Akár ezer évig – Christoph Ransmayrrel a világról és annak elmeséléséről

Hegymászóhoz képest meglehetősen sok a vízhez kapcsolódó történet az Egy félénk férfi atlasza című kötetben. Hogyan viszonyul a nagyobb vizekhez, tengerekhez, folyókhoz? Nagyon más élményt, tapasztalatot nyújtanak önnek?

A tenger volt az első szó, amit elsajátítottam. Azért is meglepő ez, mert amúgy felföldön éltem, hegyek vettek körül a szülőhelyemen, és a tengerről inkább csak elképzeléseim voltak: hogy milyen lennék én a tengeren, és hogy milyen jellegű kapcsolatot jelentene ez számomra. Láttam magamat egy strandon, úszóként vagy hajósként, és úgy képzeltem el, hogy gyakorlatilag azzal, hogy én a tengerbe, a vízbe merülök, kapcsolat épül fel köztem és a túlpart, köztem és az idegen, az ismeretlen között. És ez az összekötő szerep az, ami rendkívüli jelentőséggel bírt számomra. Ráadásul számtalan kaland köthető a vízhez, legyen az az Odüsszeia vagy a Bounty hajóval kapcsolatos történet.

Ha már elképzelések. A Második születésnap című írásában utalás történik A jég és a sötétség borzalmai című, 1984-ben megjelent első regényére, és ebben említi, hogy anélkül írta meg az 1872 és 1874 között zajló osztrák–magyar északi-sarki expedíció történetét, hogy a helyszínen járt volna, az ismeretei leginkább más könyvekből, beszámolókból származtak. Furcsa fordított helyzet ez. Elmesélné, milyen az, amikor az író utólag látja először a könyvének helyszínét?

Minden utazás tulajdonképpen kíváncsisággal és vággyal veszi kezdetét. Az emberben első körben kíváncsi gondolatok és vágyak fogalmazódnak meg, képek születnek a fejében, a szívében, és végiggondolja, hogy elinduljon-e egyáltalán, legyen szó hegymászásról, túráról vagy bármilyen más jellegű utazásról. Számos más cél és kép is megfogalmazódik ilyenkor bennünk. Hogy tényleg milyen utat járunk be, az egy sokkal behatároltabb terület, mint ami egyébként a fejünkben, szívünkben leképeződik, és ez az asszociatív dinamika tulajdonképpen az, ami bennünket irányít. És ez a dinamika hasonlóan működik, mint az álom. Brazíliában is éltem egy ideig, és ott is sokszor éltem meg…

Most inkább maradjunk még északon! A konkrét helyzetre nézve hogyan működött mindez? Amikor fizikálisan ott volt a jégmezőn, akkor azért látta maga előtt a jégbe szorult Tegetthoff hajó és a matrózok tragédiáját?

A konfrontáció itt rendkívül fontos szerepet játszik. Úgy gondolom, hogy az elbeszélő fantáziájában rengeteg dolog születik. Hosszú éveken keresztül nagyon sokat foglalkoztam ezzel a jeges tájjal, annak keletkezésével, hogy hogyan néz ki. Kutatásokat is folytattam, interjúkat készítettem, beszélgetéseket folytattam történészekkel, és ez az egész történet a jégtörővel együtt a fejemben egyszer már megszületett. Ez azt is eredményezte, hogy amikor odalátogattam, már volt valamilyen elképzelésem, és az összhangban volt azzal, amit látok. Meglátogattam például annak az egyetlen embernek a sírját, aki az expedíció során meghalt. Ugyanakkor a valóság, azaz amit ténylegesen láttam, még inkább gazdagította azt a képet, ami az elképzeléseimben született, és rengeteg újdonsággal szembesültem ezáltal.

A Paradicsom szabályai című írás viszont a Bounty közismert történetével foglalkozik, a lázadással és a lázadók kalandos utóéletével. Arra nem gondolt, hogy ennek is egy külön regényt szenteljen?

Valójában az ebben a könyvben megtalálható hetven elbeszélés bármelyikéből lehetne regényt csinálni. Nem állítom azt persze, hogy szinte bármelyik alkalmas is arra, hogy abból regény keletkezzen. Ugyanakkor szembe kellett néznem azzal, illetve meg is tapasztaltam azt, hogy a saját életem szintén véges történet, de ebben az életben kell még megoldást találnom arra, hogy mindazon sok történetet, amiről mesélni kívánok, ami foglalkoztat, valahogy összefoglaljam. Hogyan lehet ezt a sok témát úgy feldolgozni, hogy az ne évszázadokba kerüljön, és hogy ezekből írások keletkezzenek? Hiszen ahhoz, hogy ezek tényleg megvalósuljanak, nekem nyolcszáz-kilencszáz vagy akár ezer évig is élnem kellene. Azt a döntést hoztam végül, hogy hetven elbeszélésben foglalom össze mindazt, amit el kívánok mondani, és így biztosítom azt, hogy ne kelljen szembesítenem önmagamat azzal, hogy nem tettem semmit.

A kötet minden egyes szövege úgy kezdődik, hogy „Láttam…”, ami akár a Bibliát is eszünkbe juttathatja. Miért helyezett ekkora hangsúlyt a látásra? Az élmény hitelesítéséről lenne szó?

A vizuális benyomások alapvetően a legelső benyomásaink, amelyekkel szembesülünk. Amikor először látunk – az az első élményünk egy dologgal kapcsolatban; ez a leglenyűgözőbb, ami a legnagyobb hatással van az egyénre. A hang, illetve az akusztikus jelek értelmezést igényelnek, az már egy másodlagos folyamat a látással szemben. Ha azt mondom, „láttam”, az gyakorlatilag az énem elsődleges kapcsolódása a világgal. Az „én” viszont nem a világ megfelelője. Nem a világ teljességének megismerése történik itt, hanem egy nagyon egyedi látás, ami az „én”-ben, az elbeszélőben ebben a pillanatban megvalósul. Az „én” korlátozott világát látjuk a teljességgel szemben. A bibliai jelleg pedig inkább oly módon vezethető le, hogy ugye a próféták látnokok is voltak. Nemcsak láttak, hanem látták, hogy mi volt korábban, és mit hoz, milyen jelentőséggel fog bírni mindez a jövőre nézvést – ezt a kapcsolódást megállapítják, azaz egy nagyobb összefüggésben tudják értelmezni mindazt, amit látnak.

Azért is gondoltam, hogy megkérdezem ezt, mert ha jól tudom, tanult etnológiát is…

Alapvetően filozófiát tanultam, ugyanakkor akkoriban annak érdekében, hogy a hallgatók elkerüljék a szakbarbárrá válást, fel kellett vennünk természettudományos tantárgyakat is. Az én esetemben ez az etnográfia, illetve etnológia és az asztronómia volt. Egyébként a mai napig is elkötelezett vagyok ezek mellett.

Akkor ismeri, hogy nagyjából a hetvenes-nyolcvanas években volt az a fordulat az etnográfiában, aminek hatására éppen a látás bizonyosságába vetett hit kérdőjeleződött meg. Hogy az útleírások beszámolóinak hitelessége bizonytalan, és mindig kiszolgáltatott az utazók nézőpontjának, személyének. De a könyve is úgy kezdődik: „A történetek nem maguktól vannak, a történeteket elbeszélik.” Ezek az elméletek befolyásolták esetleg?

Semmilyen hatással nem voltak rám. A kérdésfelvetéseket, amelyek akkoriban megfogalmazódtak, egyébként értettem, és jogosnak is tartottam azt, hogy a tapasztalás mennyire értelmezhető érvényesnek, mennyire jogos a kétely a tapasztalás jelentősége kapcsán. De én alapvetően azt a módszert nem tudtam elengedni, hogy az hajt engem, amit látok. Ezt követtem végig, és az elméleti pozíciók ebben nem tudtak hátráltatni. Én a magam módszerét követtem.

Érdekes, hogy az Egal wohin, Baby („Bárhová, kedvesem”, 2024) című legutóbbi könyve hasonló elgondolás alapján született, és ugyanúgy utazásokról szóló rövid történeteket tartalmaz, de ebben már a fényképei is helyet kaptak. Az Egy félénk férfi atlasza esetében nem merült fel ennek a gondolata?

Nem, ugyanis az Egal wohin, Baby egy sorozat része, amely tizenegy-tizenkét könyvből áll, és minden egyes kötetnek van egy fő témája, és mindegyik egy elbeszélésformát érvényesít. Az Atlasszal szemben itt az elbeszélés felépítése egy fotóalbuméhoz hasonló, abban az értelemben, hogy a szöveg a kép nélkül nem tud működni, ahogy a kép sem a szöveg nélkül – a szöveg és a kép egységet alkot. De fontos hangsúlyozni, hogy ez csak egy megoldás az egyébként számtalan elbeszélési forma közül. A kép egyébként már a gyerekkoromban rendkívüli hatással volt rám. Fontos volt számomra, azért is, mert még mielőtt olvasni tudtam volna, a képhez már tudtam kapcsolódni, tudtam értelmezni.

 Van olyan fotográfus egyébként, aki nagyon meghatározó volt az ön számára?

Minden szerző, kép, elbeszélés, amivel szembesülök, abban a pillanatban, hogy dolgozom vele – első élményként van jelen, és gyakorlatilag háttérbe szorít mindenki mást. És tulajdonképpen reprezentál minden szöveget, illetve minden képet, fotográfiát, ami korábban megjelent, és onnantól kezdve, hogy ezt a szerepet betölti, névtelenné válik a szerzője. Fontos hozzátennem, hogy én nem vagyok fotós, fotográfus. Az említett könyvhöz a mexikói, indiai, közép-európai utazásaim során készült képek olyan felvételek, amelyek csupán azt a célt szolgálták, hogy később az emlékezetemet segítsék, rekonstruálni mindazt, amit ott megtapasztaltam. De nem az a célom, mint a professzionális fotográfusnak, aki alakító, formáló eszközként használja a fényképezőgépét. Én gyakorlatilag csak elkattintottam néhány képet.

Korábban említette a konfrontáció szerepét. A Sydney-ben játszódó Fényív című történetben végig fenntartja a feszültséget, vajon az éjszakai Harbour hídon észlelt fényjelenség természetes-e, vagy sem. De az elbeszélőben felmerül az is, hogy esetleg egy öngyilkos mászik fel a hídra, és hogy vajon ez esetben értesíteni kell-e a hatóságokat. Gyakran felmerültek ilyen etikai dilemmák egy-egy út során?

Azt gondolom, fontos felismerni azt, hogy az elbeszélő az elbeszélésével gyakorlatilag a világ felismerésének eszközét alkalmazza. Az olvasó olvasva tapasztalja meg ezt a világot, és akár gazdagabbá is teszi azt, amit ott tapasztal. Hasonlítható ez a hagymához, ahogy lebontjuk a héjszerű rétegeit, úgy ismerjük meg egyre mélyebben, és a magjában talán ott a tapasztalás vagy a tanulság maga. Jelen esetben például a tapasztalat az volt, hogy meg voltam róla győződve, valóban egy öngyilkossággal van dolgom, de attól az embertől, akit láttam, olyannyira távol vagyok, hogy sem hangjelzéssel, sem semmivel nem tudok beavatkozni, mert már mindenhez késő. Egyébként kiderült, hogy csak turisták voltak, nem volt szó semmiféle öngyilkosságról. De pont az az izgalmas a számomra, hogy hogyan lehet ezt a valóságot a nyelvre lefordítani. Természetesen volt olyan utam, ahol etikai kérdések merültek fel. Például csatlakoztam egy demonstrációhoz, azon okból, hogy jelen legyek, hogy ott legyek, és lássam, mi történik. Mindig felmerülnek a kérdések: mi a célunk a világon? Kívánunk-e javítani rajta? És ha ezt a célt fogalmazzuk meg, vagy a képességeinkből indulunk ki, akkor mik az erősségeink? Amikor én ez utóbbi kérdést felteszem, azzal kell szembenéznem, hogy az én képességem elsődlegesen az, hogy elbeszélő tudok lenni, és elbeszéléseket tudok írni – ez az én erősségem. És nem rendelkezem, teszem azt, egy távolból hatást kifejtő mesterlövész képességeivel.

Az Egy félénk férfi atlasza eredetileg több mint egy évtizede jelent meg. Nyilván azóta is sokat változott a világ, egyre kisebb és beszűkültebb, fojtogatóbb is lett az életterünk. A 2021-ben megjelent, magyarul még nem olvasható Der Fallmeister („Gyepmester”) című regényében már a közeljövőről és az apadó vízkészletekről is szól. Várhatóan ebbe az irányba fog továbblépni a regényeiben?

Nem, inkább arról van szó, hogy az elbeszélésnek van egy sugárzó ereje, ami minden irányba kihat. Az elbeszélés során mindig a különböző idősíkok között orientálódunk, és többé-kevésbé a saját élethelyzetünk, illetve az aktuális témák foglalkoztatnak, azok, amelyek meghatározzák, hogy az adott pillanatban melyik idősíkban kívánunk dolgozni. Én egy általánosan érvényes időfogalommal dolgozom, ami magában foglalja a jelent, a múltat, a régmúltat, de a jövőt is. A Fallmeister esetében egyrészről a jövőben történnek az események, de nem az a célja, hogy a jövőt bemutassa, hanem csak egy jövőbeni történetet mesél el. Ugyanakkor az alapját egy olyan személyes tapasztalatom képezi, ami velem történt a múltban, egy felső-ausztriai folyóparton, egy vízesésnél.