Sokféle jelentést hordozott az idei márciusi ünnepen is a magyar trikolór, szemléletesen jelezve, mennyire képlékeny a nemzet fogalma. Elegendő volt megtekinteni a kormányerő és a Tisza Párt rendezvényét, hogy tavaszi borúban szippanthassuk magunkba a hideg polgárháború illatát. Vonul a piros-fehér-zöld a piros-fehér-zöld ellen. Kétféle harsány nemzetfelfogás. A Fidesz magyar zászlaja azt hirdeti, a nemzet értékközösség. Egy jobboldali hitvallás képviselője, amelyet ez a párt képvisel a leghitelesebben. Aki ellene van, hiába magyar állampolgár, nem tagja a nemzetnek. Főleg, ha politikai eszközökhöz nyúl, ráadásul külföldi támogatással. Mert a nemzethez tartozás másik fontos feltétele a familiáris patriotizmus, a feltétlen lojalitás. Ez a kötődés mindennél előbbre való.
A legnagyobb ellenzéki erő nagygyűlésén egész mást jelentett a nemzeti szimbolika. Az állampolgári összetartozást hangsúlyozta, hadat üzent a jelenlegi szélsőséges ideológiai, politikai megosztottságnak. Igaz, hirdette a beszédekben is megfogalmazódó, az emberi szabadságjogokat tiszteletben tartó, jóléti polgári állam értékeit, ám ezzel egyben 1848 eszmeiségét idézte meg. Természetesen mindkét fél kijátszotta a maga módján a 12 pontos szónoki kártyát. Na de mit kíván a magyar nemzet ma? Egyik fele ezt, a másik azt?
A hazaszeretésről
Különös, hogy nagy nemzeti ünnepeink kapcsán mindig beleütközünk abba a kérdésbe, mi is a nemzet ma, egy uniformizálódó, táguló transzatlanti, polgári világban. A baloldalt gyakran vádolják, nemegyszer saját szimpatizánsai, hogy nem képes megfogalmazni álláspontját ebben a kérdéskörben, nem tud szabadulni az internacionalizmus, a nemzetközi osztály-összetartozás szellemi örökségétől. Nem elég beérni annyival, hogy a pártjelvényekbe beépítenek valamilyen piros-fehér-zöld elemet, vagy a politikusok a „magyar emberek” nevében fogalmaznak meg kritikákat, követeléseket. De biztos, hogy a többi oldalnak kiérleltebb felfogása van erről a témáról?
Jó néhányszor előfordult, hogy beszédbe elegyedtem ismerőseimmel, és egy idő után kiderült, eltérőek a politikai nézeteink, más oldalon állunk. Amikor érdeklődve megkérdeztem, mit jelent számukra a jobboldaliság, rendre ezzel kezdték: „Magyar vagyok, és szeretem a hazámat.” Ennyi. Egyszer sem sikerült jobban a dolog mélyére hatolni. Mert talán nem is lehet. És a baloldaliak is így vannak vele. Erről nem nagyon tudunk többet mondani.
Olyannyira, hogy ez az érzés talán nem is szeretet. A hazát nem szeretjük. Ahogy a családunkat sem. Ebbe beleszületünk. Ez a számunkra organikus, biztonságot ígérő élettér. Létünk része. Egy természetes, ajándékba kapott identitás.
Ahogy emberi fajunk, a nemünk, a külsőnk. Kapunk hozzá nyelvet, kultúrát, mitologikus történelmi tudatot, és jó esetben államot. Csupán annyi a baj ezzel az ölünkbe pottyant társadalmi önazonossággal, hogy önmagában nem érték. Pedig nyilván szeretnénk, ha az lenne! Ha sajátos képességek csörgedeznének a közös vérben, ha egyedülálló gondolatokhoz segítene a nyelv szerkezete, ha küldetést teljesítene pusztán létezésével ez a népcsoport. De fájdalom, ahhoz, hogy ez a keret valódi értékekkel, nagy eredményekkel gazdagodjon, egy életen át verejtékeznie kell mindannyiunknak. Nem elég Petőfi Sándorok, Puskás Ferencek, Karikó Katalinok zsenialitását álarcként magunk elé tartani.
Közben pedig az értékek, külső hatások folyamatosan változnak. A történelem nemzetállamokhoz vezette Európát, amelyek fokozatosan államnemzetekké formálódtak. Elsőrendű „feladatuk”, hogy területükön biztosítsák az adott civilizációs szinten elérhető biztonságos életet, a közrendet. A nemzethez tartozás ma döntően állampolgárságot jelent. Ám továbbra is szervesen jelen vannak benne a kulturális, etnikai összetartozások, a hagyományok mozgásai. Egy interpretáció szerint, amelyet magam is képviselek, fontos elfogadni, hogy minden polgár, aki aktívan, törvényesen részt vesz egy állam életében, az adott nemzet fejlődéséért, formálódásáért is tevékenykedik, még akkor is, ha idővel kiderül, károkat okozott.
Semmilyen fejlődési alternatíva képviselete sem tekinthető hazaárulásnak, még akkor sem, ha külföldi mintákat követ, akár külső anyagi támogatással.
Érdekek és elképzelések állandó ütközése mentén alakul folyamatosan, mit is kíván éppen a magyar nemzet.
A karakán kiállásról
A baloldal sohasem kérdőjelezte meg a nemzeti makroközösség realitását, „létjogosultságát”, hagyományos értékeit. Más kérdés, hogy legtöbb irányzata nem ismeri el örök érvényűen a társadalomszerveződés egyetlen lehetséges keretének. Az igazi törésvonalat azonban a konzervatívoktól eltérő társadalomfelfogás jelenti. A baloldal fókuszában a társadalmi egyenlőség áll, mindenféle kizsákmányolás megszüntetése. Ezért tradicionálisan fellép a hierarchikus szerveződésű rendszerek és elitek ellen. Ezért az elnyomottakkal, bárhol éljenek is, mindig szolidárisabb, mint saját államának elitjével. A legtöbb ellentmondás, feszültség forrását, az igazságtalan, egyenlőtlenségekre épülő társadalomszerkezetben látja, megbontva ezzel a nemzet idealizált egységét. Ezzel szemben, ahogy az a mai magyar kormány politikájában különösen jól látható, az elit igyekszik az országon kívülre helyezni a válságos folyamatok okait. Rendre külső fenyegetettségről beszél propagandájában, idegen, ellenséges erőkről és azok hazai ügynökeiről, akikkel szemben meg kell védeni az országot. A hierarchikus nemzeti vertikum egységének képzete így megmarad, ám ehhez ki kell rekeszteni a „nemzetből” kisebb-nagyobb csoportokat, ha úgy adódik, akár az állampolgárok felét. Jó esetben „csupán” a megbélyegzés szintjén.
Hogy mennyire el lehet veszni ebben a kérdéskörben, érzékletesen mutatja az ukrán–orosz háború hazai megítélése. A baloldal a liberális demokratákkal együtt az agresszió sújtotta, szuverenitásáért, európaiságáért küzdő ukrán nemzetállam mellett áll, annak minden társadalmi igazságtalansága ellenére. Ezzel szemben a szuverenitást harsogó, azt mindenféle tákolt intézményekkel is „védelmező” magyar nemzeti elit saját szűk érdekei miatt Oroszország nagyhatalmi törekvéseit segíti. Békepártiságba csomagolva az agresszív, véres területszerzés eredményeinek elismerését. Ha az ország többsége ebben lojális lenne hozzá, az egész magyar nemzetet ukránellenességgel, demokratikus elvek elárulásával lehetne vádolni.A hazai baloldal jellemzően nem akarja megbontani a társadalmi lét, az államiság nemzeti kereteit. Sőt, a társadalmi egyenlőségért, a közéleti, emancipációs jogok kiszélesítéséért, színvonalasabb közoktatásért, az állam átlátható működéséért küzdve minél több polgárt kíván bekapcsolni a nemzet aktív formálásába. Ezzel szemben az elitek nem óhajtják megosztani jogosítványaikat, nekik csupán nemzeti érzelmű szolgákra van szükségük. Mégis jogosan vethető fel, hogy a baloldal bizonytalan, passzív a nemzeti közösséget érintő néhány fontos, olykor égetően aktuális kérdésben. Az egyik a migráció. Ennek kezelésénél immár nem lehet a háború elől menekülőkkel szembeni humanista ösztön parancsai mögé bújni. Megkerülhetetlen egy határozott bevándorláspolitikai állásfoglalás. Szembe kell nézni azzal, hogy az ország gazdasági szerkezete, szintje nem igényli olcsó, alacsony kvalitású munkaerő tömeges beáramlását, másrészt nincs megfelelő infrastruktúránk, intézményi rendszerünk nagyobb népcsoportok befogadására, társadalmi integrálására. Egyeztetett, kisebb kontingens beengedésével, anyagi részvétellel megfelelő nemzetközi menekülttáborok kialakításában, fenntartásában viszont kötelességünk részt venni a kérdés kezelésében. Az idegenek elleni uszítás ellen pedig folyamatosan fel kell lépni.
A másik érzékeny téma természetesen a határon túli magyarokhoz való viszony.
Miután a baloldal nem fogad el semmilyen szintű kirekesztést, minden eszközzel támogatnia kell, hogy ezek a kisebbségek az adott nemzetállamok egyenjogú tagjaiként élhessenek. Hiba volt ódzkodni a magyar állampolgárság megadásától számukra, egy demokratikus államnak meg kell adnia ezt a támaszt azoknak, akik a határokon túl is valamilyen szinten a magyar nemzethez tartozónak (is) érzik magukat. Létező közösségek, kapcsolódások kárt senkinek sem okozó mozgásai, törekvései elől nem szabad elzárkózni. Ez nem „revizionista nacionalizmus”, hanem progresszív érdekképviselet. Egyáltalán, semmilyen valóságos dolog, konfliktus elől sem szabad elzárkózni. A baloldalnak van elég szellemi muníciója, társadalmi, politikai tapasztalata ahhoz, hogy bármilyen problémával kapcsolatban határozott álláspontot alakítson ki és megoldási javaslatokat tegyen. A saját tábora ezt várja tőle, s csak így szerezhet újra bizalmat a társadalom szélesebb, emberibb életre vágyó rétegeiben.
