Az oszmán hódítás és Európa című – Magyarországon két éve megjelent könyvében – új szempontokat behozva igyekezett árnyalni azokat a megszilárdult hiedelmeket és legendákat, amelyeket az iskolában tanultak alapján a szélesebb közönség gondol erről az időszakról. „A könyvem az Oszmán Birodalom történetét Európa és a Közel-Kelet tágabb történetébe ágyazva tanulmányozza – mondja Ágoston Gábor. – Bemutatom, hogyan alakította az oszmán terjeszkedés az európai hatalmi viszonyokat, a Habsburg Monarchia létrejöttét és modernizációját, a rendiség és a királyi hatalom viszonyát, és hogy milyen előnyökkel és teherrel járt az oszmánok számára Konstantinápoly (1453), Szíria és Egyiptom (1516–17), Irak (1534–46) vagy Magyarország (1541) meghódítása. Kiderül, milyen szerepet játszott az iszlám és a keresztény vallás a vetélkedő birodalmak ideológiájában, a hódítás és védelem legitimálásában.Tárgyalom azt is, hogyan függtek össze az oszmánok európai és közel-keleti háborúi, és ezek milyen kompromisszumokra késztették a hadakozó feleket.
Választ kapunk arra is, miért nem lehet e bonyolult birodalmi játszmákat leegyszerűsíteni az iszlám és a keresztény civilizációk összecsapására, vagy miért elhibázott a multikulturalizmus ideológiáján keresztül elemezni az oszmán–európai kapcsolatokat, és reneszánsz fejedelmeknek tekinteni az oszmán szultánokat. Láthatjuk, mi volt az oszmán rendszer előnye a 15-16. században, és miért hanyatlott a birodalom katonai ereje a 17. század végére mind a korábbi, 16. századi hadi képességeihez, mind pedig európai ellenfeleihez viszonyítva.”
Vészjósló erők
Az Oszmán Birodalom európai hódításainak korai sikerét a kiváló képességű szultánok, vezírek és határbégek pragmatikus politikájában, és emellett a hatalom két pillérének megjelenésében látja. „Elsőként az oszmán szolgálati birtokokra épülő timár rendszernek, amely a jövedelemigazgatás, a tartományi közigazgatás (szandzsákok és beglerbégségek) és az ottani lovas haderő (timáros szpáhi katonaság) alapja volt, és másodikként a jóval kisebb létszámú, elit zsoldosalakulatoknak (janicsárok, udvari lovasok és tüzérek) és az e sereg utánpótlását biztosító gyermekadónak. E két pillérnek köszönhetően az oszmánok a 17. század végéig jóval nagyobb, jobban ellátott és felfegyverzett seregekkel rendelkeztek ellenfeleiknél, és rendre győzelmet is arattak. A meghódított országokban olyan rugalmas katonai közigazgatást és adóztatást vezettek be, amely figyelembe vette a korábbi gyakorlatot, ügyelt arra, hogy az adóteher eleinte kisebb legyen, mint a hódítás előtt, integrálta a meghódított elit tagjait, és vallási-kulturális téren viszonylagos önállóságot engedélyezett a helyi egyházaknak és híveiknek.”
A mohácsi csata előzménye és következménye az egyik legnagyobb érdeklődésre számot tartó esemény. Az újabb kutatások megkérdőjelezik, hogy az akkori magyar vezetés hibája, csődje, kudarca okolható a totális vereségért. Ágoston Gábor egyetért a hivatkozott cikkel, és büszke rá, hogy szerzője egykor a szemináriuma hallgatója volt. „Mohács nemzedékére is igaz, amit az öreg Bethlen János erdélyi kancellár és történetíró mondott saját kora (a 17. század) politikusairól, és amely Jókai Mór regényének köszönhetően majd kétszáz éve ismert:
„Mi is tudtuk volna, mit kellene tennünk, de cselekedtük azt, ami lehetséges volt”
– mondja a történész. – Amint a könyvben is bemutattam, Magyarországnak nem volt esélye a hatalmas Oszmán Birodalommal szemben, amelynek területe ötszöröse, népessége négyszerese, kincstári jövedelme 1523-ban nyolcszorosa, három évvel később már tizenhatszorosa, hadi potenciálja pedig négyszerese volt Magyarországénak. Nem csoda, hogy Szulejmán hadai 1526-ban háromszoros túlerőben voltak, és kétszer annyi ágyúval rendelkeztek. Ráadásul az oszmán diplomácia mesteri módon szigetelte el Magyarországot, amely így nem számíthatott érdemi katonai segítségre európai szövetségeseitől.
Egy csata jelentősége főként annak következményeiben van. Mohács nemcsak Magyarország három részre osztásának és a 150 éves hódoltságnak a nyitánya, de ez a csata vezetett a dunai Habsburg Monarchia kialakulásához is.
Ez volt az az erő, amely a Német-római Birodalom erőforrásainak mozgósításával, had- és pénzügyigazgatásának modernizálásával, a magyar és a birodalmi rendekkel kötött kompromisszumaival kiépítette Magyarországon azt a védelmi rendszert, amely megállította a további oszmán hódításokat, és ezzel Közép-Európa sorsát is évszázadokra kijelölte.”
Az első aranykor
A történész azt mondja: a 15-16. századi európai diplomaták és hadiírók elismeréssel írtak az oszmán szultánok hatalmáról és a katonaság fegyelmezettségéről. IV. Iván cárnak írott munkájában Iván Pereszvetov példának állította ura számára II. Mehmed szultán centralizált hatalmát, igazságos kormányzatát és fegyelmezett hadseregét. „Egyes történészek párhuzamokat véltek felfedezni az oszmán és az orosz javadalmi birtokok, a jövedelmeket rögzítő összeírások, vagy épp az elit puskás janicsárok és az orosz puskás gyalogos sztrelecek között, amelyek létrehozását már Pereszvetov is ajánlotta – magyarázza a Georgetown professzora. – Mások azonban úgy gondolják, hogy ezek egymástól függetlenül fejlődtek ki. Közvetlenebb az oszmánok hatása a szafavida és a Habsburg-katonaságra. A Perzsiában uralkodó síita szafavida sahok az oszmán ágyúk és a puskás janicsárok tűzerejétől elszenvedett vereségek miatt fejlesztették tüzérségüket, vették át a szekértáboros harcmódot, amelyet egyenesen oszmán harcmódnak neveztek, és állították fel a puskás gyalogosegységeket, amelyeknek az utánpótlását (az oszmánokhoz hasonlóan) keresztény rabszolgákkal oldották meg. A Habsburgok az oszmán hódítások feltartóztatásának érdekében építették ki a magyarországi védelmi rendszert, erősítették meg és építették át az oszmán ágyúk és aknák elleni jobb védelem céljából az itteni végvárakat, és kezdtek egyre több puskás gyalogost alkalmazni seregeikben.”
De vajon milyen kép bontakozik ki a török hódoltságról a dokumentumokból? Melyik időszakot és miért viselte el könnyen, és melyiket nehezen a magyar lakosság? Ágoston Gábor azt mondja: a magyar történetírás az oszmán uralom mérlegét egyértelműen negatívnak ítéli. „Főként a háborús évtizedek – a Szulejmán korabeli hadjáratok, a tizenöt éves háború (1593–1606), az 1658–1664. évi háborúk és a visszafoglaló háború (1683–1699) – pusztításai okozta népességfogyás és a középkorban még a népesség 75 százalékát kitevő magyarság arányának visszaszorulása miatt. E csökkenés a betelepülő (és a Habsburg-kormányzat által a 18. században betelepített) szerb, horvát, szlovák, román és német kisebbségekkel szemben történt. A gazdaság és a társadalom azonban meglehetős életerőről tett tanúbizonyságot. Mivel az oszmánok csak adóztatták, de nem gátolták a hódoltságból az európai piacokra irányuló exportot, a legjobb években 150-200 ezer darabra taksált szarvasmarha-kivitel jelentős haszonnal járt, amiből a cseh, itáliai, német és osztrák befektetők mellett a magyar nagybirtokos nemesség és a paraszt-polgárság is kivette a részét. És ezzel eljött – Szakály Ferenc történész megfogalmazásában – a vállalkozás első aranykora. A felhalmozott haszonból jutott építkezésre, a reformáció tanainak és iskoláinak, valamint a magyar nyelvű könyvkiadásnak a támogatására is. Az oszmán uralom teremtette magyar végvári katonaság és az Erdélyi Fejedelemség, valamint a Habsburg központi kormányzatnak és a rendeknek az oszmánok elleni védelem fenntartásában kialakult kényszerű egymásrautaltsága pedig korlátozta a Habsburgok központosító törekvéseit, biztosította a rendi kiváltságok fennmaradását és a Magyar Királyságnak a Monarchián belüli önálló államiságát.”
