A kézrátétel színe és visszája (Jean Reno: Emma)

Habár tavaly nem szenvedtünk hiányt mérvadó filmszínészek szépirodalmi könyveinek magyar megjelenése terén, Tom Hanks Hamarosan a mozikban és Millie Bobby Brown Tizenkilenc lépcsőfok című regényei után nehezebben vettem rá magam Jean Reno Emmájának elolvasására. Ebben szerepet játszott, hogy az amerikai szerző új könyve sokkal kevésbé fogott meg, mint a korábbi, szerintem zseniális, Különleges karakterek című novellaciklusa, a Stranger Things és az Enola Holmes brit sztárjának világháborús románca pedig kifejezetten ujjpróbálgató (klisés és nem kissé unalmas) zsánerműként lohasztotta a kedvem – forgatókönyvvé írása és saját rendezésű filmre vitele persze írójának szíve-joga. Az sem kedvezett a francia színészóriás – A nagy kékség és a Léon, a profi vs. Godzilla és még sorolhatnám – jó sokáig érlelt – Reno idén júliusban tölti be 77. életévét – debütregényének fellapozásában, hogy a vérvörös élfestés inkább „könyvnek látszó termékként”, semmint olvasmányként kínálta magát – ez persze a kiadó stratégiája az olvasói bázis szélesítése érdekében, mert hát a mai befogadó közeg tudatában Reno jobb esetben is a Jöttünk, láttunk, visszamennénk (máskülönben elsőrangú) komikusa. Leküzdve azonban mindezen mentális gátakat, csak nekiugrottam a regénynek.
A címszereplő egy lenyűgöző szépségű fiatal nő – „egy Ava Gardner-hasonmás szőkében” –, Lauren Bacall-i tekintettel, és masszőr-fizioterapeutaként dolgozik egy bre­ta­gne-i luxusszállodában, a szakmai tudása alapján a vendégek nagy, kiszámíthatatlan temperamentuma miatt a főnöke jóval kisebb megelégedésére. Egy alkalommal az ománi miniszterelnök-helyettes fia kerül pezsdítő keze alá, aminek következménye: egy perzselő szerelmi viszony és három hónapra szóló szakmai út a közel-keleti Omán fővárosába, Maszkatba. Itt aztán Emma a francia titkosszolgálat látókörébe kerül, akiknek a nukleáris fejlesztésekért felelős miniszterelnökhelyettes-fi titokzatos programjára fáj a foguk. A fiatal nőnek a meglévő lelki(ismereti) gondjai ezzel csak tetéződnek. A francia ellenállásban aktív nagyapja emlékével, az anyja halálával, az apja apátiájával, a saját életével küszködő nőnek még az egzotikus szerelmi vágy és bizalom kontra hazafiság dilemmáját is fel kell oldania, amivel aztán hazugságok lavináját indítja el. Egy olyan muszlim országban, ahol minden téren idegenként van jelen. Ebből a zűrből kell kimásznia – és a kihüvelyezhető szerzői szándék szerint mindezt jellembeli fejlődés kíséri.
Nos, a könyv mindenképpen regényként indul, ám utolsó negyedében már forgatókönyv jellegű jelenetépítkezésbe vált. Eddigre már nemcsak ellaposodik a történet, de mintha írói tanácstalanság tükröződne: hogyan is kellene befejezni a regényt? A logika már nem segít, mert az menthetetlenül bedarálná a főhősnőt – ezt meg láthatóan elvi alapon elvetette a szerző (a kiadó?). Így hát inkább abbamarad a történet – vagy ha úgy tetszik, saját önálló mivoltát visszamenőlegesen felszámolja, és mintegy megágyaz (cliffhanger) egy esetleges későbbi folytatásnak (sorozatnak?). Ugyanakkor a kémjátszmában végig a gyalog szerepét elszenvedő Emmának (aki nem egy Lara ­Croft) megelőlegez egy királynői, vezéri funkciót. Ezen már nincs is mit csodálkozni, hiszen a „következetlenség” attitűdje a regény egyik alappillére azzal, hogy Reno behoz egy misztikus-ezoterikusszerű szálat azzal, hogy Emmát masszőri képessége – a titokzatos fluidum birtoklása és uralása – már-már emberfelettivé teszi: kisgyerek eltört csontját forrasztja egybe, az utána kémkedő izomembert hatástalanítja – mindezt az érintésével. Ez persze a szerzőnek alanyi joga, de azért ne feledjük: a mágia akkor szokott mentsvár lenni a regényekben, amikor az alkotói képzelet és/vagy képesség már nem talál más kiutat egy helyzet megoldására.
Mindent összevetve, Reno könyve korrektnek mondható, se több, se kevesebb annál, amit az élfestés sugall (most fanyalgok): szórakoztatásra íródott, közel-keleti egzotikumával (ezeregyéjszakás) pluszpontokat begyűjtő, némi erotikus képzelgéstől sem mentes, szerelmes-kémes akciójáték. Némi melodrámával – pedig az igazi dráma lehetősége is adott –, ahol a hősnő picit alámerülni látszik ugyan, de a Pandæmoniumig messze nem jut el. Kell ennél több manapság? (Ford. Király Katalin. Budapest, Open Books, 2024, 268 o.)