a kívülálló szerep valamelyest magától alakult ki, ám időközben vállaltan megtetszett. Soha nem tartoztam semmilyen irodalmi körhöz, nem igazán mélyedtem el a szakmai kapcsolatokban, így a perifériára kerülés szinte törvényszerű volt. Nem titkolom a személyes vonatkozásokat, de nem is tolom előtérbe őket. Az ELTE-n végeztem összehasonlító irodalomtudomány szakon, jelenleg egy könyvkereskedelmi cégnél dolgozom reklámszövegíróként. A könyvekkel való foglalkozás és az írás itt is a mindennapjaim részét képezi, ugyanakkor e feladatkörben a kreativitásom egy másik oldalára van szükség, szemben a költészettel. Ez is egy izgalmas elfoglaltság, ráadásul időről időre olyan szépirodalmi könyvekre bukkanok rá, amelyek felkeltik az érdeklődésem, és máskülönben nem találkoznék velük.

Egy helyen azzal egészítette ki önéletrajzában a „Budapesten él” passzust, hogy „de egyre kevesebb benne az öröm”. Milyen viszonyt ápol lakhelyével, a fővárossal?

Ambivalens ez a viszony, ahogy a város is Janus-arcú. Van egy gyönyörű, jó vibrálást keltő oldala, amely arra ösztönöz, hogy turistaként szemlélődjem benne, és megcsodáljam az épületeit. De van egy másik oldala is, ami alapján úgy tűnik, nem tudjuk levetkőzni a kelet-közép-európaiságunkat: egy elszomorító trehányság, ahogy az épületeinkkel bánunk, ahogy hagyjuk őket lerohadni, kinyilvánítva ezzel az igénytelenségünket. Pedig nagyon jó, még jobban szerethető város lehetne, ha a kifinomultság és az ízlés teret kapna, mint a lengyel vagy a skandináv településeken, ahol szépen felöltöztetik a várost, és a lakói büszkék arra, hogy ott élhetnek. Másfelől ehhez szorosan kapcsolódva, az itt élő emberek mentalitása sem éppen egészséges: a mindenre kiterjedő mélabú nyomot hagy, az utcán meggyötört arcú, szomorú embereket látni. Szemben mondjuk a hasonló történelmi tapasztalattal rendelkező csehekkel, akiknek a hrabali életöröme átragad rád is, ha arra jársz.

Sokat utazik?

A feleségemnek köszönhetően igen; eddig legtávolabb Izraelben voltam, legutóbb pedig Párizsban – ott kiegyensúlyozottabb kedélyállapottal lehet találkozni, és az épületek is lenyűgözően szépek.

A budapesti árnyoldal mintha a költészetén, a kedélyén is nyomot hagyott volna: komor fanyarság, talán a melankólia az, amivel jellemezhetőek a versei.

Költői programként nyilván jó lenne vidám verseket írni az élet szeretetéről, mert kétségtelenül hiány van belőlük, és lehet, el is jön majd az az idő… De a verseim általában abból az állapotból sarjadnak, amikor mélyen önmagamba merülök, és ez inkább komorsággal, melankóliával jár együtt.

A kötetcím, a részekre osztás, érzésem szerint, narratív szerkezetet rejt. Szándék szerint?

Valóban van egy fokozatos, távolról induló, majd közelre megérkező narratív íve a kötetnek, ami a kamaszkortól a pártaláláson keresztül egészen a gyerekvállalás gondolatáig tart. Ez utóbbi elég érzékeny téma, de érzékenynek lenni bátorság kérdése is. Ahogy a költészetnek is elsősorban az érzéseket kell megpályáznia. Fontos felvállalni az érzéseket, akár a gátlástalanságig, de a leírásuknál már mértékletesen kell eljárni, mert ezen a mértéken múlik aztán a vers hatása. Hogy az érzékenység ne váljon erőltetett pózzá. Hogy nyugodtan írhassunk a leghétköznapibb dolgokról is, a strandolásról, mondjuk – egészen a halállal való szembenézésig. És az érzékenység „kibeszélése” persze kizárja az érinthetetlenséget – az ember kiszolgáltatottá válik. Úgy hiszem, ennek felvállalásához meg kellett érkeznem: míg a kötet elején a távolságtartás dominál, a végére sikerül lebontom ezt. Az igazán fontos dolgokról című hosszúversben ez már biztosan így van.

Maradjunk is ennél a versnél, amiben az olvasható: „A kéznek ugyanis rendeltetése van.” És valóban, szinte nincs olyan vers a kötetben, amiben ne szerepelne valamiként valamilyen kéz. Mitől lett ilyen fontos motívum eme végtag a költészetében?

Fontos az érintés, taktilis ember vagyok. Ha egy kéz végigsimít egy másik emberen, abban sok minden benne van. Egy kéznek annyi megnyilvánulása lehet, annyiféle képen tud szeretni, utasítani, bántani, alkotni (kézművesség), rombolni – egyik kezével ad, a másikkal elvesz, ahogy a mondás is tartja. A tenyéren van az életvonal, ami akár a sorsodat is rejti. A kéz az a testrész, ami „mindig kéznél van” – lehet vele játszani a versben. Ugyanakkor sok mindent tud közvetíteni a szó és a nyelv helyett.

A kötetmegjelenést promotáló kisfilmben Gottfried Benn Férj és feleség átmegy a rákbarakkon című versét említi mint egyik kedves versét. Mi ragadta meg a német szerző költeményében?

Benn praktizáló orvos volt, és izgalmasnak találtam, ahogy szikár, tárgyilagos módon képes írni a haldoklásról. És ahogy mindebbe beleszövődik egy groteszk, cinikus hangnem. Amit csak az tud ennyire érzékletessé tenni, aki napi kapcsolatban van a halállal. A halállal, ami olykor szép átszenderülés, máskor széthullás, rothadás.

A tárgyilagosság a saját verseiben filmszerűen mutatkozik meg.

Egy kameraszerű perspektívát kívántam létrehozni, melynek filterjén át dokumentarista jelleggel írhatok. Afféle voyeurként – a leskelődő figura ott van a színen, de nem avatkozik közbe, hallani lehet a hangját, de látni nem lehet. Afféle zárójeles ottlét.

+1 KÉRDÉS
A kötet végén található egy dallista. Hogy kapcsolódik a versekhez?

A zene szerves részét képezi az életemnek. Magam is zenéltem, egy pszichedelikus rockzenekarban öt évig doboltam, dalszövegeket írtam, sőt még az énekléssel is megpróbálkoztam. Verseket is zenére írok, engem ez indít be a gondolatok terén. Ezeket a számokat hallgattam folyamatosan, miközben a kötet darabjai íródtak. Azt gondolom – ha már a kameratechnikáról szót ejtettünk –: ahogy a filmeknél fontos a filmzene, úgy a verseskötethez is hozzáad egy újabb réteget. A dallista szintén ívet ír le: az egy szál gitáros, alterosabb-folkosabb vonaltól eljutunk egészen az ambientig és a technóig, meghatározott hangulatot követve. Talán nehezebb volt összeállítani a soundtracket, mint a kötetkompozíciót.