Érkezésünkkor Tibor épp megrakja a tüzet a kályhában, maradék faanyagból. Ez a fa vagy eltüzelve a levegőbe jut, vagy hulladékként a földben végzi, válaszolja meg dilemmánkat. Így legalább meleget ad a műhelynek, melyben a frissen vágott fa és forgács kellemes illata érződik, noha fő alapanyaguk a laminált bútorlap. Ritka már a megrendelő, aki tömör fából készíttet bútort, hiszen a fenyődeszkának, mely még az oldalán viseli a háncsot, százezer forintos nagyságrendű a négyzetméterára.
– Akinek a pénz a fő szempont, az IKEA-t választja, aki egyedi bútort szeretne, asztaloshoz fordul – vázolja Tibor, miközben árnyékként követjük a műhelyben. Ami nem feltétlen egyszerű, ha valaki nem ismeri a koreográfiát, és rendre nekiütközik valaminek, akár egy flippergolyó.
Leteszi elénk a három leggyakrabban használt szerszámát, úgymint snitzer, ipari Rotring (a modern asztalosceruza) és a speciális mérőszalag, melynek számai felülről is olvashatók, így mutatja azt is, amit belülről kell mérni. A pneumatikus kapcsozógéphez rögzíti a nagy nyomású levegőt pumpáló csövet, és erőteljes durranásokkal kezdi is a fiók pereméhez rögzíteni az alját.
– Az asztalos mindig kétszer mér, és egyszer vág – mondja fel az aranyszabályt.
– Még mindig jobb, mint fordítva – ugratjuk kibicként.
– Az a jó ebben a munkában, hogy nagyon meditatív. Ez egy ingerszegény környezet, általában csak egy dologra kell figyelni, kivéve, ha csapatban dolgozunk, mert akkor meg a csapatmunka szépségeit lehet élvezni – mosolyodik el újra.
A karrierváltás negyven fölött azonban nem volt egyszerű. Tibor értelmiségi családban nőtt fel, informatikát tanult az egyetemen. Később rájött, nem akar egész nap „agyalással dolgozni”, mert az hátráltatná a lelki fejlődésben. Aztán recepciós volt sok évig, remélve, hogy ott lehetősége nyílik munka közben is az elmélkedésre, csakhogy ott meg túl sok volt az inger, könnyen elterelődött a figyelme.
– Átestem a ló túloldalára, miután nem volt sok tennivalóm, sajnos elkanászodtam. Ültem a számítógép előtt, egész nap csak cseteltem meg YouTube-videókat néztem, miközben folyamatos volt a jövés-menés körülöttem. Az asztalosmunkában azt is szeretem, hogy itt kiegyensúlyozottan kell használni mindhárom részemet: a testet, a lelket és az elmét. Vagy amikor egész nap csak csiszolok, olyankor a tapintást kell sokat használni. Csiszolok, utána végigsimítom a tenyeremmel, ellenőrzöm a felületet, ez is a tudatos jelenlét gyakorlása.
– Mi sarkallt végül a döntésre, hogy inkább légy boldog asztalos, mint boldogtalan irodista? – tudakoljuk.
– Én ott is boldog voltam, legalábbis azt hittem magamról. Utólag ráébredtem, hogy a középszerűség poklába kerültem. Ha sokáig van a komfortzónán belül az ember, ellaposodik az érzékelése.
Ott például sokat kellett beszélgetnem, itt minden mást kell csinálnom, csak azt nem. Itt figyelni kell. Amikor együtt mozgunk csapatban a kollégákkal, az pedig olyan mint egy tánc, ritmusban kell lenni a többiekkel. Egy irodista aligha tapasztalhatja meg ennek a szépségeit.
Odavezet minket a hatalmas körfűrészhez, amely elmondása szerint az abszolút „mindfulness-gép”.
– Amikor ezzel dolgozol, mindig ennek kell lenni a figyelmed középpontjában, meg a végtagjaidnak, minden más elhanyagolható. Itt nem lehet filozofálgatni. Nálunk minden kollégának megvan amúgy minden végtagja. Ami annak is köszönhető, hogy a főnökünk nagyon rendszerető. Fontos a rendezettség, mert ha elöl vannak a dolgok, könnyen elterelődik a figyelem, nehezebb koncentrálni. A munkafolyamat része a stackelés is, mint itt az egymásra rakott fiókok, így minden átlátható. Az asztalosság művészeti része pedig ott kezdődik, ha az ember elmegy a fűrésztelepre, és ott kiválogatja a megfelelő fát. Ez a lucfenyő, amit itt láttok, még a legolcsóbb, a bükkfának már csillagászati ára van – jegyzi meg Tibor, de nem merjük tovább elvonni a figyelmét, amikor beindítja a körfűrészt, hivatalos nevén lapszabászgépet.
Fém és faanyag találkozásának szimfóniája megnyugtatóan duruzsol, akár a fehérzaj. Tibor könnyedén mozog, az erőközpontjából, avagy a köldökcsakrából tolva a bútorlapot a fűrészkorongnak, mintha tajcsizna. Azt meséli, régebben hasonlót is sportolt, most ezt is gyakorolhatja. A lehullott fadarabokat rögtön a gyűjtőládába teszi, ez is mehet majd a kályhába.
– Amikor recepciósként dolgoztam, akkor is szerettem dolgokat megjavítani, vállaltam néha ezermesterkedést. Ez a fülébe jutott az egyik vendégünknek, aki a mostani főnököm. Beszélgetni kezdtünk, mondtam neki, hogy én simán el tudnám képzelni magam asztalosként. Először félállásban kezdtem nála dolgozni, most már teljes állásban vagyok. Közben beiratkoztam az asztalosiskolába, ami egy ingyenes, államilag elismert szakképzés, még ösztöndíjat is kapok. Kedden-szerdán délutánonként járok be. Ugyan sok régi technikát oktatnak, de az alaposságot, a precizitást ott tanuljuk meg. A szellemi munkából átszokni a fizikai munkába azért kihívás volt, főleg 40 évesen. Persze ez könnyű fizikai munka, inkább csak állóképesség és odafigyelés kell hozzá. Például, hogy amikor a közelébe kerül a kezem a gépnek, akkor sose automatikusan mozogjon, hanem mindig odafigyeléssel.
Kisebb megkönnyebbülés, amikor beülünk az irodába, és nekünk sem kell másra figyelni, csak a beszélgetésre. Tibor azt meséli, ez az asztaloscég immár húsz éve működik, de a fő megrendelőik már nem elsősorban a magánemberek, jobban megéri nekik például egy belsőépítészeti cég alvállalkozójaként bedolgozni. A céges megrendelők elnézik a kisebb egyenetlenséget is, míg az egyéni kuncsaftok általában mindenbe, szó szerint az élő fába is belekötnek.
– Pedig nem létezik tökéletes egyenes, sem tökéletes derékszög, de itt ezt is megtanulja az ember kezelni, és látja, hogy még aki ezer éve ezt csinálja, az is követ el néha félmilliméteres hibákat.
Amikor csoportban dolgozunk, én segédként veszek részt a folyamatban, nem is kell gondolkodnom. Néha aztán kapok önálló projekteket, amikben fejlődhetek. Szerencsére egyre többet bíznak rám, ilyenkor használnom kell az eszemet is. Amúgy csak jelen kell lenni, nem kell nagyon megfeszülni. Nem is lehet, mert akkor biztosan hibázik az ember. Ez a munka feltölt, frissen tart, ami szerintem a legtöbb könnyű fizikai munkáról elmondható. Az asztalosság nem egy bonyolult szakma, bár az elején nagy tudásigényem volt, mindent azonnal magamba akartam szívni, aztán rájöttem, nem kell erőltetni a betanulást, beérem azzal, ami az adott helyzetben kell, és a munkahely sem aköré van felépítve, hogy csak velem foglalkozzanak. Ezt a szekrényt itt már mindenestől én csináltam, természetesen minden hibát elkövettem, amit lehet – mutatja mosolyogva a művét Tibor.
És hogy miben más még a mostani élete, mint a hét év a recepcióspult mögött?
– Ez egy extrém férfias meló. Azelőtt szofisztikált, elegáns környezetben dolgoztam, ahol több volt a nő, ilyen szempontból is ez egy hatalmas váltás, de ennek a nagyon férfias közegnek is megvannak a szépségei. Itt például több a családos ember, több gyereket is vállalnak, mint mondjuk az irodai dolgozók, és elég jól is keresnek ahhoz, hogy a családjukat biztonsággal eltartsák. És az itteni melósok nem akarnak mások lenni, mint amik. A nyolc óra munka, nyolc óra pihenés, nyolc óra szórakozás rendjében élik az életüket, és ez megfelel nekik. Ha az ember termékeny munkát csinál, aminek megvan a látszatja, az lelkileg is jót tesz. Nem csak a szavakat szaporítja, hanem rögtön van eredménye, nem úgy mint mondjuk az ügyvédkedésnek. Itt amit csinálsz, az kész van, és rögtön tudod, hogy rontottál-e valamit vagy sem.
Egyébként ez az első telem, amikor egyáltalán nem voltam beteg. Talán azért sem, mert most jobban kapcsolódom magamhoz.
– Nem volt sosem olyan indíttatásod, hogy külföldön próbálj szerencsét? – kérdezem.
– Warren Buffetet tudnám idézni, aki multimilliárdosként a mai napig egy viszonylag egyszerű, szerény családi házban lakik, és amikor megkérdezték tőle, miért nem költözik nagyobb villába, azt felelte: ha biztosan tudnám magamról, hogy máshol boldogabb lennék, akkor elmennék. Így vagyok ezzel én is, nem hinném, hogy máshol boldogabb lennék. Világ életemben a tudatosságot szerettem, és próbáltam olyan dolgokat választani, amik elősegítik ezt. Közben arra jöttem rá, hogy mind szakmailag, mind emberileg, mind spirituálisan a koncentráló-képesség ehhez a legeslegfontosabb. Itt ez jól karban van tartva. De eszembe jut erről egy mondás is, David R. Hawkinstól, az amerikai író-pszichiáter és tudatkutatótól, aki az egyik legnagyobb tanítómesterem, szerinte az edzés után kimerült balerina vagy a fáradtan hazainduló munkás közelebb vannak Istenhez, mint gondolnák. Szerintem ha teljes figyelemmel és odaadással csinál valamit az ember, akkor eljuthat ebbe az emelkedettebb tudatállapotba, és igen, szoktam ilyet érezni én is.
