– A felnőttek – az oktatási rendszer, a politika, a különböző szakemberek – többnyire csak tiltásokkal, korlátozásokkal, riogatással tudnak reagálni arra, hogy „beszippantja a gyerekeinket a digitális világ”. Hogyan lehetne elérni, hogy kialakuljon egy egészséges médiahasználat?
– Nincs abban semmi új, hogy a médiatechnológiában bekövetkező változások kapcsán veszélyben lévő gyermekekről hallunk. Napjaink médiával kapcsolatos morális pánikjának célkeresztjében a közösségi médiahasználat áll. De ha visszatekintünk, akkor azt látjuk, hogy nagyon hasonló problémának tekintették a 80-as években a televíziót, vagy a 90-es években a videójátékokat. Hogy ez társul egy orvosi beszédmóddal, az sem újdonság, mert erre az embereknek fogékonyak. A média ebben a kockázat-fókuszú megközelítésben nem csak veszélyes, hanem egészségkárosító. Olvastam én is olyat egy magyar tanulmányban, hogy „heti öt órányi Google használattól megváltozik az agy szerkezete”. Lehet ilyeneket mondani, de ettől nem jutunk a problémákhoz közel.
A médiakutatásnak két nagy paradigmája van: a 70-es évek elejéig az volt a kérdés, hogy mit tesz a média a közönséggel? Közben 1964-ben létrejött a Birminghami Egyetemen a Cultural Studies központ és kutatócsoport, akik azt mondták, a fontosabb kérdés az, mit tesz a közönség a médiával? Ők ezt kezdték kutatni, máig ez jelenti az angolszász médiaoktatás alapját. Ha arról beszélünk csak, mit tesz a média a közönséggel, mindig az eszközök lesznek a főszereplők, és egy rendkívül gyorsan változó médiatér sejlik fel, ami egyszerre csábító és félelmetes. Azt is tudjuk, hogy általában a fiatalok alkalmazkodnak gyorsabban az új médiakörnyezethez. A félelmek tehát jó részt abból fakadnak, hogy a felnőtteknek fogalmuk sincs, mit csinálnak a gyerekek a médiatérben. Biztos valami tabuval találkoznak, erőszakkal, szexualitással, akkor inkább tiltsuk. Ehhez társul az orvosi beszédmód, főként például a függőség hangoztatása. Így lesznek a felnőttek szemében sokat internetező, TikTokozó, videójátékozó gyerekekből függők, miközben az esetek nagy részében a szülők vagy tanárok nem is tudják, hogy a gyermek épp mit csinál az online térben.
– Mi lenne a jó szülői stratégia? Amikor appokkal ellenőrzik, milyen oldalakat nyit meg, hány percet tölt ott a gyerek, az is a korlátozás egy formája.
– Meggyőződésem, hogy akkor tudjuk jobban megvédeni a gyermekeinket a médiatér valós veszélyeitől, ha megpróbáljuk megismerni és megérteni, hogy mit miért tesznek. Attól, hogy a legkönnyebben a fiatal korosztályok alkalmazkodnak az új és újabb médiatechnológiákhoz, még nem jelenti azt, hogy mindent tudnak és nincs szükségük segítségre. Van olyan hazai kutatás, mely alapján arra következtethetünk, hogy a médiát azok a szülők gondolják a legveszélyesebbnek, akik a legkevésbé ismerik. Tehát a saját bizonytalanságukat és félelmüket vetítik ki a gyermekük médiahasználatára. Az online világban otthonosabban mozgó felnőttek között jóval több a megengedő attitűddel rendelkező. Hiba lenne azt gondolni, hogy a gyerekek magukra hagyhatók a médiatérben, de az sem megoldás, ha az eszközhasználatuk korlátozásával megpróbáljuk őket onnan elüldözni.
– A gyakorlatban mit tehetünk? Regisztráljunk mi is a TikTokra?
– Ezt azért sem érdemes, mert a Covid idején egyértelműen látszott, hogy ha a diákok korábban használták is a Facebookot, az online oktatás során a platformon olyan személyek jelentek meg, akik eddig nem, köztük a tanáraik, ami nem tetszett nekik. A fiatalok nem szeretnek egy platformon lenni az idősebb generációkkal, inkább átvonultak másra. Ki szereti, ha minden mozzanatát a nagyi lájkolja először? Ma már a fiatalok a Facebookot, az Instagramot se nagyon használják. Nem csak azért, mert a TikTok sokkal ingergazdagabb vagy interakció-központúbb. A Covid alatti kutatásokban sok gyerek számolt be arról, hogy mennyire terhes, ha az osztályfőnök este Messengeren ír, mit kell csinálni holnapra. Ne gondoljuk azt, hogy a gyerekek szeretnek mindig online lenni, hiszen mi felnőttek sem szeretünk. A könyvem kapcsán leginkább az volt a kérdés, kérdezzük meg a fiatalokat, ők hogyan használják a médiát. Kiderült, hogy az előszeretettel hangoztatott generációs modellek, az Y-tól az alfáig és ki tudja még meddig, nem működőképesek. Óriási különbségek vannak a fiatalok médiahasználatában. Már ha csak az én hat gyerekemet nézem. Az egyik sokféle platformot használ, a másik egyet sem, mert idegenkedik tőle, pedig minden lehetősége meg lenne rá. Ez attitűd- és személyiségfüggő, nem mindenki kocka. Van, aki csak sorozatokat néz, más játszik is, de például csak kevesen készítenek nagyobb közönség számára saját tartalmakat. Ha a gyerekekkel beszélgetünk a médiahasználatukról, az már nagyon fontos dolog. Hiszen például a fiatalok szívesen ismétlik azokat a mondatokat a társaikra, amiket otthon rájuk mondanak a szüleik. A mások médiahasználata mindig veszélyes, a sajátunk sokkal kevésbé. Ezt a mintát a felnőttektől látják, utóbbiak nagyon ritkán érzik a saját médiahasználatukat veszélyesnek.
– De a gyerekeket még a mi felelősségünk művelni, terelgetni. Mit tud ehhez hozzátenni az iskola?
– A hazánkban a 90-es években indult mozgókép- és médiakultúra tantárgy mára szinte teljesen kikopott a tantervekből. Általános iskolákban nem is tudott felfutni, nem voltak hozzá eszközök, sem tanárok, már csak a jobb gimnáziumokban tanítják. Ma nincs tömegeket elérő médiaműveltség-fejlesztés a magyar iskolarendszerben. A médiaműveltségnek eleve több összetevője van, rengetegféle készséget, kompetenciát feltételez, a technikai készségektől kezdve a médiarendszerek működésének megismerésén át az információhoz való hozzájutásig, sokan tévesen a filmkultúrát is sokan ide sorolják. A könyvben szerepel egy nagy mintás kutatás, ahol tanárokat kérdeztünk, szerintük mi a médiaműveltség. Akkoriban a fake news volt a slágertéma, és a tanárok közül sokan úgy gondolták, a médiaismeret lényege, hogy a gyerekek tudjanak különbséget tenni az álhír és a valós hír között. Ha most újra megkérdeznénk, szerintem a mesterséges intelligenciától való félelem lenne az egyik kulcskérdés. A tantárgyi szintű médiaoktatás eltünedezett, de a médiatudatosságra nevelés belekerült a nemzeti alaptantervbe és a kerettantervbe, részben az etika és erkölcstan tantárgyba beépítve. Már ez a kontextus azt feltételezi, hogy a média nem a jó oldalra sorolódik. Roger Silverstone angol kultúrakutatónak volt egy jó hasonlata, miszerint a média olyan mint egy asztal, amit körbe ülünk. Egyszerre kapcsolja össze és választja el egymástól az asztal körül ülőket, azaz a közönséget, a médiahasználókat. A média ma az életvilágunk szerves része, annak minden előnyével és árnyoldalával. De mi magunk is részei vagyunk a médiának, mi is alakítjuk, például azzal, milyen tartalmakra, műsorokra vagyunk fogékonyak, mert akkor olyanokat fognak gyártani. A bulvárosodás egyik oka, hogy erre van igény, és nem csak a médiában, a politikában is ezt látjuk.
– Ez nem öngerjesztő folyamat, mint a Google-keresés, hogy mindig előrébb sorolódik, amire többen kattintanak, és egy idő után nem is tudunk másra kattintani?
– Részben igen, de azt sem szabad elfelejteni, hogy az internet hajnalán úgy tekintettek erre az új médiumra, mint ami elhozhatja a média demokratizálódását. Ahol mindenki hallathatja a hangját, aki ügyesebb, az jobban. Ehhez képest azt látjuk, hogy az elmúlt 10-15 évben a médiaipari vállalatok elképesztő koncentrációja valósult meg. Bármilyen platformról beszélünk, négy-öt cég kezében van a tartalomgyártás a világon, ami nagyon kevés. Emögött marketingszempontok és kereskedelmi érdekek mozognak. Ezek a cégek nem abban érdekeltek, hogy demokrácia legyen, hanem abban, hogy egy kapitalista logika szerint működjön a világ. Érdemes lenne ezekről a kérdésekről éppúgy beszélni a gyerekekkel, mint az adatbiztonságról, vagy a személyiségvédelemről. De nem erről beszélünk, hanem főleg arról, hogy a médiahasználat túlzó mértékű és függőséget okoz, torzítja a személyiséget, káros. Pedig ha a gyerekeket kérdezzük, ők az aktuális jelenségeket és a kortárs csoport médiahasználatát is kritikusan szemlélik. A kutatásomban több attitűdöt is azonosítottam, a moralizálóké egy fontos csoport, akik azt figyelik, a másiknak milyen rossz a helyesírása, vagy milyen nevetséges képeket oszt meg magáról. Hiba azt gondolni, hogy a gyerekek minden látott mintát lekövetnek. De akkor lesznek kritikusabbak, ha a világról minél szélesebb tapasztalatuk van, és lehet beszélni sok mindenről, tehát nagy szükség lenne a médiaműveltség szisztematikus fejlesztésére. A gyerekek saját tapasztalataira építve kellene azokra a kérdésekre válaszokat kapni, ami bennük is felmerül, miközben médiát használnak. Óriási tapasztalattal rendelkeznek a gyerekek, amit az iskolarendszer nem használ, de ez a tapasztalat önmagában nem elég. Már csak azért sem, mert egyénenként eltérő.
– A szülői mintát, a kortárs csoportot már említette, milyen különbségek figyelhetők meg a gyerekek médiahasználatában a család anyagi-társadalmi helyzetétől függően?
– Vannak társadalmi csoportok, ahol korlátozott a hozzáférés a médiatartalmakhoz, ez a hozzáférés szakadéka. Én ezt úgy neveztem a kutatásomban, hogy a kevés médiát használók, ami nem azt jelenti, hogy ők időben keveset használják a médiákat, hanem nagyon szűk az, amihez hozzáférnek, például csak a televízió, ami elé este leül az egész család, egy műsort nézve. Már a Covid alatti felméréseken is láttuk, azok a gyerekek teljesen kiestek az online oktatásból, akinél a családban egy feltöltőkártyás telefon volt, amit anyuka használt, általában csak Facebookozásra. Ezzel szemben egy médiában gazdag háztartásban felnőni, ahol mindenkinek van saját eszköze, van wifi, van valamilyen streaming-szolgáltatás, az egy más világ. Az iskolának lenne a feladata, hogy ezeket kiegyenlítse, ami nem történik meg. Ilyen digitális kultúra óraszámok mellett aligha valósul meg az olyan gyerekek fejlesztése, akik ezzel otthon egyáltalán nem találkoznak.
– Nem segített ezen az állami laptoposztás?
– Önmagában eszközt adni nem elég. Ráadásul az iskolai laptopokat szinte teljesen szűz állapotban kapják, nincs rajtuk szinte semmilyen jól használható alkalmazás. A Covid alatt világossá vált, hogy a kormány eddig éveken keresztül nem tett semmit ezen a téren. Nem volt digitális tananyag, nem voltak taneszközök, szoftverek. A helyzet ma sem sokkal jobb, mert az iskolarendszer szereplő nem nagyon tudják mire használni a médiaeszközöket az oktatásban. Ha pedig a média eleve mumus az iskolában, akkor változás aligha remélhető. A prezentációkészítés például aligha sorolható a legkreatívabb tevékenységformák közé. Ha pedig a tanár kivetített óravázlat alapján jegyzeteltet, akkor ugyanúgy használja a digitális eszközt, mint a krétaporos táblát. A módszer elavult, különösen, ha frontális osztálymunkával párosul. De ez nem feltétlenül a tanárok hibája, mert senki se készítette fel az iskolákat, sem egyénileg a tanárokat arra, hogy mit lehetne csinálni. Ugyanakkor persze vannak helyek, például itt Pécsett is, ahol ezt a Covid alatt kreatívan felfuttatták, az ügyesebb tanárok fejlesztettek jól használható online tananyagokat, ők most ezt próbálják jövedelemkiegészítésként piacosítani, mert ahogy vége lett a járványnak, többé nem volt igény rá. Nem az történt, hogy vannak új eljárásaink, de jó, ezeket mostantól használni fogjuk, gyűjtsük össze a jó gyakorlatokat mindenhonnan, hanem visszamentek oda, ahol voltak a Covid előtt. Szoktam mondani, hogy Covid-járvány alatt a magyar köznevelés leginnovatívabb ötlete a vasalódeszkás tanár online órája volt. Ami persze túlzás, de egy jellemző esetnek tekinthető.
– Vezsenyi László makói testnevelőtanár próbált így, a deszkán tempózva úszást oktatni a karanténban lévő diákjainak.
– És mi lett a „jutalma”? Meghurcolták, eltiltották a tanítástól, végül elhagyta a pályát. A rendszerben nincs is benne, hogy az innovációt értékelje, nem tud vele mit kezdeni. Mondok egy másik példát, a Wikipédiát a legtöbb iskolában nem szeretik, sőt, tiltják. Mert hogy nem tudjuk, ki csinálja, használjuk inkább a tankönyveket. A gyerekekkel való beszélgetésből az derült ki, az a mindennapi tapasztalat, hogy a tankönyvek hemzsegnek a hibáktól, tárgyi tévedésektől. Minimum egy év, mire ezeket kijavítják, ha szól is valaki a kiadónak. Ehhez képest a Wikipédia gyorsan kijavítható, ha tudjuk, hogyan lehet kijavítani, ha tudjuk, mi a hiba. A részvétellel létrejövő tartalomban sokkal nagyobb a javítás esélye. Ha a Wikipédiát tiltó tanárok egy projektfeladat keretében egy Wikipédia-oldalt csinálnának a tanítványaikkal közösen, akkor hamar kiderülne, hogy ez nem is olyan egyszerű, hisz forrásokat, képeket kell keresni, azokat leellenőrizni, szöveget fogalmazni és aztán várni az online térből érkező visszacsatolást. Hatalmas erő lenne az olyan projektekben, ahol a gyerekek közös erővel tudnak létrehozni közös tartalmakat, akár más tartalmakat remixelve. A magyar oktatás egyik rákfenéje, hogy többnyire mindent egyedül kell megoldani és elvárás, hogy egyedi produktum szülessen. A mindennapi médiahasználat során ezzel szemben gyakori az együttműködés, a tudásmegosztás és a meglévő tartalmak remixelésének gyakorlata. A könyvben van erre is egy példa, kaposvári gyerekek csináltak Messenger-csoportot, ahol belebújtak egy film karaktereinek bőrébe, és tovább gondolták a történetet. És amikor megkérdeztem, hogy a magyartanárotok ezt olvasta-e, mondták, hogy dehogyis. Nem tud egy rendszerre hatni, ha a rendszer nem foglalkozik ezzel.
– Milyen jó oldalai lehetnek a gyerekek médiahasználatának?
– Beszéltem olyan gyerekkel, aki anime-rajongó volt, és annyit nézte ezeket, hogy elkezdett japánul tanulni, holott a környezetében erre nem volt példa. Mások K-popot hallgattak, és koreaiul tanultak. Tehát nem csak angolul lehet megtanulni a médiahasználat során. A két legkisebb gyerekem Minecraftozik, ott bújócskáznak, és néznek olyan influenszereket, akik bejárják a világot, előbb fogják ismerik ezeket, minthogy az iskolában tanulnák. A médiahasználatban lehet rengeteg jó dolog, amire nem is gondolunk, ráadásul ez az életvilágunk része, sokkal inkább, mint az irodalom, sajnos. Ehhez képest van heti három irodalomóra, egy nyelvtan és nulla média. Ezzel nem is lenne bajom, ha az általánost végzett gyerekek tudnának írni, olvasni, vagy fogalmazni, de a kutatások azt mutatják, a funkcionális analfabetizmus hazánkban valós probléma. És nem a média van rossz hatással az olvasásra vagy az íráskészség fejlesztésére, hanem az iskola működik diszfunkcionálisan.
– Hogyan mozdulhatna meg a rendszer?
– Alapvetően az iskola funkcióját kellene újragondolni, azt a XVIII. század végi iskolamodellt megváltoztatni, aminek a legfontosabb funkciója a fegyelmezés és a büntetés, mint a kaszárnyában vagy a börtönben, csak az iskolában van nyári szünet. Átalakítani a tantárgystruktúrát, kompetenciákat fejleszteni, nem lexikális tudást, amit az Orbáni oktatáspolitika hangoztat. Például a középiskolai felvételinek szerintem csak az a funkciója, hogy eldöntse, ki lesz középosztálybeli és ki nem. Az általános iskolai tanterv nincs is szinkronban a központi felvételivel, így aztán külön üzletág épült a felkészítésre, azoknak, akik meg tudják ezt fizetni. Az egész rendszer nem arra épül, hogy boldogulni tudjunk a világban, hanem arra, hogy meglévő társadalmi struktúrákat konzerváljon. Ha a médiát megtanuljuk használni sok mindenre, tanulásra, vagy emberekkel beszélgetünk, tudjuk hallatni a hangunkat, el tudjuk mondani a véleményünket, médiapolgárokká válunk, és ez egy demokratikusan működő, részvételi rendszer lesz, ezt nem én mondom, hanem neves amerikai és angol tudósok. Nem véletlen szerintem az sem, hogy az elmúlt egy év társadalmi-politikai változásai olyan új, nem hagyományos médiaterekben indultak el, amiket még nem uralt le, nem vásárolt fel a központi hatalom.
