Mongóliával hosszabb-rövidebb ideig közös történelmen osztoztunk. Van néhány szavunk, melyet mindkét nép azonosan használ, és néhány nagyobb mongol közösség is él Magyarországon. A rengeteg nomád állattartó már magában is elég izgalmas a modern korban, de az, hogy vannak, akik megülik az állatokat, és folyamatos mozgásban vannak, egyszerűen mesebelinek tűnt. Ők a tsaatan, az utolsó nomád rénszarvaspásztor törzs tagjai Mongóliában. A lélekszámuk rendkívüli ütemben zsugorodik, viszont arra, hogy ez a hagyományos életforma túléli-e a modern kor kihívásait, több választ is kaptam. Az egész egy cikkel kezdődött, miszerint egy ázsiai törzs tagjai megülik a rénszarvasokat. Felkaptam a fejem. Sok évvel később úgy döntöttem, meglátogatom ezt a törzset. Az utam egyenesen a Hövszgöl-tó erdővel és hegyekkel tarkított tájaira vezetett.
Nem sokat lehetett megtudni előzetesen arról, hol is tartózkodik most a törzs. Sokáig még egy kisebb régióra sem sikerült leszűkíteni, egy hónapos kutakodás után. Azonban eljött a nap, a repülőjegyem meg volt, és nem volt más lehetőség, csak helyben felderíteni a lehetőségeket. Közel egy hét és pár „nyom” után sikerült találni valakit, aki el tudott vinni egy UAZ-zal a törzs téli szállására. Ezeket az autókat kifejezetten ilyen terepre tervezték: rideg úttalan utakon, erdőn és hegyeken keresztül. Bár így sem ment minden zökkenőmentesen, mert beszakadt a jég alattunk, így egy sekélyebb folyó fenekén kötöttünk ki, mindenféle segítség nélkül. Néhányszor elakadtunk a hóban, de egy hét kutakodás és három nap utazás után végül egy éjszaka elértük a törzs szállását. Még itt sem voltam biztos abban, hogy mire is számíthatok. A fordító srác, akit magunkkal hoztunk, megmutatta, hogy hol vannak a rénszarvasok, hol pedig a család, de mi semmit nem láttunk a koromsötétben. Másnap azonban az álom valósággá vált.
Először láttuk meg a 600 rénszarvast, akik éjszakára le voltak kötve, hogy ne kóboroljanak el. Ki kellett engedni őket a legelőre. Két férfi két rénszarvason terelte a jószágokat, a többiek – és köztük mi – eloldották a rénszarvasokat, akik kettesével voltak összekötve.
Egy idősebb és egy fiatalabb, aki megtanulja, hogyan kell viselkednie, és merre van a legelő. Ezután az állatok nagy része ügetett a legelő terület felé, ami nagyjából 30 percnyire volt. Miután az utolsó páros is szabad volt, a két férfi rénszarvasháton indult utánuk. Én meg csak álltam ott, hogy ez valóban megtörtént vagy csak álmodom. Ezután szépen, tapintatosan elkezdtem meglátogatni, az ott élő tíz családot. A táborban mindösszesen két kisgyermek élt. Egy családot kivéve mind nagyon idősek voltak. Megkínáltak azzal az itallal, ami a túlélésüket szolgálja, a rénszarvastejből, hóból, sóból és fekete teából álló keveréket. Bár furán hangzik, de nagyon ízlett, és szinte egyből megértettem, hogy ebben a hidegben elengedhetetlen túléléshez a meleg, kissé zsíros italt fogyasztása. Másnap már a szervezetem is kívánta. A nap lassan telt. Meglátogattuk az embereket, nem túl tolakodóan, mert szerettem volna, ha megszokják a jelenlétünket, és idővel befogadnak. Rákérdeztem, miben segíthetek. Volt, akinek fát vittem, másnál tésztát gyúrtam, vagy segítettem visszakötözni a sátoranyagot. Még napnyugta előtt jött a következő feladat, a csorda visszatérése, amihez mindenkire szükség volt. Egy nagy karámba terelték őket, és onnan kettesével szépen lekötötték éjszakára mind a 600-at. Ott segítettem, ahol tudtam. Az elején csak őrt álltam a karám bejáratánál egy husánggal, hogy az a rénszarvas, amelyik szökni próbál, csak rajtam keresztül tehesse meg, amit persze nem hagyhattam. A behajtás után mindenki elvonult a saját sátrába, én is így tettem. Főzés, a tűz életben tartása, majd készülődés éjszakára.
Másnap minden kezdődött elölről. A helyiek egyre jobban megnyíltak. Már a második nap odáig jutottunk, hogy mivel az előző nap két embernek nehéz volt visszaterelni az állatokat, nekem is fognom kellene egy rénszarvast, felszerelni, és segíteni a visszatérésben. A rénszarvas rendkívül gyengéd állat, így viszonylag könnyű rajtuk utazni. Hasonló, mint a ló, azzal a különbséggel, hogy annak stabil, erős hátához képest a rénszarvason sokkal ingatagabb az utazás. A jó szerencsém azonban kitartott, és sikerült visszahajtani az állatokat. Így teltek a napok. Ezután úgy érzetem, a bizalmukba fogadtak. A napi beszélgetéseink egyre mélyebb témákat érintettek. Beszéltünk az éghajlat megváltozásáról, amit persze egy ilyen természeti nép sokszorosan fel tud mérni.
Örülnek annak a pár embernek, aki erre tévedt. Az is feltűnt, hogy szinte senkin nem látok rénszarvasbőrből készült ruhát, és a sátruk is modernebb vászonból készült. A válasz erre egyszerűbb volt, mint gondoltam. Szükségük van pénzre. Az okok szerteágazóak. A tajga ezen részét többek közt a törzs jórészt levadászta, és a biodiverzitás sérült, ezért egy ideje betiltották a vadászatot. A családoknak ezért szükségük van téli húsra. Felvetődik a kérdés, hogy ott a rénszarvas, miért nem azt vágják le. A hosszú tél időszakban szükségük van az állat tejére, mert nem igazán van vízforrásuk. A hó magában emberi fogyasztásra alkalmatlan, mivel semmilyen ásványi sót nem tartalmaz, így ha az ember huzamosabb ideig issza, kimossa a szervezetéből az ásványokat és meghal. Így a rénszarvast csak akkor fogyasztják, amikor természetes halált hal.
A téli időszak alkalmával azért találkoztunk csak az idősekkel, szám szerint 18 emberrel, mert az iskoláskorú gyerekek és szüleik jórészt a városokban vannak. Amíg a gyermek iskolában van, ami kötelező, a szülők a városokban próbálnak boldogulni. A nyári időszakban pedig hazatérnek.
Arról kérdezem őket, mit gondolnak, hogy a családoknak el kell hagyni a közösséget. Többen is visszakérdeznek, hogy vajon ha ők meghalnak, ki fogja tovább vinni a tradíciókat. Az idősek nem voltak túlzottan bizakodóak a jövő iránt. Ellenben egy fiatal családdal, ahol meglepő módon az anyuka tökéletes angolsággal beszélt.
Ette azt mondta, egyre több ember választja ezt az életformát és tér vissza a régi gyökerekhez, mert elegük van a városból, és abból a kultúrából, ami ott zajlik. Csak az elmúlt tíz évben három család kezdett bele ebbe a létformába.
– Igaz, hogy nem a Tsaastan törzsből vagyunk, de mi is része lettünk. és egyre többen kezdenek itt új életet – meséli csillogó szemekkel. Szerinte a kultúrájuk jó kezekben van.
– Mi a legnagyobb kihívás?
– Ha az éghajlatváltozás nem tesz minket tönkre, akkor a jövőnk biztosított – feleli.
Sajnálatos módon Mongólia az egyik legnagyobb elszenvedője. Az évi átlag hőmérséklet itt változott a legdrasztikusabban: már plusz 2,5 Celsius foknál tart.
Az ország nincs egyszerű helyzetben, hiszen két óriási kibocsátó harapófogójában kell élnie, és az infrastruktúrája sem a legmegfelelőbb. Ulaanbaatar, a főváros a világ egyik legszennyezettebb helye. Amikor közeledtünk felé, mindenki elkezdett köhögni a buszon. Elképesztő volt.
Mégis van remény, hiszen a mongol állam is elkezdett foglalkozni a törzs jelen és jövőbeli helyzetével, és kiemelt figyelmet fordítanak a régióra. A táj biodiverzitása kezd helyreállni, a rénszarvasokra pedig szükség van, amit csak a törzs képes megóvni. Az életforma rabul ejtő. Az elkövetkezendő években szorosabban követni szeretném az életük alakulását, bizakodva, hogy ez a különleges kihívásokkal teli életforma még sokáig velünk marad.
