A filmekben a hősök szinte mindig magas, kigyúrt férfiak, akik olykor lobogó köpenyben, olykor szakadt atlétában mentenek bajba jutott embereket. A valóságban azonban néha egy aprócska, törékeny női test rejt olyan erős lelket, amely túltesz minden macsó megmozduláson.
Bár Csernus Erzsébet – Böbi – nem gondolja magát különlegesnek, azért azt ő is kezdi érezni, elég menő, amit tett: felajánlotta az egyik veséjét egy barátnőjének, Csizmadia Tündének. „Sokan megkérdezték, hogy miért tettem. Igazából nem tudom a választ. Valakinek oda kellett adnia, és ha én nem tettem volna meg, akkor senki. Onnantól kezdve pedig, hogy ezt eldöntöttem, nem volt helye kételynek. Nem mondom, hogy nem voltak olyan pillanatok, amikor a fenébe kívántam mindenkit. Olyan is volt az elmúlt időszakban, hogy nagyon csúnyán összevesztünk Tündivel, de akkor is azt mondtam neki: semmi nem változtat azon, hogy odaadom a vesémet. Azt is hozzá kell tennem: ismerve a barátaimat, rajtam kívül senki nem tudta volna végigcsinálni ezt a másfél évet. Azt a rengeteg szenvedést, fájdalmat, meg hogy ennyit hiányozzon a munkából…”
A lábadozó Böbit nyolc nappal azután kerestük fel, hogy túlestek a beavatkozáson. Ő már otthon gyógyulgatott, míg Tündi még egy ideig a klinika vendégszeretetét kénytelen élvezni. A fiatal kozmetikus kendőzetlen őszinteséggel mesélt a történetükről, semmit sem szépítve, kiszínezve vagy túlragozva. Nála kiegyensúlyozottabb embert még nem nagyon láttam, pedig az elmúlt másfél évben eszméletlen, embert próbáló dolgokon ment keresztül ő is, nemcsak gyógyíthatatlan beteg barátnője.
A „lányok” 2009-ben ismerkedtek meg, egy üzletben dolgoztak eladóként. „Sosem felejtem el, a bátyja is ott dolgozott, és felvetette a húgát, aki akkor 19 éves volt. Nagyon utáltam őt, szerintem ő is engem, de én őt jobban – idézte fel a kezdeteket nevetve Böbi –, amiért benyomták ide protekcióval, és nem csinál semmit, csak lődörög egész nap. Az egyébként egy nagyon jó, összetartó közösség volt, jártunk együtt bulizni, és úgy alakult, hogy pár hét múlva egyszer Tündi is eljött velünk. Akkor minden megváltozott, és ez a barátság elég szépen kiállta az idő próbáját, hiszen az a hattagú csapat azóta is rendszeresen összejár, együtt nyaralunk, bulizunk a kertben. Ugyan nem találkozunk minden héten, de napi szinten chatelünk egymással. Nem tagadom, voltak hullámvölgyek is a kapcsolatunkban, de mindig meg tudtuk beszélni ezeket.”
Tünde IgA-nephropathiában szenved, amit Berger-kórnak is neveznek. Ez egy autoimmun vesebetegség. Sokáig vígan elvolt, nem foglalkozott vele – mindannyian emlékszünk még, huszonévesen az ember azt képzeli magáról, hogy ha levágják a fejét, másnapra kinő –, de 27-28 éves korára nagyon csökkent a vesefunkciója. „Ezt sokáig próbálta azzal karban tartani, hogy kevesebb fehérjét vitt be, nem ivott alkoholt, nem cigarettázott, de aztán bejött a Covid, és az oltások teljesen taccsra tették a veséjét, úgyhogy 2022 nyarára mind a kettőnek a működése 4-5 százalékon volt. Persze régóta tudtuk, hogy előbb-utóbb veseátültetésre lesz szüksége, de valahogy ez nem tűnt azonnalinak, hanem majd, egyszer, valamikor…” Tünde ekkor már dialízisre szorult, egy olyan korszerű eszközt kapott, amit beépítenek a hasüregbe, és a beteg saját maga, otthon el tudja végezni a folyamatot, naponta négyszer. Azonban ez a módszer bármennyire kényelmes is, a nő bármennyire oda is figyelt a sterilitásra, többször kapott hashártyagyulladást, illetve vérzései keletkeztek. Az immunrendszere teljesen tönkrement, és 2023-ban jutott el oda, hogy egy baráti összejövetelen elsírta magát: új vese kell, különben meg fog halni. Felkerült ugyan a várólistára, de nyolc év múlva lett volna esélye szervet kapni halott donortól. Annyi ideje pedig már nem volt. „Nekem igazából akkor már tíz éve ott motoszkált a gondolataimban, hogy ha eljut idáig, és senki más nem fogja felajánlani a veséjét, akkor én megteszem. Mondtam neki: ne pánikolj, én odaadom a vesémet” – mesélte Böbi.
Azonban innentől sem volt sima a menet, ugyanis a két nő vércsoportja nem egyezik meg, ezért Magyarországon nem tudták végrehajtani a műtétet. Keresni kellett tehát egy külföldi klinikát, ahol – természetesen fizetős ellátás keretében – vállalták az operációt. Így találtak rá egy linzi intézményre, amely egyébként az egyik legjobb a világon, bár ők is csak 6-8 élődonoros átültetést végeznek évente. Azt, hogy pontosan mennyibe került Tünde életének a megmentése, nem árulta el Böbi, csak annyit mondott iránymutatásul: „egy családi ház ára”.
Mindamellett, hogy Tündének óriási fájdalmai voltak, a donornak is temérdek megpróbáltatáson kellett átesnie, bár a kivizsgálásokat szerencsére idehaza el lehetett intézni. Böbi minden szervét átnézték, mintákat vettek, amiből csak lehetett, az orvosok több hónapig kutattak, analizáltak minden eredményt, vagy 40 alkalommal rendelték be – viszont legalább kiderült, hogy makkegészséges. „Ezen én csodálkoztam a legjobban, mert egyébként nem élek egészségesen. Nem tornázom, gyorskajákat eszem, bulikban ittam alkoholt. Annyi, hogy nem cigizek, meg nem szedek kábítószert” – mesélte nevetve a fiatal nő. Mindezek után tavaly augusztusban következett egy háromnapos linzi tartózkodás, amelynek során megismételtek szinte minden vizsgálatot.
Kitűzték a műtét időpontját október 23-ra, de aztán elhalasztották idén január 23-ra. Közben Tünde egyre rosszabbul lett, rengeteget szenvedett, az immunrendszere már padlón volt, a szervezete bevizesedett. Ő már két héttel a műtét előtt befeküdt a klinikára, mert el kellett kezdeni az immunrendszerének a teljes leépítését, hogy képes legyen befogadni az új szervet. Naponta négy órán keresztül tartott a megterhelő és fájdalmas procedúra, plusz kemoterápiát is alkalmaztak nála. „Az operáció után az első éjszakám nyugiban telt, hiszen tele voltam fájdalomcsillapítóval. Másnap kezdődtek a nehézségek, amikor fel kellett kelni, sétálgatni a folyosón, ami nem volt egyszerű, mert borzalmas fájdalmaim voltak. De úgy voltam vele, ha a nők képesek császárral gyereket a világra hozni, akkor nehogy én ezt a műtétet ne éljem túl!” Böbi nem véletlenül hozta fel példának a császármetszést, hiszen körülbelül olyan vágást kapott az alhasán, mint az édesanyák, plusz három aprócska bemetszést a hasa bal oldalán. Tünde az intenzívre került, folyamatosan kapta az infúziókat, a fájdalomcsillapítókat. Neki most amúgy három veséje van, mert nem vették ki a sajátjait. Az ajándék szerv nevet is kapott: mivel január 23. Zelma névnapja, a lányok így keresztelték el. Úgy tűnik, Zelma gatyába is rázta a lusta brigádot, mert korábban 4 százalékosan működtek, de amióta hárman vannak, a régieknek felment 6 százalékra a teljesítményük. De amire Böbi még büszkébb, hogy amint Zelma elfoglalta a helyét, kapásból tíz liter felgyülemlett vizet távolított el Tünde szervezetéből. „Egy héttel a műtét után pedig kivették a katétert, és Tündi végre a saját lábán tud közlekedni. Pont az előbb írta, hogy állandóan pisilnie kell, és hogy ez annyira fantasztikus… Azt hiszem, most már minden sínen van, de azért neki kell még 3-6 hónap, hogy teljesen felépüljön.”
A fizikai síkon túl azonban nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy egy szervátültetés mentálisan is hatással van mind a donorra, mind a recipiensre. Nem mindig könnyű feldolgozni, hogy valaki a saját életét kockáztatta, hogy megmentsen egy másik embert. „Voltam pszichológusnál is, aki elmondta: ilyen esetben az is megtörténhet, hogy a másik ember annyira hálás neked, hogy például egy vitában nem mer ellentmondani. Mondtam Tündinek viccesen: »persze egész életedben a rabszolgám kell hogy legyél, de nem várom el, hogy mindennap elmondd nekem, mennyire hálás vagy«. Nyilván látom rajta, mennyire hálás és boldog. Annyit kértem, hogy nagyon vigyázzon Zelmára. Ezt meg is ígérte – nekem pedig ennyi elég.”
A vese felajánlását azért nem mindenki fogadta kitörő örömmel, a családban akadt, aki megpróbálta lebeszélni Böbit. „De tudom, hogy őt is csak az vezérelte, hogy nagyon féltett engem, mert neki egy ilyen műtétbe belehalt egy hozzátartozója. A férjem, amikor megtudta, azt mondta, hogy nem örül neki, de az én testem, az én döntésem, és mindenben támogat. Mindenki más is mellettem állt, a vendégeim is. A szomszéd asszonyomtól például Tündi és én is kaptunk egy-egy kis piros marokkövet, ami két boldog vesét ábrázol, ezt kellett szorongatnunk, hogy szerencsét hozzon.”
Böbi egyébként nem tekint magára hősként, nem érzi, hogy több, jobb, más ember lett belőle. Egyszerűen nem volt más lehetősége, ezen múlt egy ember élete, és ő megtette, amit tudott. Azért azt elárulta, hogy egy drága, különleges rúzzsal meglepi majd magát jutalmul.
