– Hogyan értékeli 2024-et magánélet, politika és közélet tekintetében?
– Mozgalmas év volt, mert több kiállítást is rendeztem, de ennél sokkal érdekesebb, ami a magyar politikában történt. Teljes felfordulás zajlott le a hatalmi térben, új szereplők jelentek meg és új történetek kezdődtek el, ami számomra inspiráló, mivel új témákat festhetek meg.
– Melyek ezek a témák?
– Nyilván Magyar Péter színre lépése, a vele való küzdelem, de sok minden egyéb. Az elmúlt félévet viszont nem politikusképek festésével töltöttem, hanem tettem egy jelentős kitérőt. A belső emigráció képei című sorozatban azokat a művészeket festettem meg, akik hozzám hasonlóan perifériára vagy hallgatásba kényszerültek, bizonyos belső emigrációba. Dosztojevszkij-től Hamvas Bélán át Kassák Lajosig vagy Marquis de Sade-ig.
– És drMáriás miért érezte úgy, hogy belső emigrációba vonul?
– Még 2023-ban olyan hatások értek, melyek ezt az átmeneti elvonulást eredményezték. Példának okáért a pestszentlőrinci Kondor Béla Közösségi Házban nyílt A dadaizmus győzelme elkerülhetetlen című kiállításom bezárását követelték, le- és kitiltottak különböző helyekről, köztük a Magyar Távirati Irodából. Úgyhogy amikor ez már sokadszorra történt meg, akkor azt gondoltam, egy olyan képsorozatot kellene létrehozni, amelyben a hasonló sorsra jutott művészek történeteit mondom el. Ez egy izgalmas kitérő volt, mert olyan személyekkel foglalkoztam, akik a származásuk, politikai véleményük, művészetük miatt kerültek betiltásra vagy életüket vesztették, mint Szerb Antal.
– Vannak már tervei, hogy miket fog festeni a jövő évben? A közéleti-politikai változások inspirálni fogják az alkotásban?
– A művészi tevékenységem több szálon és több képsorozatban fut, vannak benne közéleti személyiségek, irodalmárok, művészek, politikusok, és vannak művek, melyeken nem szerepelnek felismerhető személyek. És noha fél évig nem festettem politikusokat, most valahogy újra megjött a kedvem, és a közönség is várja, hogy ilyen témában alkossak. Úgyhogy egy új népmesesorozatot indítottam el a legújabb képemmel. Új stílusban szeretném megjeleníteni azokat a személyeket, akik meghatározzák a hétköznapjainkat, az értékrendünket, és akik tükrözik azt a világot is, amelyben mi most élünk.
– Miért hasonlítja a magyar politikát a népmesékhez?
– Mert maga a politikai közbeszéd vált olyan leegyszerűsített színvonalúvá, hogy én is ugyanazon a szinten próbálok viszontválaszokat adni álnaiv mesék formájában. Vagyis azt próbálom elmondani, hogy körülöttünk mi történik. Az első ilyen történet címe A szegény gázszerelő és az aranyhal.
– Miért vált új stílusra?
– Ennek ihleti oka van. Egyszerűen megszületnek a fejemben ezek a képek. Így reagálok a valóságra, amit megélünk. És ahogy nap mint nap durvább hírekkel szembesülünk, úgy a nyersebb, egyszerűbb, gyermekibb, játékosabb vagy neoprimitívebb fogalmazás illik jobban a jellegükhöz.
– A közéleti téma nem határolja be a művészetét?
– Vannak művészek, akik egy életen át kockákat, köröket, bokrokat, feleségeket vagy saját magukat festik. Persze a képeimen egy-egy személlyel én is többször foglalkozom, de más-más módon és témában. Ezek a képek tükrei maradnak egy korszaknak, egy mentalitásnak. Ha Örkény egyperceseit olvassuk, sokszor nem értjük, milyen volt tényszerűen az a világ, amit leír, a történetek abszurditásából mégis visszaköszön az adott időszak logikája és szellemisége, amelyben azok megszülettek. Én azt remélem, hogy az alkotásaimban a jelenünk érzelemvilága fennmarad.
– Hogy érzi, a művészete honnan hová halad?
– Körülbelül negyven éve festek, és a művészetem kialakulásának több fázisa volt. Valamikor tinédzserként még graffitis, art brut stílussal kezdtem Újvidéken, az egykori Jugoszláviában, ahol egy garázsban festegettem sprével, meg kentem, csurgattam a festéket, nagy képeket csináltam. Aztán meditatívabb, befelé forduló, filozofikusabb műveket készítettem, aztán amikor a délszláv háború miatt arra kényszerültem, hogy elmeneküljek a hazámból, arra jutottam, hogy az egyén nem tudja elkerülni a társadalom és a történelem hatását. Ezért egyre inkább szociológiai kérdésekkel kezdtem el foglalkozni, eleinte csak metaforikusan az egyén és a környezete relációjában, majd a kétezres évek elejétől már konkrét személyeket és témákat jártam körbe, például a magyar és a nemzetközi történelmet és politikát. A jövőben szeretnék egy nagyszabású kiállítást rendezni, melyen a különböző korszakaimat párhuzamosan bemutathatom, így akik csak az újabb kori művészetemet ismerik, azok is láthatnák, honnan indult ez a történet negyven éve, és haladt fokozatosan egy társadalmi-közéleti megnyilatkozás felé.
– Több képén ismert személyeket helyez neves festőművészek műtermeibe. Amikor nekifog az alkotásnak, mi alapján dönti el, hogy ki kinek a műtermébe kerül?
– Két világból merítkezem: az egyik a vágyott világ, a művészet és a szép birodalma, a másik a valóságunk, annak eseményei, ütközetei, amelyek szembejönnek velünk. A képeimen ez a kettő találkozik valahol félúton. Így a művekben van aktualitás és történetiség is, hisz reagálnak a sajtóban olvasható hírekre és a történelmi múltra is. Meg metaforikusak is. A művek úgy jönnek létre, hogy valaki felkelti az érdeklődésemet, mert mondjuk egy esemény folytán mond vagy tesz valamit, ami szokatlannak vagy jelentősnek tűnik. Aztán ehhez keresek egy olyan művészeti alkotást, ami passzol a témához, és beleágyazom az adott figurát. Tehát mindig vannak konkrét párhuzamok. Az egyik képemen például Ady Endre kerül Egon Schiele műtermébe, vagyis az ő erőteljes festői stílusában jelenik meg, mivel mindketten hasonló temperamentumú művészek voltak. Fiatalon hunytak el, mégis hatalmas életművet hagytak maguk után, meg hasonló módon támadták és ünnepelték őket, de a valóságban nem találkoztak. Vagyis Schiele nem festhetett portrét Adyról, mert azt se tudta, hogy létezik, és fordítva. Én viszont elképzeltem, mi lett volna, ha találkoznak, ráadásul Schiele lakásán, ahol a költő felöltötte volna a festő fürdőköpenyét.
– És hogy telik drMáriás egy napja? Felkel, elolvassa az összes hírt, kiválasztja a legjobbakat, majd művészeti albumokat lapozgat, ebéd után pedig nekiáll festeni?
– Változó. Híreket és műalkotásokat keresek, meg érdeklődöm az új művészeti események iránt magyar és nemzetközi viszonylatban is. Nyilván a politika is érdekel, mert az közvetlen hatással van rám, a családomra, a közösségemre, és nyilván gondolkodom arról, hogyan lehetne az alkotásaimmal hozzájárulni ahhoz, hogy a világunk egy kicsit jobb legyen.
Szóval nem destruktív módon állok a dolgokhoz, hanem szeretetteli, ironikus vagy szatirikus módon kívánom megjeleníteni a valóságot. És remélem, hogy a műveim arra sarkallják az embereket, hogy kicsit jobbak legyenek. Hogy a rossz tulajdonságaikból visszavegyenek.
– Tehát a humorral akarja oldani a feszültséget?
– Igen, mert olykor a depresszió olyan szintűvé válik, hogy nehéz folytatni bármit is. Ilyenkor a humor olyan eszköz, amely fölszabadít és életerőt ad.
– És mit remél 2025-től?
– Még több káoszt, őrületet és kiszámíthatatlanságot várhatunk, de azt remélem, hogy mindez a társadalmi turbulencia, ami mindenkire kihat és mindenben lecsapódik, növelni fogja a szabadságérzésünket, a szabadságkoefficiensünket, esetleg hoz újabb lehetőségeket vagy egyfajta enyhülést. Ebben reménykedem, mert
sok év alatt teljesen bipolárissá vált a politikai élet, a társadalmi közhangulat pedig eljutott oda, hogy már nagyon rosszkedvűek és kilátástalanok lettünk. Hátha ez most megváltozik.
– Mit kíván a magyar társadalomnak 2025-re?
– Feltámadást, boldogságot, gazdagodást és mindenekelőtt jó egészséget és jókedvet! Hogy próbáljon meg mindenki egy kicsit vidámabb lenni, mert az alapvetően ingyen van.
