A járványok kora

Az elmúlt évek technológiai fejlődése lehetővé tette a nukleinsavak (DNS és RNS) gyors és költséghatékony szekvenálását. Ennek köszönhetően kiderült, hogy a Föld különböző élőhelyein számtalan, korábban ismeretlen vírusfaj található, sőt teljesen új víruscsaládokat is azonosítottak. Ez inspirálta, a bioszféra mintájára, a viroszféra kifejezés megalkotását. Vajon hány vírusfajt ismerünk ma, és a becslések szerint mennyi lehet még felfedezetlen?

Emberi ésszel felfoghatatlan számról beszélünk a vírusok esetében. Ne feledjük, hogy az ismert biológiai szerveződések közül az egyik legparányibb csoportot jelentik. Ha darabszámra gondolunk, több van belőlük, mint ahány csillag létezik jelen tudásunk szerint a teljes univerzumban. Vírusfajok tekintetében pedig a becslések szerint is csupán a töredéket ismerhetjük. Saját szakterületemnél maradva, az embereket fertőzni képes vírusok egy, vagy kevesebb mint egy százalékát. Bár az elmúlt pár évben mesterséges intelligencia-vezérelt módszerekkel az ismereteink jelentősen, nagyságrendekkel bővültek.

Elsősorban állatról emberre terjedő, vagy ennek a potenciáljával rendelkező vírusok kutatásával foglalkozik. Végeredményben az összes humán patogén vírus ilyen, ún. zoonotikus eredetű. Az utóbbi száz évben, a spanyolnátha pandémia óta, hány ilyen esemény következhetett be, amely ismertté vált járványt okozott, és melyek voltak a legjelentősebbek ezek közül?

Az emberiség látszólag elfelejtette, hogy mi is a természet részei vagyunk, a járványok és fertőző betegségek az egyik leglátványosabb emlékeztetői ennek. Valóban nagyrészt állati eredetűek a minket fertőzni képes vírusok. Amelyek nem, azok vagy velünk együtt fejlődtek (pl. a bárányhimlő kórokozója) vagy a környezetből származnak (pl. kolera). A legjobban dokumentált kétségtelenül a COVID-19 pandémia, ám másik két koronavírus is az elmúlt két évtizedben ugrott át emberre. Influenza-járványokból is öt pandémiát okozó törzsről beszélhetünk az elmúlt száz évben és akkor a többit nem is említettük – összességében több tucatról beszélünk.

Főként a denevér vírusokkal foglalkozik. Miért pont ezek az állatok az egyik legfontosabb vírushordozók?

Nem csupán ők, de ők valóban különlegesek. Kissé „jobb” vírushordozók például a rágcsálók, ám egyikük esetében sem a konyhakész, embert fertőzni képes vírusokról beszélünk, inkább egyfajta vírusbankról, amelyből bármi kifejlődhet. Minkét élőlénycsoport, tehát a denevérek és rágcsálók is nagy elterjedésű és változatos evolúciójú élőlények, így szükségszerűen az általuk hordozott vírusok is azok. Innentől csupán statisztika és a számok által diktált folyamat, hogy minél több találkozás (emberi zavarás) több és több átugrási eseményhez és újabb járványokhoz vezethet. Azonban mindkét állatcsoport fontos része az ökoszisztémának, nélkülük mi sem létezhetünk, így a legjobb lenne, ha az emberiség kicsit visszavenne a bolygó feléléséből és minél több élőhelyet hagyna érintetlenül – ez a járványok megelőzésének legjobb receptje.

Milyen módszerekkel vizsgálják ezeket a vírusokat, kezdve azzal, hogyan fogják be a denevéreket? Vagy az ürüléküket vizsgálják?

Mindent vizsgálunk. Csakúgy, mint nálunk embereknél, az állatoknál is számos mintában találhatók különféle vírusok. Mi főként folyamatokat próbálunk megérteni, például, ha történik egy szokatlan esemény, egy kolónia kipusztul vagy másként viselkedik. A módszerek elég változatosak, ökológusok, bioinformatikusok, virológusok, állatorvosok és orvosok képezik a csapatot, nagyjából minden elérhető modern fejlesztést bevetünk. Ezek közt kulcsszerep jut a mobilizálható nukleinsav szekvenáló technológiáknak és a mindenki által ismert PCR technika fejlettebb változatainak.

Mi az elsődleges célja ezeknek a kutatásoknak? Megismerni a vírusokat mielőtt kitörne a járvány?

Pontosan. Vagy éppen megismerni olyan vírusokat, amelyek egyfajta modellként szolgálhatnak, és válaszokat adhatnak már most a fejtörést és problémát okozó rokon vírusok legyőzéséhez. Erre több példa is akad, számos rendkívül veszélyes vírusnak vannak olyan rokonai a természetben, amelyek egyáltalán nem veszélyesek, de tulajdonságaikat nézve hasonlóan működnek, így számos kísérlet gyorsan és biztonságosan elvégezhető rajtuk, nem csupán a rendkívül ritka BSL-4 szintű laboratóriumokban. Jó példa erre a Hazara vírus, amely a Krími-kongói vérzéses láz vírus ilyen „békés” rokona. Az ilyen kutatások rendkívül fontosak, főként mivel az emberiség gyorsan és nagyon nagyra nőtt. Szó szerint versenyt futunk az idővel.

Megjósolható, hogy milyen zoonózisos betegségek jelenthetnek a jövőben komoly fenyegetést?

Gondos és hosszas értékelések után a tudósoknak van némi ötletük, hogy mely vírusok vagy víruscsoportok a fenyegetőbbek, ám az X-betegség kockázata egyre jelentősebb. Az előző kérdésnek is éppen emiatt van jelentősége. Az X-betegség ugyanis egy olyan kórokozó felbukkanásának esélyét mutatja, amely a korábban már említett valamelyik természetes vírusbankból származik és alig tudunk róla valamit. Ilyen esetben nehéz elképzelni, hogy 10 hónap alatt vakcinát fejleszthessünk.

Hogyan hat a klímaváltozás, az urbanizáció, a túlnépesedés és a globalizáció, a dzsungelpusztítás a szúnyogok és más vírusterjesztő vektorok elterjedésére?

Gyakori hasonlattal élve, kiengedjük a szellemet a palackból. A klímaváltozás és élőhelypusztítás a vírusbankokat őrző élőlényeket is mozgásra kényszeríti, ezek pedig egyre több és egyre zsúfoltabban élő emberrel találkoznak. Egyszerű számokról és esélyekről van szó – az új járványok kialakulásának egyre nagyobb esélye van, ezt az elmúlt évtizedek trendjei is alátámasztják.

Lát-e esélyt arra, hogy a járványok száma csökkenthető legyen fenntarthatóbb emberi gyakorlattal, például a természetvédelem és az agrárium átalakításával?

Igen, a recept ismert, csak éppen a világ jelenlegi működésével összeegyeztethetetlen. Mindenki többet akar, a fejlődő világban élő több milliárd ember is úgy akar élni, mint a fejlett régiók lakói. Ráadásul a közösségi médiából pontosan tudják is, hogy ez milyen. A szörnyű igazság az, hogy már a nyugati világ számára sincs elég erőforrás a bolygón, rohamosan éljük azokat fel. A járványok ellen nagyon határozott határokat kell húzni a még meglévő, kissé vagy egyáltalán nem bolygatott élőhelyek és az emberiség között. Élni és élni hagyni, főként a biodiverzitási gócpontokat jelentő helyeket. Persze ezek a direkt hatások – és akkor még nem beszéltem a közvetett, ember által generált hatásokról, mint a klímaváltozás. Közvetlenül és közvetve is zavarunk, pusztítunk, mindkettőt abba kellene hagyni, hogy a felbukkanó fertőző betegségek növekvő trendjei fékezhetők legyenek.

A koronavírus pandémia megdöbbentő tanulsága volt, hogy még a fejlett világ egészségügyi rendszereit is felkészületlenül érte. Levontuk vajon ebből a megfelelő tanulságokat, hogy ez ne így legyen egy esetleges következő világjárvány esetén?

A tudomány igen, a világ nem. Az emberi természettel teljes összhangban, politikusok, pirulaárusok, kuruzslók és néhány techmilliárdos is szép hasznot húzott a járványból. A politikai, pénzügyi vagy befolyást jelentő haszon lehúzása mellett persze a legtöbb helyen elmulasztottak építkezni. Építeni a társadalom tudatossága és bizalma felé, az egészségügyi rendszerek stabilizálása vagy a tudomány megelőzést szolgáló munkája felé.

Mennyire fontos a nemzetközi együttműködés és milyen szerepet játszanak a nemzetközi szervezetek a járványok elleni küzdelemben?

Kritikusan fontos szerepet. Láthattuk, hogy a világ számos országában a döntéshozók képtelenek voltak érteni és megérteni a fertőző betegségek határokat nem tisztelő jellegét, és a nemzetközi összefogás rendkívüli fontosságát egy ilyen helyzetben. Erre kizárólag egy, esetleg több független, tudományos alapokon nyugvó szervezet lehet képes.

Hogyan alakítja a politikai döntéshozatal a járványok kezelésének hatékonyságát?

Kevesebb jó példát és nagyon sok rossz példát láthattunk a COVID-19 pandémia során. Sajnos a legtöbb esetben a politika egyszerűen képtelen volt értelmezni a helyzetet és csupán a politikailag megszokott folyamatok és eszközök mentén viselkedett. Sok helyen egyszerű politikai kampányokat és „erős vezetőket” láthattunk és jóval kevesebb helyen nyílt és önkorrekcióra képes kommunikációt jó és komplex szakmai háttérrel. Kevés helyen készülnek most egy jobb járványkezelésre, és sajnos azt látom, hogy több helyen ültek fel arra az irányra, ami legközelebb nem sok jóval kecsegtet. Több alázatra lenne szükség, a természet és a járványok is nagyobbak nálunk, de a tudomány segíthet, ha hagyják.

Milyen szerepük van a vakcináknak a járványok elleni védekezésben?

A vakcinák a megelőzést szolgálják, azaz még a fertőzés előtt alakítanak ki védelmet. Részben ez okozza az átlagember bizonytalanságát is: nehéz felfogni valaminek a hasznát, amit nem feltétlenül látok. Ugyanakkor a vakcinák tudományos szemmel nézve az orvostudomány valaha elért legnagyobb eredményei. A biológiai hátterüket itt nem boncolgatva, inkább arra hívnám fel a figyelmet, hogy manapság egész máshogy fest a világ, mint egy vagy két évszázada, amikor a kisgyermekek fele meg sem élte az 5 éves kort. Számomra ezért érthetetlen a manapság divatos „okosabb vagyok a tudománynál” vakcinaellenesség. Senki sem kívánhatja vissza azokat az időket.

Milyen új technológiák segíthetnek a jövőbeni járványok előrejelzésében és kezelésében?

Az előrejelzésben óriási technológiai fejlesztéseket látunk, nagyon hangsúlyos mostanság a mesterséges intelligencia használata számos tudományterületen és műszerben. A kezelés már komplexebb kérdés, de ott is hasonló fejlesztéseket látni, naprakész példák a vakcinákon jóval túlmutató nanotechnológia és az mRNS technológia lehetőségei.

Milyen felelőssége van a szakembereknek a társadalom tájékoztatásában a járványok természetéről?

Történelmi. Kutatóként egyértelmű, hogy milyen folyamatok vannak mozgásban, amelyek az emberiség életére most hatással vannak; az egyik ilyen kétségtelenül a fertőző betegségek. A kutatók, tudósok, filozófusok és polihisztorok kötelessége pedig a történelem hajnala óta változatlan – szolgálni az emberiséget. A szolgálatnak egyértelműen része, hogy beszélünk a tudományról, manapság persze modern-kori kihívásként a pirulaárusok és álhírgyárak által generált szembeszélben.

Hogyan befolyásolja a média és a közösségi háló a járványokról alkotott társadalmi felfogást? Milyen hatással van a járványokkal kapcsolatos dezinformáció a védekezés hatékonyságára?

A dezinformáció kétségtelenül nemzetbiztonsági kockázat. Számos ország, legutóbb éppen Norvégia jelentette be, hogy a lakosság számára dezinformáció-ellenes képzéseket nyújtanak majd. Az egészségügyi álhírek esetében is hasonló a helyzet, sajnos a közösségi média sokat ront a helyzeten és a legtöbb embernek fogalma sincs róla, hogyan különböztesse meg mi igaz, és mi nem, egyszerű érzelmek mentén döntenek. Közben néhány egészségügyi álhírre szakosodott kuruzsló degeszre keresi magát; nézzünk csak szét, éppen hol vannak a híres „kovid-tudósaink” – politikai vagy anyagi haszonszerzés miatt évekig mérgezték a társadalmat, most pedig saját vitaminjaikat vagy csodaszereiket árulva keresnek pénzt, sajnos mérhetően emberéletek árán. Számomra elképesztő látni, hogy az őket követő emberek a gyógyszergyártók ellen hangolnak, amelyek kétszáz éve bevált életmentő készítmények gyártásával keresnek pénzt, miközben a hangulatkeltő álszakértők pincében gyártott piruláit minden probléma nélkül megveszik és beszedik. Erre ki kell fejleszteni egy egészséges társadalmi „immunrendszert” ami hatékonyan lepattintja ezeket a hatásokat – itthon is mihamarabb szükség lenne országos dezinformáció ellenes kampányokra.

Hogyan hat a tudományellenesség a járványok megfékezésére irányuló törekvésekre, például az oltási hajlandóság csökkenésén keresztül?

Érdekes látni, hogy nem csak az oltási hajlandóság ellen hergelnek, hanem a tudomány szinte minden eredménye és vívmánya ellen. Nem csodálkoznék, ha lassan divatossá válna a gravitáció tagadása is. Egész komoly eszköztára van egyébként a tudományellenességnek, és habár a lényeg egyidős a tudománnyal, manapság mégis új eszközök állnak rendelkezésre. Egyik ezek közül a közösségi média világa, ahol a torzított valóságnak ezer arca van. Sajnos a politika is rátalált erre és napjainkban virágzik az újhullámos tudományellenesség.

Milyen kommunikációs stratégiák segíthetnek abban, hogy a társadalom jobban megértse a járványok veszélyeit és a védekezés fontosságát?

Szerénység, nyitottság és sok-sok kommunikáció. Fontos, hogy az emberek megértsék, hogy egy kutató nem celeb. Egy kutató, ha beszél, azt nem magáért teszi, hanem a tudományát képviselve, ha elmegy egy műsorba, azt nem azért teszi, mert neki az jól jön, hanem mert ez a kötelessége. Rendkívül sok tanulsága van a COVID-19 pandémiának; hiszem, hogy lehet jobban is csinálni és abban is hiszek, hogy nem lesz más választásunk, nekünk kutatóknak, minthogy jobban és többet csináljuk ezt.

A tudomány egyre bonyolultabbá válik, a laikusok rendszerint nem képesek felfogni a tudomány alapállításainak lényegét sem. Mit lehet ilyenkor tenni, hogy ne egyfajta hitet várjunk el a társadalomtól, hanem, hogy bízzanak a tudományban?

Számos interjúban hangoztattam már, hogy a tudományban nem hinni, hanem bízni kell. Évszázadok alatt fejlődött ki az a módszertan, amire ma azt mondhatjuk, hogy „tudományos”. Mostanában, amikor a tudomány megkérdőjelezése menő, számos alkalommal láttam, hogy egy-egy hibás tanulmány visszavonását vagy újraértékelést egyfajta bizonyítékként értékeli sok ember, miszerint a tudomány általánosságban megbízhatatlan és hasztalan. Holott ez éppen a legnagyobb értékét, az önkorrekciós képességet bizonyítja: a tudományos konszenzus egy folyamatosan fejlődő állapot. Emiatt lehet például gyanús, ha egy pandémia során valaki biztosat állít és kevésszer hallani tőle, hogy „nem tudjuk”.

Az interjú elkészítését az NKFIH Mecenatúra-pályázat (MEC_N149002) támogatta, amelynek címe: „A holnap útjain: a tudomány és orvoslás új dimenziói”.