Egy szép, téli reggelen a munkába indulás előtti, otthoni kávézgatása közben csengettek. Amikor ajtót nyitott, félresöpörték az útból, majd rendőrök és NAV-osok lepték el a házat. Kérdezés nélkül lefoglalták a digitális eszközeit, majd rövid úton előzetes letartóztatásba helyezték, hogy aztán, közel fél év elteltével ugyanilyen random módon, egyik napról a másikra kiengedjék őt. Mi történt a két időpont között? – erről beszél interjúnkban a férfi, akit Kecskeméti úrnak neveztünk el. Évek teltek el azóta, de még mindig felzaklatja az emlékek felidézése.
– Hogyan kezdődött a cégnél a munkája?
– Egy szakmai team felkérésére először külsős tanácsadóként dolgoztam egy nagy léptékű ipari terven, azonban mielőtt beindult volna az operatív munka, felajánlották, hogy dolgozzak alkalmazottként az időközben megalapított cégben. Elvállaltam, mert tetszett a projekt, amelyet én dolgoztam ki, és attól kezdve a vállalkozás szakmai részét vittem. A pénzügyi dolgok háttere nemcsak hogy nem érdekelt, rálátásom sem volt erre. Nekem kizárólag az volt fontos, hogy a megfelelő pénzeszköz rendelkezésünkre álljon az operatív munka beindításához, ami azonban csak nem kezdődött el. Eltelt egy év, kettő, húzták-halasztották. Érezhető volt, hogy bizonyos befektetői csoport meg akarja szerezni magát a projektet, ami akár aranytojást tojó tyúk is lehetett volna. Úgy látom, hogy nem a jelenlegi, hanem a mindenkori hatalom sajátja ez a fajta gazdasági hatalomszerzési arrogancia a politikai térhódítás bővítése és fenntartása érdekében. És bizony megköveteli a gyalogos áldozatokat. Az a pénz, amivel az ügyvezető fenntartotta a céget, idővel kifogyott, ezért beborították a céget. Ekkor tartóztattak le engem. Amikor bevittek, azonnal kihallgattak, de csak azt tudtam elmondani, amit most is. A nagy, büdös semmit. Gyorsan kiderült, hogy azok közül, akikről kérdezgetnek, senkit nem ismerek, nem is találkoztam velük, ők sem ismernek, tehát nekem ahhoz a törvénytelen részhez, amit próbálnak kibogozni, semmi közöm. Egy idő után patthelyzet állt elő, és megkérdezték a nyomozók, hogy jó, de akkor miért hozták be magát? Nem tudtam rá válaszolni. Ennek ellenére bent tartottak előzetesben. Csak ültem összezavarodva a zárkában. Nem volt több kihallgatás, szembesítés, nem vádoltak meg, két hétig nem történt semmi. Aztán meghosszabbították az előzetest harminc nappal.
– Mivel indokolták?
– Semmivel. Ismételgettem, hogy amiről meg akikről kérdeznek, nem tudok, nem ismerem őket, de bizonyíték megsemmisítésének lehetőségére, összebeszélésre meg hasonlókra hivatkozva megkaptam a harminc napot. Az is két hét után derült ki számomra, hogy két elsőrendű vádlott van, az ügyvezető és a finanszírozó, de őket nem vitték be, szabadlábon védekezhettek.
– Önnel akarták elvitetni a balhét?
– Igen, valószínűleg. Megvádolták ugyan őket, de nem kerültek be. Érinthetetlenek.
– Mi történt a harminc nap alatt?
– Semmi. Sem kihallgatás, sem vádemelés. Teltek a napok, ültem az előzetesben. A harminc nap eltelte után automatikusan meghosszabbították a fogva tartásomat, amiből majdnem fél év lett. Kecskemétre vittek – aminek az illetékességét az ügyvédem vitatja –, a börtönnél elitebbnek számító objektumba, ahol a vádemelés, illetve a tárgyalás és ítélethozatal előtt letartóztatottakat tartják. Rengetegen voltunk az épületben! Egész idő alatt egyszer hallgattak ki, ahol elmondtam ugyanazt, mint a legelső kihallgatáson, és mehettem vissza a cellába. Nem tehettem mást, a túlélésre rendezkedtem be. Próbáltam alkalmazkodni a környezethez, az őrökhöz, emberekhez, állapotokhoz. Összeraktak gyilkossal, rablóval, rengeteg embercsempésszel. Volt olyan rab is, aki véletlenül gyilkolt. Megtámadták a fiát, ő meg akarta védeni, elővette a bicskáját, az egyik támadó belerohant, és olyan szerencsétlenül, hogy a helyszínen belehalt a sérülésébe. Az apát vitték be, a támadók mind áldozatok lettek. Az olaszliszkai lincselés pepitában.
– Hogyan tudott egy ilyen környezetet, helyzetet elviselni?
– Nagyon kevesen tudják ezt úgy átvészelni, hogy ne sérüljenek mentálisan. Teljesen elzártak a családtól. A feleségemmel egyáltalán nem beszélhettem, a gyerekekkel csak egy bizonyos idő után, videón teremthettem kapcsolatot. Először ruha sem volt nálam, abban voltam, amiben munkába indultam volna. Amikor meghosszabbították a fogva tartásomat, kaphattam egy csomagot, mert előzetesben a saját ruhát kell viselni. Az is segített, hogy a procedúra elején kaptam egy vádiratot, amelyhez hozzáfűzhettem a meglátásaimat, véleményemet. Ezt mindenki megkapja, aztán vagy ő maga, vagy az ügyvéd kezd vele valamit. Én egyedül álltam neki szöszölni, így a kiegészítésekkel sok időt eltöltöttem, sok mindent átgondoltam. A budapesti cellában először egyedül voltam, azután összeraktak többekkel. Szerencsém volt, hogy viszonylag gyorsan átkerültem az elit helynek számító kecskeméti börtönbe, ahol először hárman, majd ketten voltunk egy zárkában.
– Milyen volt a zárka felszereltsége?
– A két fekhelytől egy ajtóval elkülönítve volt a vécé. Volt mellette mosdókagyló is. Abban tudtuk mosni azt a kevés ruhát is, ami rajtunk volt. Tisztítószer rendelkezésre állt, a zárkatakarítás is napi program lett. Volt tévénk, bármikor nézhettük, főleg persze a királyi csatornákat. Volt egy pár négyzetméteres „edzőterem” a körletünkben pár elhasznált géppel. Csak ketten használtuk. Amikor az őrök észrevették, hogy kurrens a terem, pénzt kértek a használatáért, ami persze a zsebükbe ment. Attól kezdve a cellánkban „edzettünk”. Nyáron nagyon forró, télen hideg volt a zárka. Volt könyvtár, igaz, a ponyvairodalom dominált benne, de legalább lehetett olvasni. Életrajzi könyveket találtam, de ott olvastam el Vámos Miklós regényét, az Apák könyvét is. Ha elér hozzá, üzenem, hogy Kecskeméten több regénye is megvan a könyvtárban, sok rabnak segítenek. Az olvasás rengeteget tesz a mentális karbantartásért! Ezenkívül jelentkeztem mindenféle munkára, amihez el kellett nyernem az őrök bizalmát. Amihez elég volt annyi, hogy tisztelettel viszonyultam hozzájuk. Látták, hogy együttműködő vagyok, nem balhézom, lehet rám számítani.
– Milyen munkákat végzett?
– Mosogatást, takarítást, fertőtlenítést. A csúcs az ételosztás volt. Meg kellett másznom a szamárlétrát, mire ezt a menő beosztást megkaptam. A napi séta is megtörte a kilátástalan várakozás egyhangúságát. Sok volt a külföldi rab, főleg román embercsempészek, akikkel nem szabad leállni üzletelni, mert átvernek meg lehúznak – erre is rá kellett jönnöm. Egy idő után az őrök is kérdezték, hogy mi a fenét keresek én itt, de nekik sem tudtam erre mit felelni. Hivatalosan nem is szóltak hozzám, amíg ott voltam, majdnem fél évig teljesen indokolatlanul tartottak fogva.
– Tudta tartani a kapcsolatot a családjával?
– Nemigen. Hermetikusan elzártak a külvilágtól. Két levelet írhattam, mindkettőt elolvasták bent. Minden rabnak volt egy telefonja meghatározott telefonszámokkal, azokat hívhatta bizonyos időközönként, eszement percdíjért! Ezen is biztos nagyot kaszál valaki, és száz százalék, hogy nem az intézményre fordítják a bevételt!
– Milyen volt az étkezés?
– Silány. Mindenhez rengeteg kenyeret adtak, olcsó felvágottakat kaptunk, hatósági áras csirke far-hátat, főzelékeket, tésztát, szénhidrátot minden mennyiségben, ami jóllakat.
– Lehetett beküldeni ételt?
– Nem. Egyszerű a magyarázat, ugyanis nincs hűtőszekrény. Az elítélteknek már van közös hűtőjük, de az előzetesben tartottak páriák, nekik nincs, pedig van, aki egy évet is eltölt ott ítélethozatal nélkül. És lehet, hogy éppoly ártatlanul, mint én.
– A tisztálkodás hogyan történt?
– Na, az katasztrófa! Gyalázat. Kevés, leamortizálódott zuhany van sok emberre, így ritkán lehetett rendesen tisztálkodni. A zuhanyozónak csúfolt helyiség lepusztult, koszos hely – ezért volt jó, amikor én takaríthattam, mert saját magamnak fertőtleníthettem.
– Ez is a büntetés része?
– Nem. Ez sima pénzhiány, mint a silány étel. Nem arra fordítják a pénzt, amire kapják, mert más lyukakat kell betömni vele. Vagy zsebeket.
– Meg lehet szokni a bezártságot?
– Az ember mindent meg tud szokni, ha eltalálja és felveszi a ritmust. Én eltaláltam, de roppant fegyelem és tudatosság kellett hozzá. Amikor idővel beállt a napirend, akkor rutinná vált, volt mihez viszonyulnom. Az előzetesben fogvatartottaknak azért rosszabb a helyzete az elítéltekhez képest, mert nem konkrétan meghatározott időt töltenek ott, ezért a bizonytalanság bárdja folyamatosan ott lebeg a fejük felett.
– Milyen indokkal, mikor engedték szabadon?
– Egyik napról a másikra, minden előzmény nélkül. Az ügyvédem, aki keményen dolgozott a szabadon bocsátásomon, egyszercsak bejött, és azt mondta, figyelj, nem tudom, mi történt, de jövő héten hazamész. Hittem is, nem is, de belül szétvetett a remény öröme. Aztán persze kiderült számunkra, miért engedtek ki olyan hirtelen.
– Miért?
– Mert az ügy egyik résztvevőjével vádalkut kötöttek. Amelyről azóta kiderült, hogy nem igazán szabályos.
– Ő a „körhöz” tartozó ember?
– Igen. Nem volt már rám többé szükség. Egy rövid ideig még Budapest közigazgatási területén belül kellett maradnom.
– Van önben bosszúvágy az elrabolt időért és a meghurcolásáért?
– Bosszúvágy nincs. Kivel szemben lenne? Inkább elégtételt szeretnék. Az ítélethirdetés után – reményeim szerint felmentenek, hiszen nincs ellenem még csak vád sem – megtesszük a megfelelő jogi lépéseket. Ami velem történt, az egy hihetetlen sztori, és már látom, hogy rengeteg emberrel történik meg ugyanez.
– Mit gondol, miért történhet meg egy ilyen eset a XXI. században, Európa közepén?
– Jelenleg bizonyos érdekcsoportoknak minden területen a zavaros helyzetek fenntartása a céljuk. Elemi érdekük, mert abban lehet orvul halászni. A tisztességes játszma nem kifizetődő, sőt, ha megpróbálja valaki, a nagyfiúk azonnal lesöprik a pályáról.
– Levont saját magának valami tanulságot a történtekből?
– Nem vagyunk egyenlők, mert vannak egyenlőbbek, így nálunk jelenleg nincs igazságszolgáltatás, csak jogi ügyek rendezése zajlik, az is a politikailag, gazdaságilag erősebbek érdeke mentén.
– Megváltoztatta bármiben ez a fél év bezártság?
– Sokat gondolkodtam bent, sok mindent másként látok, másképpen értékelek. Zárkózottabb, óvatosabb, és igen, talán bizalmatlanabb is lettem. Vannak dolgok, emberek, amikre, akikre már nem pazarolok időt. Észreveszem a felszínességet, a felületes viselkedést, és már nem fogadom el, mert nincsen rá szükségem. Az is kiderült, ki a barátom, kire számíthatok igazán. Most már csak arra vágyom, hogy együtt lehessek a családommal, legyen egy jó munkám, amelyből megélhetünk, és tudjam segíteni a gyerekemet.
– Mi hiányzott bent a legjobban?
– A feleségem, a gyerekem, a kutyám, a szabadság – imádok kerékpározni, sokat utazom –, az értékes emberi kapcsolatok, a munka lehetősége, a kultúra. A mindennapi apróságok, amelyekből összeáll egy számomra élvezhető, emberi léptékű élet.
– Mikor érezte, hogy újra szabad?
– Amikor a börtön kapujánál elém futó feleségemet a karjaimba kapva átölelhettem.
