A Gödöllői-dombság lankái között, a Rákos-patak völgyében bújik meg Pécel kisváros, itt él Borbás Kata párjával és három gyermekével. A völgyből olykor szarvasbőgés hallatszik, a földúton néha megálljt parancsol egy őzcsapat, máskor vaddisznóemse vonul át előttük csíkos malackáival. Az udvarukban szárnyasok takaros kis ketrecben, hogy el ne vigye őket a róka, aki edzésben tartja a macskákat. Illik a tájba az udvarban álló jurta is, melyben Kata párja, a filmes-tévés gyártásban dolgozó Tibor rendezett be műhelyt, illetve film- és hangvágószobát.
– Mivel mindketten vízöntők vagyunk, nekünk nem probléma, hogy múlt vagy jövő – mosolyog Kata, miközben körbevezet bennünket. – Nagy álmom volt, hogy legyen egy jurtánk. Régóta benne vagyok a hagyományőrzésben, már 1996-ban jártam az országot kézművesekkel, meg egy jurtás csapattal. Tizenegy éve vagyunk együtt a párommal, a kapcsolatunk második-harmadik évében megvettük a jurtát, annyira egy húron pendültünk ebben. Tibor is szokott beöltözni velem, én varrtam a ruháját. A divat a szakterületem, népi szabászképzésben végeztem – folytatja Kata, miközben kiszúrjuk a tetőn a vízmelegítőt, a kertben a kis kutat. – Azt szoktam mondani, az élethez a XXI. században három dolog kell, a „három V”: víz, villany és wifi. A villanyt szeretnénk idővel napelemmel megoldani, fúrt kutunk van, de a vezetékes vízzel sincs gond, lent vagyunk mélyen a völgyben, ha sehol nincs víz, nálunk még mindig van.
– Ha vége lenne a civilizációnak, ti itt meg tudnátok maradni? – tudakolom.
– Erről szól a regényem, az Ília kincsei: egyszer csak vége lesz, és kezdődik a küzdelem. Harmadikos lehettem, amikor a tanítónőnk azt mondta, tulajdonképpen olyanok vagyunk, mint a Római Birodalom. Csúnya vége lett, jött valaki, aki erősebb volt, és elsöpörte az egészet. És nagyon-nagyon látszanak a jelei annak, hogy ez így tovább nem tartható. Hogy mi lesz, azt igazán nem tudjuk, csak azt, hogy ez így biztos nem lesz tovább. Vagy nagyon meg kell okosodni hirtelen, vagy nagyon készülni kell a kihívásra. Úgy kell élni, hogy ha kell, akkor tudjunk kosarat fonni, kenyeret sütni. És legyen itthon tojás meg víz.
Elindulunk a ház melletti löszfalba vágott lépcsőkön, fel a völgyből a kis erdei peremrészre, ahonnan hallható a szarvasbőgés, olykor kukorékolás, és egy kecske mekegése töri meg a sűrű csendet.
A levegő bódítóan friss, a természet ereje intenzíven lüktet az enyhe téli szendergésben is.
– Addig jó, míg akkugyár nincs – csúszik ki a számon.
– Ide is terveznek, de reméljük, nem sikerül.
A kis magaslaton kőrakás, amolyan házi oltár, mellette érdekes építmény.
– Ő itt a mi kis izzasztókunyhónk – mutatja Kata. – Sok ilyen van már országszerte, mi ezt csak magunknak tartjuk. Télen azért sok fa elmegy, hogy befűtsük. Van ugyan egy kis erdőnk, annyit viszont nem termel. Itt vannak benne most a kövek, azok mennek a tűzbe, és amikor már vörösen izzanak, akkor egyesével megyünk be. Üldögélünk, éneklünk, beszélgetünk, közben gyógynövényeket szórunk, vizet locsolunk a kövekre. Nagyon izgalmas, sok mindent lehet érezni. Van, aki csak meditálni megy be, lehet kérni gyógyítást is, nekem sokszor jön ihlet vagy átminősülés, ami sokáig tart, akár egy-két hónap után jön meg az eredmény. Már Hérodotosz is írt arról, hogy bementek ide a harcosok, a forró kövekre kendermagot szórtak, és nagyokat kurjongattak közben. Ez volt a szkíta gőzkunyhó, de nagyon sokan használták, az indián őslakosok tanácskozásra, az északi népek tisztálkodása, mosásra. Ez a szertartás a testi-lelki megtisztulásban segít, nem véletlen, hogy a tiszta ruhához is ragaszkodunk. Az élet mágia, és nagyon-nagyon szűk látókörűnek kell lenni ahhoz, hogy valaki ne lássa meg ezt.
Kata világéletében alkotott, rajzolt és írt. Kislány korában kitalálta magának, hogy tanyán fog élni, állatai lesznek és hat gyereke.
– Ebből megvalósult a tanya, néhány állat, és van öt gyerek, ebből kettő angyalka, ők nem születtek meg. Azt nem gondoltam volna, hogy nem írásból fogok megélni, de jelenleg nem abból élek. Pedig több papírom van lassan, mint egy MÉH-telepnek. Négy diploma azért nem rossz: egy pedagógus-, két pedagógustovábbképzés-, az egyik tehetség-, a másik minőségfejlesztés, és most már egy neveléstudományi bölcsész. Mindent azért csináltam, hogy legyen egy piacképes tudásom, és meg tudjak élni a gyerekeimmel. Mint a regényhősöm, aki építészmérnök, egy városi ember, aki elmenekül a vadonba, ott tanul meg a tyúktartástól a fonásig mindent, közben felépít egy házat. Nagyon szeretek tanítani, sokáig dolgoztam pedagógusként, még mindig óraadó vagyok egy helyen, de azért mentem újra egyetemre, hogy a népművészet-oktatást magasabb szinten folytathassam. Magyarország eldobta ezt a szakmaoktatást. Maradtak a művészképzések, amiket sok helyen kínálnak. Milliós tétel, hogy az ember elvégezzen egy kosárfonó-tanfolyamot anélkül, hogy megtanulná, hogy kimegy a Tisza-partra, végigmegy a folyón ladikon, levagdossa a vesszőket, szétválogatja, hogy melyik mire való, és ebből egy szezonon keresztül kosarat fon. Pont, ami a szakmának a lényege, hogy megélhetést adjon az ember kezébe, az nem lesz. Lesz viszont egy csomó művészünk.
– Vannak még mesterek, akik mellé el lehet szegődni?
– Az utolsó pillanatban, igen, néhányan még vannak.
– Ez tényleg egy rokka? – csodálkozom rá a Kata lába mellett álló régi fonóeszközre.
– Igen, százvalahány éves, az egyesületünk kapta. Na, ez is egy olyan dolog, hogy rajtam maradt. A nagyapám a népművészet mestere volt, ott nőttem fel a műhelyében. Ő fafaragó és lószőrékszer-készítő volt. Tőle tanultam ezt-azt-amazt. 2009-ben lószőrékszer-készítőt kerestek egy rendezvényre, és valaki engem ajánlott. Amikor odamentem, azt láttam, hogy körülöttem csupa-csupa népművészeti egyesület van. Akkoriban Rákoskeresztúron laktam, és azon gondolkoztam, hogy ott van Rákosmente, ez a hatalmas, több faluból álló konglomerátum. Van benne egy nagyon híres ősi rész, ahol sokan az odaköltözésünkkor, még 1982-ben is szlovák és német népviseletben jártak. Keresni kezdtem, van-e vajon Rákosmentén népművészeti egyesület, kiderült, hogy nincs, de mindenki mondta, milyen jó lenne, ha lenne, csak meg kell valakinek csinálni. Hát megcsináltuk.
Kata azt meséli, volt egyszer egy nomád nemzedék, a ’60-as évek végén, ’70-es évek elején, amikor Nyugaton mentek az ifjúsági forradalmak, Magyarországon meg sokan visszataláltak a gyökerekhez. Sok városi fiatal felfedezte a vidéki élet szépségeit, amit nem értettek a szülők, mert ők meg abból akartak kitörni, a régi paraszti világból, a szűk házakból, ahol nem volt se folyó víz, se világítás.
– Ha nem lett volna ez a nomád generáció, mi most nem tudnánk ilyen tudatosak lenni. Ehhez kellett az ő lázadásuk, kellett az a visszakonformizálódás – nem mondom, hogy a kádári jólét –, hogy mi megtaláljuk a ’90-es, 2000-es években azt, ahol most visszacsatornázzuk ezt a tudásunkat.
Akik már nem babakocsiban tolták a gyereket, hanem hordozták, nem tápszereztek, hanem szoptattak, a kórházi szülés helyett az otthon szülést választották, vagy legalább az alternatív szülőszobát. Ezekért mind meg kellett küzdeni, és ebben szerintem a nők előrébb járnak – véli Kata. – Annyira szépen tanítja a néprajz, hogy mindent, ami fejlesztés, ami innováció, azt a nők találták ki, és a férfiak átvették, amikor rájöttek, hogy ez jó. Azt tanultuk régen, hogy a nők gyűjtögettek, a férfiak vadásztak, azóta kiderült, hogy nem így volt. Először a nők vadásztak, aztán ők kezdtek el háziasítani, és ők kezdték a mezőgazdasági termelést is. Kisállatokat becsapdázni női sport volt. Onnantól, hogy nagy állatra mentek, férfisporttá vált. Mert a férfi rájött arra, hogy ha nagyobb vadat ejt el, akkor utána nézhetjük a tévét. Holnap is fogunk tudni enni, és annak nagyobb a bundája. Emellett mindennap meglesz a kisállat, és a háztáji gazdálkodás mindig jó lesz a nőknek, míg a nagy ridegtartás a férfiaknak. Fölszántani több holdat menjenek a férfiak, mi majd kivisszük nekik az ennivalót. Ez jó is, ameddig kölcsönös tisztelet van egymás felé, és összedolgozva működünk. Onnantól nem megy, amikor elkezdődik a rivalizálás.
– Ez lehet az egyik probléma a mai világunkban, hogy versengenek a nők és a férfiak?
– Most a nőknek kétszer annyit kell teljesíteni, hogy legalább hasonló szintre érjenek, mint a férfiak. De látszanak a jelei, hogy ez talán megmozdul, mert már sokan kopácsolják az üvegplafont. Azt is egy kutatásban olvastam, hogy igazából a nőknek kellene lenni a domináns nemnek, mert ők szülnek. A fajunk megmaradása múlik rajtuk. Lehet erőszakosan azt mondani, hogy márpedig szülni fogsz, vagy pedig azt mondani, hogy a nőknek meg kell adni ezt a tisztességet. A Boldogasszony- és más női kultuszok azt képviselik, hogy a nőt olyan szinten kell emelni, hogy ő akarja az anyaságot. Én azt látom, hogy a nők szeretnek anyák lenni. Nyilván ezt nem szabad általánosítani, de ha van bennünk egy ilyen vágy, hogy mi szeretnénk gondoskodni, anyák lenni, akkor hadd ne kelljen már meghalni bele. Ne legyen az a kényszer, hogy vagy kibontakozol karrierben, a képességeidben, vagy anya leszel. Ha csak annyi segítség lenne egy nőnek, hogy ha a gyerekem beteg, akkor holnap is bemehessek dolgozni, ne rakják ki a szűrömet, vagy ha szülni akarok, ne akarja már 67 férfi megmondani, hogy én hogy akarok szülni, tehát ha nem kellene küzdenünk az élet minden területén, azzal annyi energia felszabadulna, hogy mind a kettő meglenne, az anyaság is meg a karrier is – vezeti le Kata. – Sok ilyen történetem van, hogyan lehetne másképpen csinálni.
Azért szeretek fantasyt írni meg sci-fit, mert jobban átmegy az üzenet. Nem azzal foglalkoznak, hogy tényleg ott megy-e a 47-es villamos, hanem hogy ott az emberek, vagy akár a természetfeletti lények közötti kapcsolat hogyan zajlik.
Az visszacseng benne, hogy kik utálnak kicsodákat, csak nem fogunk rögtön arra asszociálni, hogy ez melyik népcsoport vagy melyik politikai helyzet. Lehet, hogy nincs igazam, de jelenleg így érzékelem, hogy óvatosan kell írni azokat a történeteket, amik a mával foglalkoznak. A nők küzdelme a saját mindennapi életükkel, ez egy ilyen futottak még téma. Akkor érdekes, ha Móricz Zsigmond vagy egy másik nagy férfi író egy fontos művében elmeséli, hogy az ő anyukájának milyen nehéz volt, és ennek kapcsán megindulhat a kommunikáció. De azt, hogy egy nő leírja, hogy nekem ez nehéz, a lőtéri kutyát nem érdekli. Olvasni olvasnák, de nem jutnak hozzá, mert nem jelenik meg.
Kata már az utolsó simításoknál tart az Ília kincsein, amelyet folytatásos fejezetekben osztott meg a Facebook-oldalán, bejegyzéseit több százan olvasták. Az olvasói adtak le előrendeléseket a könyvre, előfinanszírozva a kiadást, így most már, mint mondja, kutya kötelessége a regényt a kezükbe adni.
– Két történet volt bennem, az egyik Árpád-házi Kálmán királyról szól, de ehhez még rengeteg kutatás kell. Az Ília kincseit képes voltam úgy leírni, hogy elkezdem, és mindig írok hozzá valamit. Ennek csináltam meg a Facebook-oldalát, és elkezdtem posztokat írni. A nulláról építettem fel, hogy legyen belőle valami. Az elején elküldtem több kiadónak, az egyik visszajelzés nagyon pozitív volt, és utána egyszer csak azt az e-mailt kaptam vissza, hogy LMBTQ-tartalmat véltek felfedezni benne. Van benne egy alak, egyébként egy lidérc, tehát még csak nem is valóságos személy, és ez pont ugye a fóliás időszakban volt, úgyhogy ott akkor teljesen leálltak. Ekkorra nekem már eléggé sürgetővé vált a kiadás, elkezdtem a magánkiadók felé menni, olyan számokat kaptam, hogy csuhajja, és ebben nem volt se könyvbemutató, se kihelyezés, se terjesztés. Sokan mondják, hogy botrány, ami ma a könyvkiadásban folyik, én ezzel teljesen egyetértek. Úgyhogy tavaly nyáron megkértem egy barátnőmet, hogy lektorálja a könyv kéziratát, egy grafikus barátnőm készíti a külső borítót, illetve a belső grafikákat. Még őrá várok, de nem akarom sürgetni, mert tudom, hogy művészember. Én nem mondhatom, hogy megfáradtam, hagyjatok békén, mert tartozom ezzel a könyvvel magamnak és minden támogatómnak.
