Mintha álmokat látnánk életre kelni a budapesti Rechnitzer Galériában, ahol Tranker Kata szobrászművész majomarcú figurái és Kálóczy Eszter elvont terekben mozgó, összekulcsolódó emberalakjai tűnnek fel. A kurátor, Petrányi Luca szerint noha a művek között kevés a konkrét tematikai kapcsolódás, azokat lehet úgy is értelmezni, mintha ugyanazt a fiktív, szürreális világot mutatnák be, a néző pedig betekintést nyerne annak különböző bugyraiba, melyekben emberi és hibrid lények bukkannak fel. A művek másrészt nemcsak fantasztikus jeleneteket ábrázolnak, de a nézőnek olyan érzése támadhat, mintha konkrét lelki folyamatokat vagy emberi kapcsolatokat mutatnának be. És ezzel közel is járna a valósághoz.
Álom-logika
– Én nagyon zárkózott, magányos gyermek voltam, és noha érdekeltek a történetek, a suliban kiderült, hogy súlyosan diszlexiás és diszgráfiás vagyok, szóval nem nekem való az írás. Aztán elkezdtem rajzolgatni, iparművészeti középsuliba, majd a Képzőn festő szakra jártam. Örültem, hogy a mesterem, Chilf Mária engedte, hogy úgy alkothassak, ahogyan csak akarok – idézi fel Eszter a kezdeteket. – A művészet mellett érdekel a pszichológia is, főleg az foglalkoztat, milyen az, amikor az ember megtagadja a saját érzéseit, illetve hogy egy személyben miként alakulhat ki az öngyűlölet.
A műveimmel azonban szeretném megmutatni, hogy ezt a helyzetet meg lehet haladni, abból lehet kiutat találni, számomra az emberi élet célja és öröme is ebben a fejlődésben rejlik.
Az álom tematikát pedig azért választotta, mert kiskora óta a valóságban tapasztalt konfliktushelyzeteket az álmaiban szőtte és gondolta tovább. Később aztán fordított ezen, és az álmait vitte a vászonra, így hozva létre a benne kavargó érzésekből művészeti alkotásokat. A képeihez ezért nincs is egységes „megoldókulcs”, hiszen mindegyik egy adott álom „logikájából” indul ki. Több képén például lehatárolt terekben látjuk a figurákat, mivel Eszter egyik álmában is hasonlóan elkerítve, egymástól elkülönítve látta a saját feldolgozandó élethelyzeteit.
Leturmixolja a papírt
– Én olyan gyerek voltam, aki mindig barkácsolt, alkotott valamit, például állatfigurákat varrtam, gyöngyöket szőttem vagy fűztem, apukám műhelyében pedig minden szerszám érdekelt, meg is akartam tanulni fűrészelni, fúrni és faragni. Szóval adta magát, hogy részt vegyek egy barkács-, majd rajzszakkörön. Én viszont egy faluból, Lovasberényből származom, így nem nagyon tudtam, mit lehet az alkotással kezdeni, és nem is tudtam, hogy létezik olyan, hogy kortárs művészet, meg a családomban sem voltak művészek. Fehérvárra jártam középiskolába, de ott sem nagyon láttam kiállítást, úgyhogy gondoltam, a művészettel nem nagyon tudok majd mit kezdeni, így inkább restaurátornak készültem, és bejártam a Szent István Király Múzeumba restaurátoroknak segédkezni – meséli Kata.
Az érdeklődése végül utat tört magának: a művészettörténet könyvekből megismerte a kortárs művészetet, miután fejébe vette, ő mégiscsak ezzel akar foglalkozni. Ám meglepő módon festő szakon tanult a Képzőművészeti Egyetemen, mert a nyílt napon azt tapasztalta, hogy ezen a képzésen a hallgatók sokféle anyaggal és médiummal kísérleteznek. A Képzőn aztán Kata is folyton új dolgokat próbált ki, eleinte papírra festett tintával és akvarellel, majd a papírra már nem csak mint hordozóra tekintett, így domborműveket, majd kollázsokat készített belőle. – Akkoriban mindent csináltam a papírral, például hajtogattam, vágtam és kilyuggattam, de mostanra jutottam el oda, hogy konkrétan le is turmixolom, majd a masszából építem fel a szobraimat.
És hogy miért érdeklődik Kata az ősi kultúrák iránt? Egyrészt fiatal korában a gyerekenciklopédiákban mindig az egyiptomi és a görög részeket tanulmányozta, másrészt a családi legenda szerint amikor az apja kiásta a házuk alapját, a földben korongolt edényeket talált, melyek aztán a konyha polcára kerültek, amelyet Kata imádott nézegetni. A középiskolában pedig Gorsiumba is elmentek kirándulni, ahol rácsodálkozott a római épületmaradványokra és szarkofágokra.
Vissza az archaikus múltba
– Az én művészetemben inkább a kollektív tudatalattiba szállunk alá, de a munkáimnak van személyes dimenziója is – mondja Kata, akinek a domborművei és szobrai a régmúlt, ősi történetekhez nyúlnak vissza, megmutatva az emberek állatias létét. – Manapság köztudott, hogy az emberi faj nem lineárisan fejlődött, hanem sok faj létezett egymás mellett, melyek közül a Homo sapiens volt a legsikeresebb. Mindez azért zavarba ejtő, mert szeretjük magunkat az állatvilágtól egy levált entitásnak elképzelni, melynek nincsen köze az állatokhoz. Miközben a hozzájuk fűződő kapocs sokkal szorosabb, szóval a két világ közti határ eléggé elmosódott – mondja a művész.
A kiállításon látható alkotásain ezért a figurák kétféle módon jelennek meg: a nők majomszerű lényekként, míg a férfiak civilizált, öltönyös-nyakkendős alakként.
– A műveimen a nők azért néznek ki majmokként, mert ők az archaikus világhoz kapcsolódnak, hiszen a gyermekszülés által ők egy ősi létezésbe kerülnek. Ezzel szemben a férfiak teljes mértékben a jelenben vannak, ezért jelennek meg a műveimen öltönyben mint időutazók, és így a képtérben kétféle ember találkozik. Mint két külön bolygó két párhuzamos univerzumban – mondja Kata, hozzátéve, mindennek személyes oka is van, mivel nemrég megszületett a második gyermeke, ezért az elmúlt évek inkább a gyereknevelésről szóltak, mintsem egyéb dolgokról. – Én akkor ebben az archaikus világban éltem, hiszen az újszülöttek mindig is ugyanolyanok voltak, tízezer, százezer évvel ezelőtt is, és ahhoz, hogy én az ő ritmusukra hangolódjak, és tudjak segíteni nekik, vissza kellett mennem ebbe az ősi létezésbe.
