Az Eurostudent nemzetközi felmérése szerint a Magyarországi felsőoktatási intézményekben tanulók „15 százaléka alkalmi munkát végez, 42 százalékuk folyamatosan dolgozik, akár rézmunkaidőben is, (…) 46 százalékuk pedig azért vállal munkát, hogy megélhetési költségeit fedezze”. (Eduline, 2024 augusztus 30.)
Egy zimankós téli napon a kötelezettségem a fővárosba szólított, ahová vonattal utaztam. Félúton felszállt egy 20-22 év körüli nő és velem szemben, az egyik ülőhelyet már elfoglaló férfi mellett foglalt helyet. Nem kérdezte, hogy a hely szabad-e. Hallható zihálással lehuppant az ülésre. Kipirult arcát látva úgy tűnt, futva érhetett a megállóba. Miután helyet foglalt, háta mögé gyűrte a télikabátját, és az ölébe fogta a hátizsákját. Körülnézett, majd a táskájából elővette a neszesszerét, abból pedig egy kisebb méretű tükröt. Hosszan tartotta maga előtt, majd megtapogatta a fülében lévő pirszingjét. Nem tetszhetett neki, amit látott, mert a neszesszerből előhalászott egy számomra írásra alkalmasnak tűnő tárgyat. Gondoltam, keresztrejtvényt fog fejteni, de arra nem került sor. Néhány másodpercen belül kiderült, hogy amit én töltőtollnak gondoltam, az alapozó krémet tartalmazó ún. púderceruza volt.
Ezzel az eszközzel először a szemei alatti részre, majd arcának jobb és bal felére kent fel egy-egy kisebb adagot. Ezt a táskájából előhalászott pamaccsal elsimította. Aztán újabb eszközökkel sötét barnára festette nem létező szemöldökét, és hozzálátott a szempillái rendbetételéhez. Alapos oka lehetett, hogy ezekhez a műveletekhez nem az otthonát vagy egy szépségszalont, hanem a vonatot választotta. Ideje sem volt a reggeli szépítkezéshez. Ezt pótolta. Tetszeni akart valakinek. Hogy kinek, az is kiderült az út során.
Az utolsó simításkor megcsörrent a telefonja. Időbe telt, amíg előhalászta a hátizsákjából.
– Helló, anyuci! – köszöntötte a hívóját, majd számomra is jól érthetően válaszolt az őt hívó kérdéseire. A válaszokból következtetni lehetett a beszélgetés témájára.
– Igen – válaszolta az anyja által feltett kérdésre, majd kis szünet után folytatta. – Sikerült befejeznem a takarítást a felső szinten is. Jó, hogy a kora reggeli gyorssal jöttem, így fél kilenckor már hozzá is kezdhettem a munkához. Remélem Angélának is tetszeni fog. Most nem volt ideje minősíteni a munkámat. Sietett, jött érte a taxi, hogy kivigye Ferihegyre, Brüsszelbe utazott…, nem, ő nem uniós képviselő, az általa készített kerámiákból rendezett kiállítás megnyitójára ment. A férje, Péter is sietett, mert jöttek érte a csatornától, ma vidéken forgatnak. A propagandaminisztérium megbízásából készítenek olyan kisfilmet, amellyel azt kell bizonyítaniuk – ha jól értettem a házaspár beszélgetését –, hogy Magyarországon milyen jól élnek a pályakezdő fiatalok.
A vonal másik végén hosszasan mondott valamit a fiatal nő anyja, amire utasunk így reagált:
– Igazad van. Persze mondhattam volna a házaspárnak, hogy a ti gyerekeiteknek majd biztosan nem lesznek kenyérgondjaik, ahogy a kormányzati szereplők és a kormány holdudvarába tartozók gyerekeinek sem. Vajon mit válaszoltak volna nekem? Ne tippelj, tudom a helyes választ: köszönjük a munkádat.
A vonal másik végén újabb és újabb rövidnek tűnő kérdések fogalmazódtak meg, amelyekre kissé emeltebb hangú válaszok érkeztek. A fiatal nő arcán már látszott, hogy siettetné a beszélgetés befejezését:
– Szerencsémre Péternek még volt annyi ideje, hogy odaadja az egész havi béremet. Ezeknél mindig van készpénz. Benyúlt a dzsekije belső zsebébe és egy akkora pénzköteget vett ki, mint a te egész éves béred. Így most ki tudom fizetni a féléves tandíjamat.
A vonal másik végéről, még jöttek volna az újabb-és újabb kérdések, de a fiatal nő nem hagyta: – Fejezzük be anyuci, a többit majd otthon.
A beszélgetést követően a nő vett egy nagy lélegzetet, majd folytatta a telefonálás előtti műveletet. Nem túl feltűnő színnel kirúzsozta a száját, majd a táskájából elővett egy frissítőkendőt és a pólójában kotorászva mindkét hónalját megtörölte. Mire a szépészeti művelet befejeződött, ismét megcsörrent a telefonja. Időbe telt mire előhalászta. Az addig fáradtnak tűnő szempár, látva a kijelzőn a hívóját, felcsillant, a telefont füléhez emelte, s az előbbi beszélgetés hangtónusából kicsit visszavéve mondta:
– Szia, szerelmem. Nem, nem haza megyek. Bemegyek az egyetemre, zéhát írunk, nem sok időm volt felkészülni, mert tegnap meg a pesti házaspárnál takarítottam. Bízom a tanárnő jóindulatában. Tudja, hogy sokan vagyunk a csoportban, akik rá vagyunk kényszerülve, hogy a tanulás mellett munkát vállaljunk. Mi is tudjuk, hogy az adjunktusi fizetésével nem megy messzire, esténként bébiszitterkedik... Várj meg az ELTE kapujában, ha nem fáradtál el nagyon az éjszakai műszakban, és majd megbeszéljük, hogy ma este el tudunk-e menni a moziba. Úgy emlékszem, hogy neked csak holnapután lesz vizsgád és ma éjszakára nem vagy beosztva őrszolgálatra.
A fiatal nő a válasz után elköszönt, bedobta a hátizsákjába a telefonját, majd elővette a gondosan becsomagolt szendvicsét, megreggelizett (vagy megebédelt?) és ivott valamit a színes kulacsából.
